1.-2.-3. Fejezetek

 

 

Első fejezet

Fordította: Szilvi

Los Angeles, Kalifornia

 

Cyn kissé megborzongott, és közelebb húzódott a Learjet hajtóműveiből kiáradó hőhullámhoz. Ez némileg elviselhetőbbé tette a fagyos hangárt. Mélyebben belebújt a kabátjába, próbált átkukucskálni a letompított fényen keresztül. Raphael a repülőgép orrának közelében állt, és mély beszélgetésbe merült Juróval. Csak a szélvédőn keresztül átszűrődő, a repülőgép pilótafülkéjének sokszínű fényei miatt tudta kivenni őket. Raphael rövid időre felnézett, és a szeme ezüstösen villant. A nő szíve összeszorult a látványtól. Annyira gyönyörű volt. Néha még mindig elállt tőle a lélegzete.

– Aggódik érted!

Cyn visszafogta a meglepettség önkéntelen rándulását Duncan hangja hallatán a bal válla fölött.

– Uhm! – mondta a szemeit forgatva.

Duncan felnevetett, amikor a lány felé fordult.

– Hiányozni fogsz, Cyn, te és Raphael jobban, mint bárki más!

– Minden olyan gyorsan történik – panaszkodott halkan.

Duncan előrehajolt.

– Nem igazán. Már régóta terveztük ezt, de csak pár napja tudjuk, hogy itt az ideje. És mostanában te sem voltál önmagad...

– Mi van? Azt hittétek, visszaesem vagy ilyesmi, ha elmondjátok? A testem sérült meg, Duncan, nem az elmém. Nem vagyok olyan törékeny!

A férfi sokáig hallgatott, tökéletesen mozdulatlanul állt, ahogy néha tette, amíg a nő szinte meg tudott feledkezni a jelenlétéről.

– Nem láttad őt, Cynthia – mondta végül. – Amikor azt hittük, hogy meg fogsz halni, nem láttad, mit tett ez vele. Nem te voltál az egyetlen, aki megsérült azon az éjszakán, és most neked kell gondoskodnod róla, mert én nem leszek itt, hogy megtegyem ezt!

Cyn megragadta a kezét, mielőtt még elfordult volna.

– Szeretem őt, Duncan! Jobban, mint bármit a világon!

– Tudom! De gondoskodnod is kell róla! Másképp nem tudnék elmenni. – A férfi szorosabban fogta a lány kezét, és az ajkához emelte, hogy gyengéd csókot nyomjon rá.

– Duncan! – szakította félbe Raphael mély hangja, és a keze üdvözlő forróságot hagyott maga után, ahogy végigsimított ujjaival Cyn hátán, mielőtt a csípőjére tette volna a kezét.

– Uram! – felelte Duncan tiszteletteljes biccentéssel.

Raphael elvigyorodott. – Már nem sokáig!

Duncan megemelte az egyik vállát. – Hivatalosan már nem lehet az uram, atyám! De valójában mindig is az lesz!

Cyn hátralépett, hogy megadhassa kettejüknek a pillanatot, a hangjuk puszta mormogás volt a sugárhajtómű motorjainak süvítése fölött. Szánalmas volt, ahogy ott álltak, és színlelték, hogy férfiasan kezelik az érzéseiket. Sokkal jobb lett volna, ha csak megölelik egymást, talán egy-két könnycseppet is ejtenek, és túl vannak rajta. De nem, ez nem történhet meg! Raphael egy pillantást vetett rá a válla fölött, és olyan kétségbeesettnek tűnt, amilyennek még soha nem látta. A lány felkuncogott. Úgy látszik, az ölelések és a könnyek teljesen rá maradnak.

– Jól van, most én jövök – mondta, végre megsajnálva őt. Odalépett Duncanhez, és egy nagy, őszinte ölelésbe vonta. Semmi hátba veregetés, ami semmissé tenné a pillanat érzelmeit, semmi gyors puszi-puszi jellegű színlelés. Hosszan és erősen ölelte meg. A férfi is visszaölelte, bár a lány biztos volt benne, hogy Duncan vigyázott a vámpír erejére és az ő még mindig gyógyulófélben lévő testére. De mindezek ellenére átölelte őt, és érezte, hogy a férfi elfordítja a fejét Raphaeltől, mintha el akarná rejteni az arcára kiülő érzelmeket.

– Hiányozni fogsz, Duncan! – suttogta a lány. – És neki is hiányozni fogsz!

– Tudom – mormolta a fülébe.

– És én majd gondoskodom róla helyetted!

– Mindkettőtökről.

– Arról is!

A férfi ekkor felnevetett, és a nő hátralépett, átkarolta Raphael derekát, miközben még mindig fogta Duncan kezét.

– Majd meglátogatunk – ígérte. – És te is meglátogathatsz minket! Semmi ilyen vámpír territoriális baromság, oké?

Duncan egy pillantást váltott a feje fölött Raphaellel, és Cyn elgondolkodva összeszorította az ajkát. Azok ketten készültek valamire. Persze nem árulják el, hogy mi az, de majd rájön. Fintorogva nézett a hangár falán lévő nagy, ipari órára. Már majdnem tíz óra volt itt Kaliforniában. Mire megkapják az engedélyt, és felszállnak...

– Nem veszed túl szorosra a dolgot? – kérdezte aggódva. Duncan Raphael két magángépe közül a kisebbet vette igénybe. A kicsi relatív kifejezés magánrepülőgépek esetén, de nem emlékezett rá, hogy ez a bizonyos gép milyen gyorsan tud repülni, feltéve, ha egyáltalán tudta is valaha. Abban azonban egészen biztos volt, hogy napfelkelte előtt nem érhetné el D.C.-t, és mindkét pilóta is vámpír volt.

Duncan megnyugtatásul megszorította az ujjait.

– Ma este megállunk Atlantában, és holnap este folytatjuk tovább Washingtonba.

– Vannak dolgok, amelyeket Duncannek azonnal el kell intéznie, amint megérkezik – magyarázta Raphael. – A lehető leghamarabb kell napnyugta után leszállnia Washingtonban, hogy egész éjjel dolgozhasson.

