18. Fejezet

 

Tizennyolcadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Miután Duncan elment, Emma visszasietett a biztonsági központba, és bedugta a laptopját. Nem volt értelme meríteni az akkumulátort, ha nem volt muszáj. Louis odapillantott, amikor Emma visszatért, de dolgozotttovább a saját számítógépén, az ujjai hihetetlen sebességgel repkedtek a billentyűzeten. A vámpírok mind örömmel hagyták, hogy ő végezze a piszkos munkát, hogy átbogarássza a fényképeket, és megpróbálja kitalálni, ki kicsoda. Neki ez nem volt ellenére, amíg hagyták, hogy csináljon valamit. Előhívta az adatbázisát, átfutotta az információkat, és kiválogatta azokat a mezőket, amelyekről úgy gondolta, hogy segíthetnek.

Emma munkájának Guy Coffer irodájában része volt, hogy kiszűrje a lobbisták napi kérelmeit, akik egy-egy dolog miatt szerettek volna találkozni a képviselővel. Néha személyes találkozót akartak, máskor csak meghívni őt egy koktélpartira vagy más örömteli társasági eseményre. A helyzet az volt, hogy Washingtonban körülbelül tizenegyezer lobbista volt, és mindegyikük a saját ügyét tartotta a legfontosabbnak a világon. Nem hibáztatta őket ezért; az volt a dolguk, hogy így érezzék magukat. Coffer képviselő azonban több nagyon befolyásos bizottságnak is a tagja volt, amelyek befolyása túlmutatott minden egyes témán. És ez azt jelentette, hogy egy csomó lobbista volt kíváncsi a szavazatára. Emma feladata volt, hogy átnézze a kéréseket, és naponta jelentést készítsen arról, hogy ki mit akar, és hogy megérte-e a képviselő idejét. A döntő tényező általában a pénz volt kampányadományok formájában, de mivel Emma kormányzati alkalmazott volt, az ő idejét nem lehetett pénzgyűjtésre fordítani. Így a jelentéseit más fogalmakkal kellett megfogalmaznia, például egy adott választókörzet számára való fontossággal vagy egy fontos kérdés közvélemény általi megismertetésével. Az egész egy nagy baromság volt. De pénzzel lehetett a választásokat megnyerni, a nyilvánosság pedig hangzatos szavakat adott, hogy az otthoniak úgy érezhessék, a képviselőjük tesz valamit, ha már megválasztották.

Emma, mivel egy hiperaktív Energizer Nyuszivolt, létrehozott egy adatbázist a különböző lobbistákról – nevek, kapcsolatok, elérhetőségek –, valamint az asszisztensekről és titkárnőkről, akikkel legalább olyan gyakran volt dolga, mint a főnökeikkel. Előhívta Victor aktáiból a kezdőbetűk listáját, és elkezdett dolgozni, megpróbálva összevetni őket a saját adataival. Sokkal tovább tartott, mint gondolta, és végül csalódást okozott. Túl sok volt az azonos monogrammal rendelkező nő, és nem volt mód arra, hogy valószínűség szerint rendezze őket. Ha például lett volna családi állapot az adatbázisában, elsődlegesen legalább ki tudta volna zárni a házas nőket. Néhányukról tudta, hogy túl idősek ahhoz, hogy egyezzenek a lefényképezett nőkkel, de a legtöbbjükről fogalma sem volt, hogy ők-e azok, akiket keresett vagy sem.

– Emma – szólalt meg Louis a háta mögül.

Kiegyenesedett és megfordult, megdörzsölve közben a hátát, amely megmerevedett a számítógép fölé görnyedéstől.

Egy nő állt Louis mellett. Alacsony termetű, vad, göndör, sötét lobonccal, és minden bizonnyal vámpír volt. Vagy ez, vagy Duncan mostanában tinédzsereket is alkalmaz, mert ez a nő úgy tizenkilencnek tűnt a szűk, kifakult farmerjában és élénkpiros pulóverében.

– Emma, ő itt PhoebeMicheletti. Ő az az FBI-tól, akiről már meséltem neked.

Oké, határozottan vámpír. De azért eléggé nyugtalanító volt tudni, hogy az FBI-nak vámpírok is dolgoznak. Az összeesküvés-elméletek hívei megőrülnének, ha megtudnák!

– Volt FBI-os, és csak tanácsadó – javította ki Micheletti, és mosolyogva nyújtotta a kezét.

Emma felállt, és automatikusan megfogta Micheletti kezét, érezte az erőt azokban a finom ujjakban.

– Emma Duquet – mondta. – Louis említette, hogy be fog ugrani.

– És itt is vagyok.– Tett egy intő mozdulatot Louis felé, és azt mondta: – Menj csak, Louis, innentől átveszem én!

Emma pislogott, várva, hogy Louis reagál-e a vámpírnő elbocsátására, de a férfi felnevetett. – Nem kaphatod meg őt, Phoebe! Ha Emma munkát akar, Duncané az elsőbbség.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Phoebe ártatlanul.

Louis szkeptikus pillantást vetett rá, de visszatért a számítógépeihez.

Phoebe továbbra is figyelte, ahogy Louis leül, és ismét a munkája fölé hajol. – Ő az egyik legjobb hacker, tudja. Próbáltam beszervezni a cégemhez, de ő szívvel-lélekkel Duncané. – Emmára nézett. – Ha Louis akarja Önt, akkor Ön biztosan nagyon jó.

Emma kényelmetlenül megvonta a vállát.

– Még nem csináltam semmit. Szerintem csak örül, hogy valaki más végzi a piszkos munkát.