Raphael átvetette a karját Cyn vállán, és megerősítette a szorítását, ezzel gyakorlatilag elrántva a lány kezét Duncantől. A nő elmosolyodott magában. Raphael mozdulata eléggé lazának tűnt, de tudta, hogy megtervezte. A vámpír birtoklási vágya még Duncannek sem engedhette meg, hogy sokáig fogja a kezét. Ami visszavezette őt a legnagyobb panaszához ezzel az egész üggyel kapcsolatban.

– Még mindig nem értem, miért egyedül kell odamennie! Miért nem lehet, hogy néhány embered...

– El van intézve, lubimaya – mondta Raphael türelmesen. – Bíznod kell bennünk!

Cyn összeszorította a száját az automatikusan az ajkára toluló válasz ellen. Valóban bízott bennük, de mindig előfordulhatott, hogy nem gondoltak valamilyen részletre. Néha ezek a fickók nem látták az erdőt a sok-sok tesztoszteronnal teli fától.

Juro jelent meg Raphael könyökénél.

– Minden készen áll, uram! – Röviden biccentett Duncannek. – Sok szerencsét, Duncan! – mondta, majd visszasétált, hogy megálljon a várakozó limuzin mellett.

– Atyám – mondta Duncan, valami figyelemfelkeltés-félébe kiegyenesedve, és derékból enyhén meghajolva. – Megtiszteltetés volt ilyen hosszú ideig az ön oldalán szolgálni!

– A megtiszteltetés az enyém volt, Duncan. De Cynnek igaza volt. Még gyakran találkozunk.

Cyn kesztyűs kezét a szájához emelte, és megpróbált nem sírni. Most, hogy eljött az idő…

Raphael a mellkasához rántotta a lányt, és mindkét karjával átölelte.

– Menj, amíg lehet, Duncan! Azt hiszem, az én Cynem egy újabb ölelésre vágyik.

Duncan felnevetett és a nőre kacsintott, majd sarkon pördült, és vámpírsebességre kapcsolva egy szempillantás alatt eltűnt a Learjetben. A pilóta rövid időre feltűnt az ajtónyílásban, amikor a lépcső visszahúzódott, és lezárták a zsilipet, és mire Cyn észbe kapott, a gép már gurult is kifelé a hangárból, Duncan pedig eltűnt.

Megfordult Raphael karjaiban, és arcát a férfi nyakába temette.

– Úgy érzem magam, mint egy anya, aki főiskolára küldi a gyerekét, vagy ilyesmi – motyogta, és a férfi puha gyapjú kabátjába dörzsölte könnyes szemeit.

Raphael felkuncogott, és szorosan megölelte, mielőtt a limuzinhoz vezette volna. Cyn annyira megállt, hogy a férfira nézhessen, és azt mondta: – Duncan azt mondta, hogy most, hogy ő elment, nekem kell gondoskodnom rólad! – Ahogy besiklott a limuzin kényelmes belsejébe, látta, ahogy Raphael megmerevedik a megjegyzésére, és elégedetten elvigyorodott.

– Mégis mit képzelt? – morogta Raphael, mielőtt ő is bebújt volna, és behúzta az ajtót.

– Ezt hallottam! – mondta, miközben a férfi a karjába bújt.

– Hát persze, hogy hallottad!

A lány felnevetett, majd hátrahúzódott, hogy lássa a férfi arcát. – Tudod, szeretlek – mondta komolyan. – Még akkor is szeretlek, amikor egy ribanc vagyok!

Raphael hosszan tartó csókban érintette az ajkát az övéhez.

– És én is szeretlek, Cynem. Mindig és mindörökké!

A nagy jármű kigurult a repülőtérről, lefelé kanyarogva a Marina del Rey hegyről, majd át Santa Monicán, mielőtt végül rátértek a Pacific Coast Highwayre. Raphael egész úton az oldalához szorította a lányt, egyik kezével szórakozottan simogatta fel-le a karját, miközben a sötét, elsuhanó várost bámulta. Cyn is csendben volt, elégedett volt azzal, hogy a férfival lehet, és tudta, hogy hozzá hasonlóan Raphael gondolatai is Duncan körül jártak messze a magasban, miközben hosszú élete legveszélyesebb kihívása felé szárnyal.

Második fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Néhány mérföldnyire Washington, D.C. mellett.

 

A Learjet begördült a sötét hangárba, halvány repülőgép szellemként tűnt fel a holdtalan éjszaka árnyékából. Miguel Martinez a magánrepülőteret fürkészte, vámpír látása könnyedén áthatolt a majdnem teljes sötétségen. A hely szinte elhagyatott volt. A toronyban lévő magányos irányítón kívül senki sem volt a környéken, akit viszont jól megfizettek, hogy félrenézzen, és ne kérdezősködjön.

Visszaterelte a tekintetét az érkező repülőgépre. Majdnem olyan sötétben gurult, mint az éjszaka, a pilótafülke műszerfalának a szélvédőn keresztül kilátszó fényein kívül semmi más nem világította meg a pilóta útját a hangár fekete belsejébe. Ennek lehetetlennek kellett volna lennie. Az is lett volna, ha a pilóták emberek. De Miguelhez hasonlóan ők is vámpírok voltak, és a csillagok elég fényt adtak ahhoz, hogy lássanak.

A repülőgép szép lassan megállt, a motorok fülsértő hangosan bömböltek, és ez visszaverődve a magas falakról, visszhangzott az üres hangárban. A pilóta leállította a hajtóműveket, és a hirtelen beállt csend majdnem olyan megrázónak bizonyult, mint a zaj volt.

Miguel átkelt a hangár csupasz betonján, az idegei zümmögtek az izgalomtól, attól a tudattól, hogy végre megérkezett az atyja. Kezét az oldalához szorította, és kihúzta magát, eltökélten, hogy jó benyomást kelt, hogy bebizonyítsa, méltó a neki jutott megtiszteltetéshez.

Kinyílt az ajtó. Miguel tett előre egy lépést, aztán még egyet, amíg már csak néhány lábnyira nem volt a nyitott ajtótól. A lépcső a hidraulika sziszegése kíséretében leereszkedett.

Egy alak jelent meg az ajtónyílásban, egy magas, széles vállú férfi, alig több, mint egy sötét árnyék a kivilágítatlan belső térben. Röviden megállt, mielőtt lehajtotta volna a fejét, hogy ne üsse be az alacsony ajtó felső részébe, majd gyorsan és céltudatosan elindult lefelé a lépcsőn.

Miguel féltérdre ereszkedett.

– Atyám – mondta tisztelettudóan, és örült, hogy a hangja nem árulkodott a vibráló idegeiről, amely megremegtette az izmait a finoman szabott öltönye alatt.

– Miguel! – Egy kéz megérintette a tarkóját. – Most pedig állj fel, és üdvözölj rendesen!

Atyjának hangjából nevetés hallatszott, és Miguel vigyorogva ugrott talpra, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a felkínált kezet, és érezte, hogy gyors ölelésbe húzzák.

– Duncan – mondta Miguel. – Nagyon örülök, hogy látlak!

 

* * * *

 

– Victor?– kérdezte Duncan, miközben egyenesen a BMW-hez sétáltak, amelyet Miguel üresjáratban hagyott a hangár túlsó oldalán.

– A házban van, egy kisebb vacsorapartit rendez.

– Embereknek?

– Mindig. Az egyedüli vámpírok a közelében a négy őre.

– Akkor el kell majd intézni az embereket.

– Nem probléma, uram! – mondta Miguel, miközben beült a pazar jármű vezetőülésébe. – Louis és én el tudjuk intézni.

– Hol van Louis?– kérdezte Duncan, egy tompa puffanással becsukva az utasoldali ajtót.

– A ház előtt várakozik, szemmel tartja a dolgokat.

– Bajra számítasz?

– Nem, de a ma este túl fontos ahhoz, hogy a véletlenre bízzuk.

Miguel kihajtott a hangárból, és élesen jobbra kanyarodott a bekötőút felé. Duncan látta, ahogy a hangár ajtajai szinte azonnal csukódni kezdenek mögöttük.

– Milyen volt az útja, uram?– kérdezte Miguel.

– Eseménytelen. Raphael üdvözletét küldi.

– Megtiszteltetés számomra!

– Szóval – mondta Duncan, miközben elhelyezkedett a városba való visszautazáshoz –,mit kell tudnom Victor ma esti felállásáról?

– Ugyanaz, mint mindig. Négy vámpír őrrel rendelkezik, kettő mellette van, kettő pedig máshol őrködik a házban. Önelégültek a megszokásban, és az a kettő, amelyik nincs személyesen Victorral, általában a bejárati ajtóhoz közeli szobában ül és tévét néz, vagy videojátékot játszik. Soha nem láttam, hogy elhagyták volna a házat, hacsak Victor nincs velük. A külső biztonságot, beleértve a kaput is, éjjel-nappal emberek felügyelik, és soha nem engedik be őket a házba. Van egy vendégház, amely laktanyának van berendezve, ha az emberi őröknek szüksége van rá, de a legtöbbjüknek saját otthona van, és oda mennek a műszak végén. A birtok fallal van körülvéve, az egyetlen kapu napközben zárva van. Éjszaka az emberi őrök nagyjából a kapu őrzésére szorítkoznak, és csak alkalmanként járőröznek a környéken.

A körgyűrűn egy baleset miatt akadozott a forgalom, és Miguel több sávon is átvágott, kihasználva a vámpírvérének köszönhető villámgyors reflexeket. Duncan elvigyorodott.

– Látom, még mindig szörnyen vezetsz!

– Nem is igaz, uram! A baleset már megtörtént.

Duncan felnevetett, de azonnal visszakomolyodott.

– Mi van Victor vendégeivel?

– Ez egy kisebb vacsora, csak Victor és három ember – néhány képviselő és egy K Street-i rohadék, akinek rengeteg pénze van adományozni. Mind férfi, ami jellemző Victorra. Amennyire én tudom, nem tervezi, hogy ma este nőket is hozzon, de ha mégis, akkor is csak jóval később.

– Prostituáltak?

– Nem hiszem. Legalábbis a legtöbbjük nem. Ebben a városban nincs hiány olyan nőkből, akik hajlandóak egy férfival bulizni, ha annak elég hatalma van. És itt a hatalom az, ami számít. A pénz kéz a kézben jár vele, de a hatalom belépést jelent, és ez mindenkinek az első számú jutalom.

– Rendben van. Te és Louis foglalkozzatok az emberi őrökkel a kapunál. Én gondoskodom Victor két vámpírjáról a bejárati ajtónál. Ezt gyorsan és óvatosan kell elvégezni, nehogy túl hamar megérezze, hogy valami baj van. Amint az ebédlőbe érünk, én foglalkozom az emberi vacsoravendégekkel. Azt akarom, hogy eltűnjenek az útból. Utána Victor az enyém, de a maradék két vámpírral való leszámolással egyezségre juthatunk. Készen kell állnod arra, hogy elbánj velük!

– Uram, a kapunál őrködő emberek emlékeit kitörölhetjük, miután végeztünk Victorral. Hagyja, hogy Louis és én foglalkozzunk a vámpírőrökkel az ajtónál, amíg Ön...

Duncan megfordult, hogy Miguelre nézzen, a hangja egyenletes maradt, de a hatalmának egy csekélyérintésével megfagyasztotta.

– Először az embereket akarom biztosítani, Miguel! Victorral és az őreivel is elbánok, ha szükséges!

– Igen, uram!

Lekanyarodtak a körgyűrűről, egymás után robogtak végig az utcákon, amelyek mind szinte üresek voltak kedd késő este. Duncan tanulmányozta a környék térképeit, de az nem volt ugyanaz, mint itt lenni. A vámpírok hivatalos városi rezidenciájának alaprajzát is megjegyezte. Egyes emberek vámpírnagykövetségként emlegették a házat, ami elég jó, bár pontatlan megnevezés volt.

Maga a rezidencia egy nagy, XIX. századi gyarmati stílusú épület volt, amely képei Duncant a mély déli fiatalságának nagy kúriáira emlékeztette. Csak remélni tudta, hogy ez a bizonyos ház jelentős felújításon esett át a száz évvel ezelőtti építése óta. Ha nem, akkor hamarosan fog. Nem állt szándékában vacakoló vízvezetékkel, vagy nem létező légkondicionálóval élni.