Phoebeátnézve Emma válla fölött olvasott, tekintete a monitoron megjelenített adatbázis és a kezdőbetűk listája között cikázott. – Mi ez?

– Ez a saját adatbázisom a lobbistákról és a kapcsolt vállalkozásaikról. Coffer képviselőnek dolgozom.

– Ah – mondta Phoebe. – Ez megmagyarázza. Louis kényszeres információgyűjtő. Irigyeli az adatbázisokat.

Emma felnevetett. – Nekem még nem sok hasznot hozott. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de túl sok az információ.

– Akkor nincs szerencséd?– mormolta Phoebe, leülve az Emmával szomszédos székre, és a jegyzeteit lapozgatta. A művelet valamiért irritálta Emmát. Azok az ő jegyzetei voltak. A vámpírnő legalább megkérdezhette volna, mielőtt elkezdett volna szaglászni bennük.

Észrevette, hogy Phoebe arra vár, hogy mondjon valamit.

– Nincs szerencsém – mondta, visszaemlékezve a kérdésre. – Még nincs. De még dolgozom.

– Mi a helyzet a férfiakkal?

– Louis azt mondta, hogy azon Ön dolgozik.

– Igen – mondta Phoebe, és mosolyt villantott. – De akárcsak Önnek, nekem sem volt még szerencsém. Hány száz bejegyzés van az adatbázisában?

– Ezrek – javította ki Emma, sértődöttnek érezte magát, és küzdött a késztetéssel, hogy elragadja az adatbázisát az egykori FBI-tanácsadótól. Több száz bejegyzés, valóban. És létezett egyáltalán olyan, hogy volt FBI-tanácsadó? Nem volt benne biztos, hogy akarta, hogy bárki a kormányból lássa a számítógépén lévő információkat, nemhogy az FBI. Felejtsük el, hogy ő maga is a kormánynak dolgozott. Ez egyáltalán nem ugyanaz a dolog volt.

– Ezer – engedett Phoebe. – De az arcfelismerő adatbázisunkban milliók vannak, és bármennyire is zseniális Louis, azok a kivágottképek...– Megvonta a vállát anélkül, hogy befejezte volna a gondolatát, de nyilvánvaló volt, hogy nem tartja őket túl hasznosnak.

Emma visszaült a számítógép elé, és irracionális késztetést érzett, hogy megvédje a módszereit. – Ezen gondolkodtam, mielőtt megérkezett. Ha csak egyet is azonosítani tudnék ezek közül a nők közül, az elvezetne a többiekhez.

– Ezt meg honnan veszi?

– Mert mindannyian ismerik egymást. Mindannyian ugyanazokra a bulikra járnak, és most nem csak Victoréról beszélek. Az emberek, akik a Beltway-en belül dolgoznak, olyanok, mint egy kisváros. Mindenki ismer mindenkit, vagy ismer valakit, aki ismeri.

– Szóval, talán mi magunk is elmehetnénk néhány ilyen buliba – tűnődött Phoebe. – Be tud minket juttatni?

– Persze. Minden nap kapok meghívókat a képviselő irodájában. Csak ki kell választani a...– Megdermedt, amikor eszébe jutott egy gondolat. – A nők mind ismerték egymást, ami azt jelenti, hogy valószínűleg mindannyian ismerték Lacey-t is. Lacey temetése – fejezte be suttogva.

– Tessék?

– Lacey temetése – ismételte meg határozottabban. – Nagyon sokan voltak ott, de én csak néhányukat ismertem, mert mind Lacey barátai voltak.

– De Önnél vannak a képek Victor aktáiból. Nem emlékezne arra, hogy ezek közül a nők közül volt-e ott valamelyik?

– Nem – mondta Emma. – Eléggé sokkos állapotban voltam egész este. Ha nincs Duncan, nem tudom, mit tettem volna. Nem emlékszem senkire, a fenébe is!– Dühösen gondolkodott. – Várjunk csak, volt egy...

– GlenPettry intézte a temetést?– szakította félbe Phoebe.

– Igen, ő volt az, aki azt mondta...– Elhallgatott, mert Phoebe előhúzott a zsebéből egy mobiltelefont, és már be is ütött egy számot.

– Glen – mondta kedvesen. – Itt PhoebeMicheletti. Hogy vagy? Jól van, mogorva, mint mindig. Figyelj, van biztonsági kamera nálatok? Nem, értem én. Dolgozunk valamin, de majd megoldjuk valahogy. Azért köszi!

Kikapcsolta a telefonját, és a zsebre vágta.

– Semmi öröm. Van kamerája, de csak a hátsó bejáratnál, ahol a holttestek beérkeznek, mert a nap minden szakában érkeznek. A főbejárat érzékenyebb. Senki sem akarja azt gondolni, hogy rögzítik, hogy részt vesz Tessie néni temetésén, és a ravatalozó jó környéken van. Különben is, Glen sok üzletet köt vámpírokkal, és egyikünk sem akarja, hogy feljegyezzék a jövés-menésünket.

Emma hallgatott. Volt más módja is annak, hogy beazonosítsa, ki vett részt a temetésen, de nem volt hajlandó ezt megosztani vele. Már eldöntötte, hogy nem akar a kelleténél többet dolgozni a rámenős vámpírral.

– Azért ez egy jó gondolat volt – mondta Phoebe. Felállt, és körülnézett. – Nézze, ha megtalálja ezeket a nőket, hagynia kell, hogy én foglalkozzak velük.

– Azt hiszem, fel kéne hívnom...