Szerencsére a rezidencia egy szokatlanul nagy telken állt, a követségi negyed szomszédságában. Két teljes hektárnyi területen, amely mögött a Rock Creek húzódott, az egész birtokot fal vette körül, és csak egyetlen kapu volt.A birtoknak szinte bevehetetlennek kellett volna lennie. De nem volt az. A ház biztonságán akkora lyukak tátongtak, amelyeken szó szerint át lehetett volna hajtani egy teherautóval. És ez is meg fog változni, amint Duncan átveszi az irányítást.

Mert a vámpírok nagykövetsége hamarosan új nagykövetet kap. Csak még nem tudtak róla.

 

Harmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Miguel felhívta Louist a mobilján, hogy tudassa vele, hogy bemennek. Amikor befordultak az utolsó kanyarba, Louis az utca közepén várta őket, halvány szemei szinte fehéren csillogtak a fényszórók fényében. Elvigyorodott, amikor meglátta őket, és félreállt, hogy Miguel beállhasson mellé.

– Uram – mondta Louis, miközben bemászott a hátsó ülésre. – Köszönöm, hogy részese lehetek ennek!

Duncan eléggé megfordult ahhoz, hogy kezet nyújtson. Louis először óvatosan fogta meg, majd megszorította, amikor Duncan is így tett. Duncan érezte Louis tenyerén és ujjain a bőrkeményedéseket a súlyoktól, amelyeket élete nagy részében emelgetett, még mielőtt Duncan átváltoztatta volna.

– Jó látni téged, Louis. Ahogy Miguelnek is mondtam, ti ketten gondoskodtok az emberekről a kapunál, míg én a vámpírőrökkel foglalkozom közvetlenül a rezidencián belül. És amint bejutottunk az ebédlőbe, azt akarom, hogy az emberek távozzanak onnan. Képes vagyok visszatartani Victort!

– Uram, Victor mind a négy őre bent lesz vele a házban.

– Ezzel tisztában vagyok – mondta Duncan. Elfojtott egy mosolyt, ahogy eszébe jutott, hányszor volt túlságosan védelmező Raphael iránt – és hogy ez mennyire irritálta a nyugati vámpírlordot.

– A zsákutcában lévő ház az, uram – mondta Miguel, a hangja feszült volt a várakozástól, ahogy egyre közelebb értek a birtokhoz.

Duncan megfordult, hogy először nézze meg személyesen is a rezidenciát. Nem úgy nézett ki, mint egy megerősített követség. A túlságosan alacsony kerítés tetején átlógó cseresznyefákkal és a hideg levegőbe fehér füstöt eregető két kéményével inkább olyan helynek tűnt, ahol anya és apa nevelik a két és fél gyereket, és hagyják a kutyákat az udvaron szaladgálni. Feltéve, hogy anyának és apának volt egy csomó pénze és elég paranoiája, hogy falat építtessenek a házuk köré, még ha alacsonyatis.

– Itt az ideje a rock and rollnak! – suttogta Louis, és Duncan komoran elmosolyodott.

Odagurultak a kovácsoltvas kapuhoz, és Miguel halk surranással leeresztette maga mellett az ablakot. Fagyos levegő áramlott be, és Duncan megérezte ház mögött csobogó patak illatát, a hó halvány illatával együtt. Mindez eltűnt a mindent elsöprő emberillat alatt, ahogy az őr behajolt az ablakon, hogy ellenőrizze őket.

Miguel már járt egyszer a házban, úgymond azért, hogy felajánlja a szolgálatait, amikor először költözött ide Kaliforniából Virginiába, és egy biztonsági céget alapított.

– Miguel Martinez – mondta az őrnek. – Lord Victor vár minket.

Az ember kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, valószínűleg tiltakozni akart, hogy nem tud arról, hogy Lord Victor várna valakit, de aztán elkerekedett a szeme, és lassan pislantott. Elmosolyodott, és bólintott, intve, hogy bemehetnek.

– Ezek nem azok a droidok, akiket keresnek – mormolta Louis a hátsó ülésről.

Miguel majdnem megfulladt a nevetéstől, amikor az őr visszalépett a fülkéjébe, és beindította a kapu mechanizmusát.

– Elég volt, uraim! – mondta Duncan halkan. Megértette az izgatottságukat. Az ő vére is dübörgött a várakozástól. De veszélyes dolog volt, amire készültek, és nem akarta, hogy mást higgyenek magukról.

– Bocsásson meg, uram! – sóhajtotta Louis.

Duncan bólintott, de a figyelme már a nagy fehér házon volt, az ereje pedig kinyúlt, hogy könnyedén megérintse a bent lévő vámpírokat. Mindegyiket, leszámítva Victort. A többiek nem vennék észre az érintését, de Victor esetleg igen.

– Nagyon laza a biztonság – jegyezte meg leginkább magának. – Két vámpír együtt bent, a bejárati ajtó közelében.– Összevonta a szemöldökét. Valami zümmögött, valami mögöttes erő, ami megzavarta. Szerette volna tovább vizsgálni, de nem volt rá ideje, és túl gyenge és fókuszálatlan volt ahhoz, hogy veszélyt jelentsen az esti terveire. Várnia kellett vele.

– Miguel – mondta –, te és Louis óvatosan intézzétek el a megmaradt emberi őröket! Ellenőrizzétek a barakkokat is! Nem akarom, hogy bárki is aktiválja a riasztót, de nincs okunk bántani őket. Aztán csatlakozzatok hozzám odabent. Együtt foglaljuk el az ebédlőt.

– Igen, uram!

Duncan már akkor kinyitotta a kocsi ajtaját, amikor Miguel még fékezett. Kettesével vette a téglalépcsőket, és erejének egy szűk sugarát küldte maga elé, hogy kiégesse a bejárati ajtó elektronikus zárját. A biztonsági reteszek tompa puffanással oldódtak ki, és kitárult az ajtó. Duncan belépett, a pillantása gyorsan végigpásztázott a környezeten, miközben az őrségben lévő két vámpír még csak most vonta el a figyelmét a nagyképernyős tévéről, hogy meglepetten bámulja őt. Nem várta meg, hogy összeszedjék magukat. Kinyújtotta az erejét, és megragadta a szívüket, addig szorítva, amíg a földre nem zuhantak. Nem haltak meg. Victor korrupt volt, de gyenge nem. Ennek a két vámpírnak az atyjaként, és főleg ilyen kis távolságból, biztosan megérezné, ha meghalnának, és tudná, hogy valami nincs rendben. Ezért Duncan egyelőre életben hagyta őket. De amikor Victor meghal, ez a két vámpír is vele együtt halna meg, valószínűleg maga Victor szívná ki őket, hogy túlélje Duncan kihívását.

Duncan többször is találkozott Victorral, amikor elkísérte Raphaelt a Vámpír Tanácséves üléseire, de soha nem mérte össze közvetlenül az erejét a vámpírlorddal. Az éves összejövetelek gondosan megszervezett alkalmak voltak, amelyeken Észak-Amerika legerősebb vámpírjai gyűltek össze, olyan vámpírok, akik a legjobb esetben természetes riválisok, a legrosszabb esetben pedig ellenségek voltak. Mindenki a lehető legjobban viselkedett ezeken a találkozókon, ami azt jelentette, hogy nem voltak nyílt kihívások, és nem mérlegelték egymás erejét.

De Raphael már régóta ismerte Victort, és más módon is le lehetett mérni egy vámpír erejének mélységét. A végeredmény az volt, hogy Duncan tudta, hogy le tudja győzni Victort, mert Raphael máskülönben nem kockáztatott volna. És ami még fontosabb, mert ismerte a saját erejének mélységét. Victort ma este a szokásos vámpír módonfogják kidobni a terület feletti uralmából... gyilkossággal.

Miguel és Louis erejük teljében robogtak be mögötte a bejárati ajtón, készen arra, hogy szükség esetén megvédjék őt. Ismét furcsa érzés volt, hogy ilyen odaadás címzettje, nem pedig fordítva. Ehhez még hozzá kell szoknia.

– Valami probléma? – kérdezte, miközben a vámpírjai Victor két őrének ernyedt testét ugyanannak a kanapénak a háta mögé rejtették, amelyen Duncan érkezésekor ültek.

Miguel elejtette a terhet, a kómában lévő vámpír feje hangosan koppant a fapadlón.

– Semmi, uram! A kapu biztosítva, a barakk üres. És a birtok összes emberi őre mélyen alszik.

– Kitűnő! Akkor itt is vagyunk! Ne feledjétek, amint az ebédlőben vagyunk, azonnal elaltatom az embereket. Utánaimprovizálunk. Nem érdekel, melyikünk intézi el a két megmaradt vámpír őrt, de maga Victor csak az enyém!

– Igen, uram! – Miguel szinte szökdécselt a lábujjain. Louis mozdulatlanul állt, mint egy szobor, izmai tettre készen feszültek. Élesen bólintott, a tekintete Duncanre szegeződött, mint egy startvonalon álló kutya, aki az engedélyt várja.

– Menjünk – mondta Duncan.

Miguel ment előtte, Louis mögötte. Elhaladtak a lépcsőház mellett és balra fordultak egy hosszú folyosón, a lépteik szinte nesztelenek voltak az öreg, fadeszkás padló ellenére. Balra és jobbra nyitott ajtók álltak, amelyeken bútorokkal teli helyiségeket lehetett látni – egy ünnepi ebédlőt egy olyan asztallal, amely mellett könnyedén elférhetett volna harminc ember is, és egy dolgozó-, vagy játékszobát egy másik hatalmas síkképernyős tévével, több különböző videojáték-konzollal és egy csocsóasztallal a sarokban. Volt egy tágas konyha is, ahol a pultokon fedetlen edények sorakoztak, és még mindig illatozott az étel, amit Victor hozatott az emberi vendégeinek. Duncan kutatásaiból kiderült, hogy Victor általában rendelte az ételeket, és szükség esetén a vámpírok szolgáltak fel pincérként. Nem volt különösebben elegáns, de Duncan kételkedett benne, hogy az embereket elsősorban a jó ételek iránti lelkesedés hozta volna ide.

Az ebédlő, amelyet kerestek – és amelyet Victor ma este használt – a folyosó legvégén volt, egy pár fehér tolóajtó mögött. Miguel az ajtók felé nyúlt, és megállt, keze könnyedén nyugodott a bronz kilincseken.

Duncan oldalra döntötte a fejét, a fülével és az erejével is figyelt. A bentről jövő beszélgetés hangos és harsány volt, az emberi hangok egyértelműen mámor vagy kábítószer jeleiről tanúskodtak. Bármelyik lehetett. Victor is itt volt, lusta és nyugodt elmével, nem számított semmiféle gondra. A megmaradt két vámpír őre sokkal éberebb volt, mint az uruk, de egyúttal át is vették a hozzáállását, és az elméjük elkalandozott, egyáltalán nem azzal foglalkoztak, hogy mi történik a szobában, vagy azon kívül. Azt a kevés figyelmet, amit a környezetnek szenteltek, az emberi vendégekre összpontosították, inkább zsákmánynak tekintették őket, mint bármi másnak, miközben bíztak abban, hogy a ház elején lévő, immár kómában lévő társaik figyelmeztetni fogják őket minden külső fenyegetésre.

Duncan visszahúzta a szondáját, vett egy nagy levegőt, és gyorsan bólintott Miguelnek.

Miguel elcsúsztatta az ajtót, és Duncan belépett rajta.

A beszélgetés elhallgatott, amikor mindenki megfordult, hogy rá bámuljon. Duncan intett, mire a három ember szeme üvegessé vált, a fejük öntudatlanul a mellkasukra zuhant, egyikük a földre csúszott az asztal alá, míg a többiek csak előrebuktak a vacsorájuk maradványaiba.

Victor őrei magukhoz tértek, mielőtt az első ember feje az asztalnak csapódott volna, egyikük átugrott az asztalon, a kristályok szétrepültek és összetörtek az edények, ahogy rohant, hogy megvédje urát. Miguel elkapta a levegőben, ujjai a másik vámpír torkába fúródtak, miközben a földre dobta, és elég erősen megütötte a mellkasát ahhoz, hogy egy pillanat alatt megálljon a szíve. Victor vámpírja zihálva, kidülledt szemekkel kapkodott a levegőért, miközben küzdött, hogy visszaszerezze az erejét, hogy újra dobbanásra kényszerítse a szívét. Ha lett volna akár csak egy pillanata még, talán sikerült volna, de Miguel nem adta meg neki ezt a pillanatot. Megragadott egy üres széket, és addig csapdosta a padlóhoz, amíg elő nem állította, amire szüksége volt. A fadarab cakkos és nyers volt, félig lakkozott, félig csupasz fa, de tökéletes fegyver volt. Miguel várakozással teli vigyorral emelte fel a karót, és Victor őre szótlanul felsóhajtott egy könyörgést, az egyetlen hangot, amit még ki tudott adni. Miguel egyetlen tiszta mozdulattal lecsapott a karóval, megadva az egyetlen kegyelmet, amit akart – gyors halált.