– Nem akarom ellopni a dicsőségét, Emma – szakította félbe a nő. – Mindannyian ugyanazt akarjuk. Különben is, Duncan azt akarja, hogy biztonságban legyen, és ő eléggé főnökösködő. Azt akarja majd, hogy valamelyikünk utánajárjon, ha nyomra bukkan, és én sokkal több információt tudok kiszedni azokból a nőkből, mint Ön.

– Én nem lennék benne olyan biztos...

– Valószínű, hogy Victor összezavarta az emlékeiket – szakította félbe ismét Phoebe. – Nem számít, hogy Ön mennyire meggyőző vagy szimpatikus, nem tudják elmondani azt, amire nem emlékeznek. Én képes leszek visszacsinálni, bármit is tett Victor, és segíthetek nekik felidézni olyan dolgokat, amikről nem is tudják, hogy tudják.

Emma a homlokát ráncolta. – Ha maga mondja – egyezett bele kifejezéstelenül.

Phoebe ismét felnevetett. – Még nincs elég régóta köztünk, de hamarosan Ön is hívő lesz. Rendben, én lelépek innen. Hosszú az út hazáig. Louisnak megvan a számom, ha bármit kitalálna, és én is jelentkezem, ha kapunk találatot az arcfelismerővel.– Elmosolyodott, és megveregette Emma vállát. – Ne nézzen olyan csüggedten, Emma! Mindig így kezdődik.

Visszatolta a székét az asztalhoz, és odanézett, ahol Louis dühösen pötyögött.

– Louis – szólította, és megvárta, amíg a férfi felnéz, arckifejezése kissé homályos volt, mintha nem lenne egészen a mostban a többiekkel. – Én már itt sem vagyok! Hívlak, ha bármi előbukkan.– A férfi bólintott, és azonnal visszatért ahhoz, amit éppen csinált, elütve a mellette ülő másik vámpír kezét.

Phoebe elmosolyodott. – Fel a fejjel, Em! – mondta. – Majd jelentkezem.

Emma savanyú pillantással nézte, ahogy a nő elmegy.

– Fel a fejjel, Em! – utánozta. Utálta, amikor Emnek hívják.

Megvárta, amíg az idegesítő vámpír eltűnik, még a fejét is kidugta a folyosóra, hogy teljesen biztosra menjen. Aztán felvette a saját telefonját, és végigpörgette a számokat. Pettryé volt a legelső, mivel őt többet hívta az elmúlt napokban, mint bárki mást. A férfi a második csörgés után felvette.

– Mr.Pettry– mondta, – Emma Duquet vagyok.

– Ms.Duquet – mondta a férfi melegen. – Miben segíthetek?

Észrevette, hogy a férfi nem kérdezte meg, hogy van. Ez a bizonyos társadalmi konvenció valószínűleg nem működött jól az ő szakmájában, hiszen nagyjából mindenki, akivel dolga volt, szerencsétlen volt, különben nem hívták volna fel.

– Lacey temetésén volt egy gyászkönyv, ugye?

– Igen, természetesen. Sajnálom, hogy nem adtam oda, de elég hirtelen távozott, és Ms. Cray-nek még volt néhány látogatója...

– Semmi gond, Mr.Pettry! Megértem. Köszönöm, hogy megtartotta nekem. Bár most már valahogy nagyon szeretném megszerezni. Elmehetnék érte?

– Természetesen. Amikor csak megfelel Önnek – mondta Pettry.

– Tudom, hogy késő van.– Az órájára pillantott. – Nagyon késő – javította ki. – És tudom, sokat kérek, de nagyon kell az a könyv! Gondolja, hogy el tudnék érte menni ma este?– Bűnösnek érezte magát, hogy egyáltalán megkérdezte, de ha Pettry sokat üzletelt vámpírokkal, akkor hozzá kellett szoknia, hogy az éjszaka közepén is beugranak hozzá az ügyfelek. És az biztos, hogy a kérése még csak zavarba sem hozta.

– Természetesen, minden este elég későig itt vagyok. Csak jöjjön hátra, és csengessen be!

– Köszönöm, Mr.Pettry, és még egyszer köszönöm a kedvességét Lacey szertartása alatt.

– Örömömre szolgált, hogy segíthettem ebben a nehéz időszakban!

Emma bontotta a kapcsolatot.

– Louis, el kell intéznem valamit – mondta, és már szedte is össze a holmiját.

Louis felpattant és odajött hozzá. – Hová mész?

– A ravatalozóba. El kell mennem a gyászkönyvért. Azt hiszem, az majd segít ebben– mutatott a szétszórt jegyzeteire.

– Az nem szükséges! Elküldöm az egyik emberünket érte.

– Nem, köszönöm! – mondta Emma kedvesen, kihúzta a laptopját, és a hóna alá dugta. – Inkább megcsinálom magam, és utána rögtön haza is megyek. Holnap korán kell kelnem.

– Duncan nem szeretné, ha ezt tennéd.

– Még jó, hogy Duncan nem a főnököm – mondta a lány tárgyilagosan.

Emma összeszedte a jegyzeteit, és távozott, mielőtt Louis tovább vitatkozhatott volna vele, csak annyi időre állt meg, hogy összeszedje a holmiját a csicsás hálószobából, mielőtt lement volna a lépcsőn. Ismét az órájára pillantott, és majdnem felnyögött a késői óra miatt. Mire kiér Pettryhez, majd újra haza, egy újabb olyan éjszaka lesz, amikor nem sokat aludt. De néhány csésze kávé reggel majd gondoskodik erről, és úgy gondolta, hogy az irodában is be tud még csempészni egy kis kutatást.