Louis és a másik vámpírőr még mindig küzdöttek egymással, folyt a vér, miközben brutális ütéseket váltottak, amelyek egy embert már az első csapással megöltek volna. Louis a falnak csapta ellenfelét, megrepesztve a lambériát, és vámpírméretű horpadást hagyva a felső falon, miközben szitáló vakolat töltötte meg a levegőt. Victor vámpírja dühösen felüvöltött. Megerősítette a szorítását, ujjai Louis karjába fúródtak, miközben próbáltamegfordítani a helyzetüket, de Louis kihasználta a lendületét ellene, teljesen megpördült, és átdobta a szobán. Az egyik eszméletlen embernek ütközött, ahogy az asztalnak csapódott, kiváltva egy akaratlan nyögést reakcióként.

Duncan inkább érezte, mint látta, hogy Victor megmozdul, érezte, ahogy a vámpírlord elkezdi összeszedni az erejét. Felnézett, és pillantása találkozott Victor hüllőszerű tekintetével. A két erőteljes vámpír egy hosszú pillanatigtanulmányozta egymást, de egy éles, tagadó kiáltás még időben Louisra és a megmaradt őrre terelte a tekintetüket, hogy lássák, ahogy Louis felnyársalja ellenfelét egy csipkézett falándzsával.

Victor felsóhajtott, amikor vámpírja meghalt, Duncan pedig időben megfordult, hogy lássa, ahogy a vámpírlord ökölbe szorított kezével a mellkasánelőrecsuklik. Mintha csak megérezte volnaDuncan tekintetét magán, Victor elernyesztette a kezét, és dacos pillantással felemelte a fejét, nem mutatva gyengeséget az ellenségének.

– Ez szükségtelen volt – jegyezte meg egy pillanat múlva Duncan, túlzott undorral hátralépvea két vámpír-porhalomtól. Felnézett, és pillantása ismét találkozott Victor dühös tekintetével.

– Jobban meg kellett volna tanítanod őket, Victor!

Az asztalfőn Victor tökéletesen mozdulatlan maradt, tekintete gyűlölettől égett, miközben barna szemébe kezdett beszivárogni erejének bíborszínű ködje.

– Miguel – mondta Duncan, levette a kabátját, és egy közeli székre dobta. – Vidd innen ezeket az embereket!

– Uram – mormolta Miguel.

Louis benyúlt az asztal alá, és kirángatta az oda zuhant embert, majd tűzoltófogásba emelte, és elindult a folyosón. Miguel egy másik vendéget – egy nagydarab, pirospozsgás férfit, akit Duncan egy amerikai szenátorként ismert fel – vonszolt ki az ajtón, majd visszatért, és a vállára emelte az utolsó embert, mielőtt követte Louist.

Duncan behúzta a tolóajtókat, kiválasztott egy széket, amelyet nem borítottak törött edények vagy ételek, és leülve keresztbe tette a lábát a térdén. Lustán fürkészte a szobát, miközben ott ült, szándékosan figyelmen kívül hagyva Victor növekvő felháborodását. Kicsi helyiség volt, túl szűk, és mint az összes többi is, túl sok bútorral zsúfolt. A levegő szivarfüsttől és a kiömlött ételtől bűzlött.

– Szóval, Victor – mondta Duncan, és végre a másik vámpír felé fordította a figyelmét. – Hogy mennek a dolgok Washingtonban?

– Baszódj meg, Duncan! – morogta Victor. – Nem jöhetsz ide, és nem kezdheted el gyilkolni az embereimet!

– Úgy tűnik, mégis megtehetem – mutatott rá Duncan.

Victor egy fitymáló nevetéssel horkantott fel.

– Te? Ezt sosem merted volna megtenni Raphael nélkül! – Kiköpött egyet oldalra. – Egyébként hol van a nagy ember?– Felemelte a fejét, mintha a levegőbe szaglászna. – Nincs a közelben; megérezném, ha átlépett volna a területemre.

– Engemkellett volna érezned, Victor! Önelégültté váltál.

– Nem vagy más, mint Raphael ölebje! Nem vesztegetem az időmet korcsokra!

Duncan csak mosolygott.

– Ez így van, Victor. Csinálhatjuk a könnyebb vagy a nehezebb úton. A választás a tiéd.

Victor széles arcán gonosz vigyor jelent meg, miközben felállt, és a székét a falnak lökte. Előrehajolt, agyarai kibújtak, és kezei az asztalon nyugodtak, miközben ereje elkezdett növekedni, a szemei most két izzó parázsként csillogtaka dühtől.

– Adj bele mindent, kiskutya!

Duncan egyetértően lehajtotta a fejét.

– Akkor a nehezebbik utat választod.– Felállt, és mióta elhagyta Kaliforniát, Raphael és a kaliforniai lord legmegbízhatóbb vámpírjain kívül bárki más jelenlétében, Duncan most először szabadjára engedte ereje teljes mértékét. Hagytafelgyülemleni, amíg tűzviharrá nem változott a mellkasában, a nyomás egyszerre volt gyötrelmes és felemelő. A fények villództak, ahogy az energia áttáncolt a szobában.

Duncan lustán pislogott, és Victor meglepett tekintetét halk kérdéssel fogadta. – Mit is mondtál?

Victor dacos üvöltéssel elindított egy megelőző sortüzet, egy hihetetlen energiájú, feszes gömböt, amely bizonyára erősen igénybe vette az erejét. Ez egy kísérlet volt arra, hogy meggyengítse Duncant, mielőtt az felkészült volna, mielőtt a saját erejét pajzsba gyűjthette volna maga körül. De Duncan a vámpírok világának legjobbjaival edzett. A pajzsa egy hatalmas csattanással zárult össze. Victor támadása hatalmas erővel csapódott beléjük. A pajzsok behajlottak, de kitartottak, és Duncan mindkét kezét előre lendítette, mintha lesöpörné Victor támadását, egy olyan mozdulat, amely azt a célt szolgálta, hogy feldühítse a másik vámpírurat.

Victor morgott, a fogait összeszorítvaegyik vastag öklével az asztalba csapott, felerősítve az ütést az erejével, és az egészet szétzúzta gyújtóssá. Felnézett, és rávigyorgott Duncanre, majd mindkét kezét laposan a levegőbe emelte, tenyérrel felfelé, és úgy emelte fel a szilánkokra tört asztal darabjait, mintha még mindig egész lenne. Egy újabb erőtől duzzadó mozdulattal Duncan felé hajította az összes szilánkot, halálosan éles karók repülő hullámaként.

Okos húzás volt. Duncan még akkor is csodálta, miközben védekezett ellene, pajzsainak erejét olyan energiaörvénybe fordítva, amely az asztal szilánkjainak nagy részét szétdobálta minden irányba, míg a többi a becsapódáskor ártalmatlan gyufaszálakká robbant.

Victor vért izzadt és reszketett a dühtől, a pajzsai érezhetően gyengültek. Duncan gyanította, hogy a másik vámpír túl sok tartalék erejét összpontosította abba az első megelőző csapásba, de Victor még nem végzett. A pajzsai talán gyengültek, de kitartottak Duncan diszkrét szondáival szemben. Duncan a homlokát ráncolta, amikor Victor ereje hirtelen megugrott, mintha valahonnan a szobán kívülről merítene energiát. De az efféle erő legvalószínűbb forrása Victor vámpírgyermekei lennének, és közülük kettő már egy halom por volt, a másik kettő pedig a halál közelében. Még ha Victor ki is szívta volna őket, akkor sem adhattak volna neki ekkora erőnövekedést. Vajon Victornak voltak olyan szolgái, akiket még nem fedeztek fel? Valaki azon a négyen kívül, akik már évszázadok óta vele voltak? Lehetetlen, hacsak...

Duncan koncentrált, és eszébe jutott az a furcsa zümmögés, amit akkor érzett, amikor megközelítették a házat. Kiválasztott egy kis erőszálat, tudatosságának egy töredékét, és átkutatta a házat, keresve a zümmögés forrását. Valahol itt kellett lennie, és ez volt az, amiből Victor táplálkozott. Ott! A pincében… Duncan szeme először döbbenten, majd undorodva kerekedett el, amikor felnézve az idős vámpírlord magabiztos tekintetével találkozott.

– Förtelem! – sziszegte Duncan.

Victor felnevetett. – Micsoda önelégült kis pöcs vagy! Én teremtettem őket, és azért élnek, hogy engem szolgáljanak, mint mindenki más!

Duncan gyomra felfordult. Victor csak azért teremtett vámpírokat, hogy táplálja a saját hatalmát. Legalább húszan voltak odalent, foglyul ejtve a pincében, félig kiéheztetve, értelem nélkül, alig jobbak, mint az elvadult állatok, és csak azért léteztek, hogy Victornak elég erőt adjanak ahhoz, hogy megtarthassa a területét. Ezt a gyakorlatot maga a Tanács is tiltotta, amelynek Victor is a tagja volt, és ez pontosan az volt, amit Duncan úgy nevezett – förtelem.

Victor rosszindulatúan elvigyorodott.

– Még mindig azt hiszed, hogy legyőzhetsz, kiskutya?

Duncan érezte, ahogy a szándéka gránittá keményedik, a haragja hideg céltudatossággá változik. Egy gyors figyelmeztetéssel erőt merített a saját gyerekeiből, Miguelből és Louisból. Ők megérezték a szükségét, és készségesen adták, ketten együtt sokkal erősebbek voltak, mint Victor összes félőrült rabszolgája, akárhányan is voltak.

Victor győzedelmes vigyora lehervadt, és Duncan látta a másik vámpírlord szemében a közelgő végzetének tudatát.

– Add meg magad! – javasolta Duncan –, és fájdalommentessé teszem a végét. Neked és azoknak a szerencsétleneknek odalent.

– Menj a pokolba! – vicsorgott Victor. Kihúzta magát, elszívta az alagsorban lévő rabszolgákban maradt utolsó csepp erőt is, végül kiszívta azt a két őrt is, akit Duncan életben hagyott. Ezt kombinálva azzal, ami a saját erejéből megmaradt, az egészet egy falba ömlesztette maga előtt, miközben fizikailag előrenyomult Duncan felé. Egyik kezében egy hosszú, csipkézett fadarabot tartott, ujjai olyan erősen markolták, hogy az felsértette a bőrét, a vér lecsöpögött az ujjai között, és végigfolyt a karján.

Dühödt üvöltéssel rohant az utolsó néhány méteren, a kezdetleges karót felemelve és készenlétben tartva, ereje faltörő kosként állt előtte.

Duncan megvárta, amíg a másik vámpír már majdnem odaér hozzá, aztán összeszorította a jobb öklét, és egyenesen maga elé lendítette, mintha Victor mellkasába csapná. Az erő villámcsapása belecsapódott a másik vámpír pajzsába. Duncan érezte, ahogy az megreped az ütés hatására, hallotta a kristályok szilánkjait, ahogy Victor pajzsai megtörtek a terhelés hatására.

És hallotta azoknak a szerencsétlen lelkeknek az észvesztett sikolyát a pincében, ahogy összeomlott a világuk.

Victor megtántorodott, arca elszürkült a döbbenettől, a szeméből már kezdett eltűnni az erő vörös fátyla, és tompa barnává változott. A karó, amit markolt, kiesett az elerőtlenedettujjakból, ahogy a padlóra rogyott, először a térdére, majd lejjebb, ahogy hátraesett, hogy a sarkára üljön, a kezei ernyedten lógtak az oldala mellett.

Felnézett, amikor Duncan leguggolt mellé, alig tudott Duncan szemébe nézni, miközben a feje gyengén hátrahanyatlott.

– A könnyebbik utat kellett volna választanod, Victor – mondta Duncan, miközben a saját megerőltetésétől ő is nehezen lélegzett.