Az egyik kezében a sporttáskával, a laptopját pedig visszatéve a vállára vetett táskába elindult a kocsijához, ahol már Baldwin várta. Jóképű fickó volt, vagy vámpír. Körülbelül egy centivel volt alacsonyabb nála, de kócos, sötét haja és ötórás borosta árnyéka volt, és valószínűleg huszonöt kilóval többet nyomott nála, ráadásul mind izom. Felegyenesedett, amikor Emma lejött a bejárati lépcsőn, és azonnal a táskái után nyúlt.

– Hazaviszlek, Emma.

– Nálam van a kocsim. Köszönöm!

– Akkor követlek.

Emma megállt, és kíváncsian nézte a férfit. – Miért?

– A főnök parancsa– vonta meg a vállát.

– Veszélyben vagyok?

– Nem, ha én itt vagyok! – vigyorodott el.

Emma visszavigyorgott, és vidáman tájékoztatta: – Nem egyenesen haza megyek. Meg kell állnom a Pettry’sFuneral Home-ban Falls Church külterületén.

– Az nem megállás, hanem kerülőút. Előbb letesszük a kocsidat.

Emma megvonta a vállát. Nem volt kedve veszekedni, és különben is, hosszú volt az út. – Ahogy gondolod!

A férfi a kocsihoz vitte a táskáit, megvárta, amíg Emma elhelyezkedik a volán mögött, és kihangsúlyozva felvonta a szemöldökét, amikor a lány nem kapcsolta be azonnal a biztonsági övét.

– Jesszus, Baldwin, olyan vagy, mint egy tyúkanyó!

– Szeretem a munkámat, Emma! Nem akarom, hogy bármi történjen veled az én felügyeletem alatt! – Becsukta az ajtót, és visszasietett a terepjárójához, majd követte őt az elülső kapun át az utcára.

Rövid és eseménytelen volt az út vissza a házához. Nem lakott olyan messze légvonalban. A forgalom és az állandó VIP-konvojok miatti útlezárások tették hosszabbá az utat napközben és este. De ilyen késő este az utcák szinte üresek voltak. Voltak partik, de nem az ő városrészében, így miután elhagyták Duncan környékét, még csak nem is kellett ezzel számolniuk.

De amikor a házához értek, nem volt hol parkolniuk. A tél végével visszatértek az utcaseprők, és mindenki az utca egyik oldalára állította az autóját a másnap reggeli takarítás miatt. Egy háztömbbel arrébb, és két háztömbbel lejjebb kellett parkolnia, és még akkor is alig fért el az autója. Még jó, hogy jól tudott párhuzamosan parkolni.

Baldwin megállt mellette, és átnyúlt, hogy kinyissa a terepjárója utasajtóját. – Szállj be! – hívta.

Emma felkapta a táskáit, bedobta őket a terepjáró hátsó ülésére, és vidáman körülnézve bemászott. Szeretett nagy terepjárókban utazni. Magának is vett volna egyet, de ez nem volt praktikus Washingtonban. Talán egyszer majd lesz egy háza Virginiában vagy Marylandben, és akkor két járműve lesz – egy praktikusszedán a munkába járáshoz, és egy ilyen nagy seggű terepjáró, mint ez, amivel száguldozhat hétvégente a környéken. Elmosolyodott, tetszett neki az ötlet.

– Mit mosolyogsz?– kérdezte Baldwin.

– Tetszik a kocsid.

– Nem az én kocsim. Én csak a sofőr vagyok.

– Nos, nekem akkor is tetszik.

– Hagynám, hogy vezess, de Duncanneknem tetszene.

– Miért nem? Jó sofőr vagyok!

– Igen, de mi van a másik fickóval? Az én reflexeim gyorsabbak, mint a tieid.

Mint kiderült, Baldwinreflexei nem csak a balesetek elkerülésére voltak jók. Úgy vezetett, mint egy pokoli denevér, váltogatta a sávokat, és olyan szűk helyekre is beszáguldott, hogy Emma többször is a biztonsági övébe kapaszkodott. De fantasztikus időt mentek, és sokkal gyorsabban odaértek, mintha egyedül ment volna.

Pettry elfoglalt volt, amikor megérkezett – nem akarta megkérdezni, hogy mit csinál ilyen késő este –, de a férfi egy bordó, vászonborítású dobozt hagyott neki, amelyben egy hasonló borítással bekötött könyv volt, amelynek a fedlapjánaranyozott betűkkel szerepelt a Szeretettel emlékezünk felirat. Könnyek szöktek a szemébe, és gyorsan becsukta a dobozt. Ez nehezebb lesz, mint gondolta.

– Ez minden, Emma?– kérdezte Baldwin halkan.

A lány bólintott, nem bízott a hangjában.

– Gyere, kicsim! Tűnjünk el innen!

Emma a mellkasához szorítva a doboztkövette a vámpírt vissza a teherautóhoz. A férfi felsegítette a magas ülésre, és nem szólt semmit, amikor Emma nem volt hajlandó elengedni a dobozt.

A visszaút ugyanolyan gyorsan, de sokkal csendesebben telt. Emma fáradt volt. Egész nap úton volt, és már majdnem hajnali egy óra volt. Talán el is szundikált egy kicsit, mert hirtelen a háza előtt álltak. Emma pislogott, aztán kiegyenesedett, és a kilincsért nyúlt, még mindig a mellkasához szorítva a gyászkönyvet.

– Várj! – mondta Baldwin. Leparkolt, leállította a motort, és kiszállva a teherautóból megkerülte azt, hogy kinyissa Emmának az ajtót. – Vedd elő a kulcsaidat! – parancsolta.

Emma nem vitatkozott. Átnyújtotta a férfinak a könyvet, aztán a hátsó ülés felé fordult, és egyik kezét a táskája cipzáras zsebébe dugta. Előkotorta a kulcsait, és felemelve a kezét úgy csilingelt velük a levegőben, hogy a férfi láthassa őket.

– Oké – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy lesegítse a lányt. Visszaadta neki a könyvet. – Adj egy percet, hogy összeszedjem a többi cuccodat!

Becsukta a lány ajtaját, és már nyúlt a terepjáró hátsó ajtaja felé, amikor megcsörrent a telefonja. Felemelte az ujját, hogy várjon, és felvette a telefont. Emma csak az ő felén lévő beszélgetést hallotta, de nyilvánvalóan egyik másik vámpír hívta, aki keresett valamit a házban. Ott minden olyan zűrzavaros volt. Nem tudta, hogyan tudtak bármit is számon tartani. Baldwin az álla és a válla közé dugta a telefont, és kinyitotta a teherautó ajtaját. Emma megborzongott. Gyenge szél fújt, és a meleg kabátja ellenére is fázott. Egy pillantást vetett Baldwinra, aki benyúlt a hátsó ülésre, majd előrement, és fellépkedett a házához vezető lépcsőn, és semmi más nem járt a fejében, csak hogy bejusson a házba, és befeküdjön a meleg ágyába.

Becsúsztatta a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót. Hallotta, ahogy Baldwin kiáltja: „Emma, várj!” – És ekkor egyszerre több dolog is történt.

A nappalija árnyékából egy nagydarab férfi emelkedett ki, a szemei fehér oválisként virítottak ki sötét szakállas arcából, a keze kemény volt, amikor bezárva a köztük lévő néhány métert az egyik kezével megragadta Emma karját, a másikkal pedig befogta a száját.

Ugyanebben a pillanatban megzörrent a bejárati ajtó is, ahogy a falnak csapódott, és Baldwin már ott is volt, elrántva őt az idegentől, és olyan gyorsan lépett közéjük, hogy Emma megtántorodott, és majdnem elesett. A férfi felnyüszített, amikor Baldwin keze a torkára szorult.

Eldördült egy lövés, aztán még egy, megdöbbentően hangos a kis háza szűkösségében. Baldwin felnyögött, kitántorgott a nyitott ajtón, és szó szerint kihajította a betolakodót a házból, elrepítve őt a terepjáró mellett az utcára. A támadó felsikoltott, a hang hirtelen szakadt félbe, amikor a kemény járdának csapódott, és a szemközti ereszcsatornába gurult.

– Emma – szólította Baldwinsürgető rekedtséggel.

A nő Baldwin felé fordult, valami megdöbbentette a hangjában. A férfi összegörnyedve, alig állt, egyik kezével a mellkasát szorongatta, ahol...

– Istenem, te vérzel! Meglőttek?– A nő megragadta a férfit, mielőtt az eleshetett volna, a vállát a karja alá csúsztatta, és kifújta a levegőt, amikor hirtelen a férfi teljes súlya ránehezedett. A derekát átkarolva erősen megragadta, és szinte berángatta az ajtóból a nappaliba. Megpróbálta a kanapé felé terelni, de a férfi ellökte magát tőle, és fájdalmasan felnyögve a földre zuhant, a hátára fordult, és felbámult rá.

– Számítógép – zihálta a férfi. – Hozd be a csomagjaidat!

– Az én...– A szeme tágra nyílt, és visszarohant a nyitott terepjáróhoz, felkapta a sport- és válltáskáját, benne a laptoppal. Becsukta a kocsi ajtaját, majd bevitte a táskáit a házba, és azt az ajtót is becsapta majd bezárta. Felvette a telefonját az asztalról, odasietett Baldwinhoz, és térdre rogyott mellette.

– Hívjam a kilenc-egy-egyet? Szükséged van mentőre?

– Miguel– suttogta. – A telefonom.

Emma bólintott, miközben a testében lévő vér végre újra elkezdett az agyába áramlani, és képes volt tisztán gondolkodni. Hát persze. Baldwin vámpír volt. Nem akarhatja a szokásos orvosi segítséget. Félretette a telefonját.

– A telefonod a kocsiban van?

– Zsebben.

Emma lenézett. Farmer volt rajta és egy kapucnis pulóver, amely vérrel volt átitatva. Összeszorította az állkapcsát, eltökélten, hogy nem esik szét. Baldwinnak szüksége volt rá. Gyorsan végigtapogatta a zsebeit, nem foglalkozva a vérrel, és megtalálta a telefont a kapucnis pulóver zsebébe dugva. Felemelte, hogy Baldwin is láthassa.

– Oké – kérdezte. – Hogyan érhetem el Miguelt?

– Egy – sikerült Baldwinnak kimondania.

Emma gyorsan megvizsgálta a telefont, és megnyomta az egyes gyorstárcsázót. Kétszer kicsörgött, majd egy dühös hang azt mondta: – Mi az?

– Baldwint meglőtték – mondta a nő sürgetően. – Kétszer, azt hiszem. Vérzik...

– Ki az a...

– Emma. Sietned kell!

– Hol vagy most?

– A házamban. Hívjam a mentőket, vagy...

– Nem. Ne! Ne hívj senkit! Már úton vagyunk. Öt perc.

Miguel, vagy legalábbis azt gondolta, hogy Miguel volt az, letette a telefont, és Emma közelebb húzódott Baldwinhoz. Lerántotta a kanapéról a nagymamája takaróját, és a férfira terítette, majd előrehajolt, megpróbálva megosztani vele a teste melegét, a jelenlétének kényelmét.