Victor még egyszer utoljára elvigyorodott, a fogait vér borította, és lecsöpögött az állán.

– Baszódj meg, Duncan! – mondta rekedten.

Duncan felnevetett. – Ahogy kívánod!

Ököllel Victor törzsébe csapott, átszakítva a bőrt és a csontot, hogy ujjait a vámpír dobogó szíve köré fonja, és kirántsa a mellkasából. Miközben Victor beszívott egy utolsó nyögő lélegzetet, Duncan a szeme elé tartotta a még mindig dobogó szívet, és egy koncentrált energialöketet küldött egyenesen a lüktető szervbe.

Victor felsikoltott, ahogy a szíve lángba borult, a teste pedig elkezdett szétesni, és nem lett más, mint egy halom hamu, amely a túl kicsi szoba törött porcelánjai és összetiport ételei közé keveredett. Atyjuktávoli, halvány visszhangjaként Victor két megmaradt vámpír őre – a két vámpír, akiket a bejárati ajtó melletti szobában hagyott fekve – urukkal együtt halt meg, akárcsak a pincében lévő szánalmas teremtmények, akik alig suttogva porba hullottak.

Duncan kezdett felállni, de visszazuhant a térdére, amikor kétségbeesett kiáltások töltötték meg a fejét: Victor területének vámpírjai a Mesterük után sikoltoztak, megnyugtatásért és megértésért esdekeltek, könyörögtek, hogy megtudják, mi történik. Duncan lehunyta a szemét, és felnyögött a benyomások, részletek, személyazonosságok, remények, vágyak elsöprő áradatától. Raphael elmondta neki, mire számíthat, amikor Victor meghal, amikor a terület uralmánakterheDuncanre hárul, de semmi sem tudta volna felkészíteni a fizikai súlyra, a szükségletek eme szívó örvényére, amely kivérezteti, ha nem tesz valamit.

Hátravetette a fejét, a szemét még mindig lehunyvatartva, üvöltve adta ki a csendre vonatkozó parancsot. Mintha egy penge vágta volna el, megállt a követelések áradata. Duncan mély levegőt vett, és kimerültsége ellenére hagyta, hogy ereje kiáramoljon a terület minden vámpírjára, biztosítékot, támogatást nyújtva, tudtukra adva, hogy új Mesterük van, de ő elég erős ahhoz, hogy gondoskodjon róluk. És hogy nem tűri a lázadást, hogy a kihívók meghalnak, ha szembeszállnak vele.

Lassan visszavonult. A kötelék létrejött, és erős volt. A terület vámpírjai még mindig ott voltak, suttogó jelenlét az elméjében, mint egy üres templom szinte néma hangjai. Olyan súly nehezedett a szívére, amely furcsa módon arra emlékeztette, amikor először fedezte fel, hogy szeret valakit, az az állandó nyomás a mellkasában, amely egyszerre üdvözítő jelenlét és ijesztő emlékeztető a szerelemmel járó tartós sebezhetőségre.

Voltak olyanok az új terület vámpírjai között – most már az ő vámpírjai –, akik továbbra is nyugtalanok voltak, de ez várható volt. Voltak mások, akik elég kíváncsiak voltak ahhoz, hogy tudta, fel fognak bukkanni az elkövetkező napokban, talán még azért is, hogy próbára tegyék az erejét, hogy lássák, tényleg olyan erős-e, mint amilyennek látszik. És ez is várható volt. De végső soron senki sem halt meg – Victoron és a négy testőrén, valamint azokon a szánalmas teremtményeken kívül, akiket egyáltalán nem lett volna szabad létrehozni –, és ez győzelem volt. A Fővárosi Terület kicsi volt, csak a Columbia kerületet, Delaware-t, Marylandet és Virginiát foglalta magába. Néhány száz vámpír élt ezekben az államokban, sokan közülük régebb óta éltek ott, mint amennyit Duncanélt összesen. Viszonylag kevésbé jelentős halálesettel foglalta el a területet, de az még nem derült ki, hogy meg tudja-e tartani anélkül, hogy ne kellene még néhányat megölnie.

Természetfeletti gyorsasággal dübörgő léptek közeledtek a mögötte lévő folyosón. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Miguel és Louis az, akik reagáltak a kényelmetlenségére, és készen álltak a védelmére. Egyelőre csak ők ketten voltak a saját gyermekei, bár hamarosan többen is lesznek. De mindig ők lesznek az elsők. Mindkettőjüket ötven évvel ezelőtt változtatta át, amikor ő és Raphael elhatározták, hogy megteszik az első igazi lépéseket e nap felé.

Victornak egy dologban igaza volt. Raphael támogatta ezt a lépést. Victor romlottsága régóta piszkálta Raphaelt, különösen az utóbbi években, amikor egyre nehezebbé vált a vámpírok létezését titokban tartani. Victor túlkapásai kínossá és még rosszabbá váltak a vámpírközösség számára, amelyet képviselnie kellett volna az amerikai fővárosban. De csak a Rajmunddal és Sophiával kötött legutóbbi szövetségek megszilárdulása után döntött úgy Raphael és Duncan, hogy végre elérkezett az idő, hogy lépéseket tegyenek az erőteljes washingtoni vámpírlord ellen. Itt volt az ideje, hogy beiktassanak valakit, akiben Raphael megbízott, valakit, aki osztotta a kontinens vámpírjainak jövőjéről alkotott nagyobb vízióját, valakit, aki elég erős ahhoz, hogy felvegye a harcot Victorral és győzzön.

Ha Duncan kérte volna, Raphael szívesen kölcsönadott volna neki egy vámpírhadsereget, hogy magával vigye Washingtonba, de Duncannek fontos volt, hogy egyedül, a saját embereivel foglalja el a területet. Miguel és Louis az övé volt, és mindig is ők voltak azok, akik mellette álltak, amikor ez az egész elkezdődött.

– Uram!– Miguel rohant be először a szobába, és térdre ereszkedett ott, ahol Duncan még mindig a mocskos padlón térdelt. – Uram, jól van?

Duncan elmosolyodott.

– A terület a miénk! – Felállt, hagyta, hogy Miguel felsegítse, majd Louis felé fordult. – És most kezdődik az igazi munka.