– Tarts ki, Baldwin! Miguel már úton van.

De Emma aggódott. A pasas nem nézett ki jól. Nem sokat tudott a vámpírok fiziológiájáról, de úgy vélte, egyetlen vérrel rendelkező lény sem engedheti meg magának, hogy túl sokat veszítsen belőle, és a férfi sokat veszített. A szemei csukva voltak, a mellkasa alig emelkedett, amikor lélegzett, és...

– Baldwin?– szólította sürgetően. A férfi nem válaszolt.

A nő átkarolta a férfit, és számolni kezdte a másodperceket, várva minden egyes új lélegzetvételre, és remélve, hogy hamarosan megérkezik a segítség.

 

* * * *

 

Az éjszakában hangosnak hallatszó nehéz autóajtók csapódásariasztotta fel. Felkapta a fejét. Volt ideje, hogy eszébe jusson, hogy az ajtaja zárva van, és nem tudnak bejutni, amikor berontottak a házba, és úgy törték át a zárat, mintha papírból lett volna. Miguel volt az első, és Emma tudta, hogy azért, mert nem bízott benne annyira, hogy Duncant egy ismeretlen helyzetbe küldje pusztán az ő szavára hagyatkozva. Aztán Duncan is megjelent, a szemébe nézett, és rövid ideig tartotta a tekintetét, mielőtt gyorsan végigmérte volna a testét, majd újra visszatérve a szeméhez, mintha meg akart volna győződni róla, hogy ő jól van.

Ari jött be utoljára. Becsukta az ajtót, és elé húzta az előszobai asztalt. Nem egy nehéz asztal volt, de legalább megtartotta az ajtót.

Miguel a földre rogyott, leemelte a takarót, és feltépte Baldwin ruháját, hogy láthassa a vámpír mellkasát. Emma félreállt, magával húzva a takaró maradékát.

– Emma! – Duncan hangja egyenletes és megnyugtató volta nyilvánvaló válság ellenére is. Emma a meleg barna szemekbe nézett, remélve, hogy lát valamit, ami azt mondja neki, hogy Baldwin rendben lesz.

– Azt akarom, hogy húzódjfélre– mondta gyengéden. – Baldwinnak szüksége van rám.

Észrevette, hogy a férfi levette a szmokingkabátját, amit eddig viselt, és feltűrte a fehér inge ujját. Hátrébb húzódott, majd felállt, mert el akart tűnni az útból, de azt is tudni akarta, mit fognak csinálni. Miért fedte fel Duncan a karját? Ha műtétre kerülne sor, nem Miguel lenne az, aki...

A gondolatai megakadtak, amikor Duncan elővett egy kis éles kést, és belevágott az alkarjába. Emma sosem volt az az ájuldozós típus, és nem volt hajlandó most elkezdeni. De azt sem látta még soha, hogy egy férfi felvágja a saját karját, és ettől hányingere lett. A falnak támaszkodott, de a tekintete a Duncan karjából szivárgó vérre szegeződött, arra a karra, amelyet most... Ó, hát persze!Baldwinnak vérre volt szüksége, hogy pótolja, amit elvesztett, mint egy átlagos embernek. A különbség abban volt, hogy ő az agyarain keresztül szívhatta, ahelyett, hogy infúzióra lett volna szüksége. Oké, ez nem meglepő.

Mély lélegzetet vett, majd elkerekedő szemmel visszatartotta, amikor Miguel elvette Duncantől a kést, és Baldwin mellkasába vágott. Már így is annyi vér kifolyt, hogy aligha számított, de még mindig megszédült, ha túl sokat gondolt arra, hogy valóban egy kést szúr egy férfi mellkasába, és így vágja fel. Megborzongott, és behunyta a szemét a látványtól.

– Miguelnek ki kell szednie a golyót – magyarázta nyugodtan Duncan. Kinyitotta a szemét, és azon kapta magát, hogy a férfi viszonozza a pillantását. A karja még mindig Baldwin szájánál volt, és a vámpír hangosan szopta, mint egy gyerek a cumit. – Magától is kijönne – folytatta Duncan –, de nagyon közel van a szívéhez, és nem akarjuk ezt a kockázatot vállalni. A gyógyulás is sokkal gyorsabban fog menni, ha eltűnik.

Emma nyelt egy nagyot, és óvatosan közelebb lépett, a kíváncsiság győzött az undor felett. Millió kérdése volt, amit fel akart tenni, de nem akarta megzavarni Miguel koncentrációját.

Duncan ismét rápillantott, és egy gyors, elismerő mosolyt villantott rá, amitől az egész teste felmelegedett. A reakciója irritálta, mert nem volt szüksége senki jóváhagyására, de azt sem tagadhatta le, hogy a férfi milyen érzéseket keltett benne. Magában felsóhajtott, és látta, hogy Duncan arcán mosoly fut át. Mivel tudta, hogy nem Baldwin nyitott mellkasán mosolyoghatott, biztos volt valami, amit ő tett. Ami megint csak felbosszantotta.

– A golyó megsértette a tüdejét – magyarázta Duncan, miközben tekintetét a folyamatban lévő műtétre összpontosította. – De a vérem azt meg tudja gyógyítani. A szív már más kérdés. A túl nagy sérülés végzetes lehet.

Miguel tekintete szinte akaratlanul Duncanre futott, mintha túlságosan megdöbbent volna, hogy uralkodni tudjon a reakcióján, aztán a figyelme rögtön visszatért az éppen végzett műtétre. Érdekes. Talán a vámpírok nem szerették felfedni azt a sebezhetőséget, amit Duncan épp most vallott be neki.

Miguel hirtelen abbahagyta a vágást, és Baldwin mellkasába fúrta az ujjait, végül előbukkant az egyik véres golyó. Ari leguggolt mellé, és kinyújtotta a kezét a golyóért, megvárta, amíg Miguel kotorászott egy kicsit, majd kivettea másodikat is, majd mindkettőt egy ruhadarabba csomagolta, mielőtt a zsebébe dugta volna.

– Van elsősegélydobozod?– mormolta Miguel felnézés nélkül.

– Igen – mondta Emma gyorsan. Berohant a konyhába, a takarót a mosógépre dobta. Be kell áztatnia, különben a vér sosem jön ki belőle. Felnyúlt a gép fölötti szekrényhez, és levette a fém, uzsonnásdoboz alakú elsősegélydobozt, amelyet még akkor állított össze, amikor beköltöztek. Visszasietett, és letérdelt Miguel mellé, a nyitott készletet közéjük helyezve.

– Mire van szükséged? – kérdezte némi büszkeséggel. Még soha nem használta a készletet, de teljesen fel volt töltve.

– Antibiotikumos spray, ha van, folyékony, ha nincs.

Felpattintotta a kupakot, és átnyújtott neki egy használatlan Bactine spray-s flakont, mert úgy gondolta, az elzsibbasztja a fájdalmat. De aztán lenézett a Baldwin mellkasán tátongó lyukra, és úgy döntött, hogy az egész adag Bactine-re lesz szükség, hogy elzsibbassza. Különben is, nem úgy tűnt, hogy Baldwinnakfájdalmai lennének. Boldogan szopogatta Duncan karját, a szeme csukva volt, az arckifejezése nem mutatott semmi stresszt. Még csak fel sem nyögött egyszer sem, most, hogy belegondolt.

– Még mindig elfertőződhet? – kérdezte kíváncsian, miközben figyelt. – Úgy értem, ha Duncan vére meg tudja gyógyítani mindezt, akkor nem gyógyíthatja meg a fertőzést is?

– De igen, képes rá – válaszolta Duncan. – A vámpírok általában szinte teljesen ellenállóak mindenféle fertőzéssel szemben. De egy ekkora sebnél, ha minimalizáljuk a fertőzést, eggyel kevesebb problémával kell megküzdenie a vámpírfiziológiájának, és a seb gyorsabban begyógyul.

Miguel alaposan befújta a sebet, majd visszaadta a flakont.

– Kötszerek – mondta. – Nagy gézpárnák vagy valamilyen gézkötés.

– Mindkettő van – mondta azonnal, mivel pontosan tudta, mi van a készletében.

Duncan és Miguel is furcsán nézett rá, valószínűleg azon tűnődtek, hogy egy kongresszusi törvényhozási elemzőnek miért van szüksége ilyen teljes elsősegélycsomagra, pedig neki nyilvánvalóan nem volt. De amikor eljött az ideje, hogy vásároljon egyet, a készre összerakott készletek olyan szánalmasnak tűntek, hogy inkább összeállította a sajátját, méghozzá felkészülve a legrosszabbra. És talán egy kicsit túlzásba is vitte.

Kicsomagolt néhány nagygézpárnát, és átnyújtotta Miguelnek.

– Ragtapasz – mondta, és még csak nem is vette a fáradtságot, hogy megkérdezze, hogy van-e neki. – Vágj nekem néhány darabot, 12-15 centi hosszút.

Emma bólintott, és elkezdte vágni a ragtapaszt, és örült, hogy rendes méretű ollót vett azok helyett a vackok helyett, amelyek a szokásos készletekben voltak. Miközben ő és Miguel leragasztották Baldwinmellkasát, Duncan végre elhúzta a csuklóját a vámpír szájától. Ari elővett egy tiszta, fehér zsebkendőt, és átnyújtotta Duncannek.

– Neked is kell kötszer? – kérdezte Emma, és kérdő pillantást vetett Duncanre.

A férfi elmosolyodott. – Nem, köszönöm, Emma!

A lány elkerekedett szemmel nézte, ahogy a férfi letörölte a vért a csuklójáról, és látta, hogy az már el is kezdett gyógyulni.

– Ragtapasz!– mordult fel Miguel.

A nő megrándult, és azt mormolta: – Bocsánat! – mielőtt átadta volna neki a következő szalagot.

– Rendben – mondta végül Miguel, és hátradőlt a sarkára. – Ennyi elég lesz!

Duncan megnyugtatóan végigsimított Baldwin homlokán, hátrasimítva a haját.

– Ari – mondta –, vidd vissza Baldwint a házba! Miguel és én követünk Emmával.

– Uram – nyugtázta Ari. Ő és Miguel óvatosan felemelték Baldwint, és kivitték a kocsihoz, Miguel félrelökte az asztalt, miközben Ari kivitte a társát az ajtón.

– Emma – mondta Duncan.

Még mindig a padlón ültek mindketten, és Emma felnézett az elsősegélydoboz újrapakolásából.

– Mondd el, mi történt! – mondta a férfi.

Emma szeme megmagyarázhatatlan könnyekkel telt meg, mintha most, hogy a krízisnek vége, a teste engedélyt adna neki, hogy reagáljon. Fáradtan megdörzsölte egyik kezével a szemét, és letörölte a könnyeket.

– Egy férfi várt ránk, rám. Már a házban volt, amikor kinyitottam az ajtót. Baldwin épp a kocsiból szedte ki a cuccokat, és azt mondta, hogy várjak, de annyira fáztam. Ő…úgy értem a támadó, rögtön rám rontott, amint kinyitottam az ajtót, és biztos azt hitte, hogy egyedül vagyok. De Baldwin...– Hirtelen kitágult a szeme. – Még mindig ott van? Az utcán? Baldwinkidobta őt...

Elhallgatott, mert Duncan felállt és kilépett az ajtón. Hangokat hallott, és az ajtóhoz rohant, hogy megnézze, mi történik. Ari már elhajtott, de Duncan és Miguel valami fölé hajoltak az utcán. Miguel felállt, és a lány felfedezte, hogy a támadóját viszi a vállán. Egy nagy, fekete terepjáróhoz mentek. Duncan felhúzta a csomagtartó ajtaját, és Miguel bedobta a férfit, majd benyúlt, és csinált vele valamit. A férfi mindeközben nem adott ki semmilyen hangot.

Miguel csendben lecsukta az ajtót, Duncan pedig visszament a házba.

– Halott?– kérdezte Emma.

– Nem – válaszolta Duncan. – De lehet, hogy hamarosan azt kívánja, bárcsak az lenne. Szedd össze a holmidat, Emmaline! Visszajössz velünk a házba. Itt nem vagy biztonságban.

Emma éles pillantást vetett rá. – Nem lesz semmi bajom – mondta. – Reggel dolgoznom kell.

– Mehetsz a házamból is – mondta Duncan egyenletesen.

– Én inkább itt maradnék. Minden holmim itt van.

– Akkor hozd magaddal a holmidat! – mondta a férfi megfontoltan. – Nem maradsz itt egyedül!

– Énitt maradok – erősködött a lány. Az igazság az volt, hogy ha a férfi megkérte volna, beleegyezett volna, hogy vele menjen, mert tényleg nem akart itt maradni egyedül, főleg nem akkor, amikor bármelyik percben felbukkanhat egy újabb fegyveres seggfej. De a férfi nem kérdezte, ugye?

– Emma! – csattant fel Duncan. – Valaki betört ebbe a házba, és majdnem megölte Baldwint. Észszerűtlenül viselkedsz!

– Akkor elmegyek egy szállodába! – Emma látta a férfi szemében a sértettség villanását, és elszállt a makacssága. – Rendben! – viszonozta a felcsattanást. – Veled megyek. De abba kell hagynod a parancsolgatást, a fenébe is!

– Ezt nem felejtem el – mormolta Duncan. – Hová mész? – kérdezte, amikor a lány elindult mellette a lépcső felé.

– Összepakolom a holmimat – mondta türelmetlenül.

– Ó! – A férfi elmosolyodott, és a lány akaratlanul is viszonozta. – Segítek.

– Tényleg nem kell...– De a férfi már elment mellette, és felfelé haladva a lépcsőn a hálószobája felé tartott.

– Várj! – kiáltotta a lány, és utána robogott. Épp akkor fordult be a sarkon, amikor a férfi a felső fiókhoz nyúlt.

– Állj! – mondta, és átsietett a szobán. – Majd én összepakolok, köszönöm!

– Mi van a fiókban? – kérdezte ártatlanul, bár a szemei ragyogtak.

Emma figyelmesen nézte a férfit. – Próbálod elterelni a figyelmemet!

A férfi értetlenül nézett rá.

– Aggódsz, hogy ki fogok borulni a történtek miatt, és azzal próbálod elterelni a figyelmemet, hogy azzal fenyegetsz, hogy az alsóneműmmel játszol!

A férfi szemöldöke felszaladt. – Az van itt?

– Igen, az, és te tereled a témát!

Eltűnt a mosoly. Hirtelen teljesen komoly lett, ahogy kinyújtotta a kezét, és végigsimított az ujjaival a lány arcán.

– Meg is ölhettek volna.

Emma mellkasa összeszorult az érzelmektől, a szíve gyorsabban vert, mint egész éjjel. – Még csak nem is láttam a fegyvert. Csak hallottam, amikor...

Duncan rövid időre lehunyta a szemét, mintha ennek gondolata még jobban zavarta volna. Gyengéden a karjába húzta a lányt. – Jól vagy, Emmaline? Tényleg?

A lány átölelte a férfi derekát, és belekapaszkodott, élvezte, ahogy a férfi nagy teste körülöleli, újra biztonságban érezte magát. A férfi vállának dőlve bólintott. – Nem sérültem meg. Baldwin megmentett.

– Örülök – mormolta, miközben a keze megnyugtató ritmusban fel-alá sétált a lány gerincén.

Emma akár egész éjjel is ott maradt volna, de Duncan megpuszilta a haját, és azt mondta: – Csomagolj több napra! Itt nem vagy biztonságban, amíg ki nem derítjük, ki áll emögött.

A lány bólintott, és vonakodva hátralépett.

– Nem tart sokáig – mondta anélkül, hogy a férfira nézett volna.

A férfi az álla alá tette az egyik ujját, és felemelte az arcát.

– Addig tart, ameddig csak akarod – mondta komolyan, majd ravasz pillantást vetett rá. – Biztos, hogy nem kell segítség azzal a fiókkal kapcsolatban?

Emma gyengén kuncogott. – Nem, majd én elintézem.

– Akkor lent leszek. Beszélnem kell Miguellel. Szólj, ha készen állsz, és segítünk a csomagokkal!

 

* * * *

 

Duncan visszafogott dühvel lépkedett le az Emma házához vezető lépcsőkön, majd odament a terepjáróhoz, ahol Miguel a halott férfival várakozott. Persze az ember még nem volt halott, de az lesz. Amint elmondott nekik mindent, amit tudott.

– Atyám – mondta Miguel formálisan, amikor odaért.

– Ari bejelentkezett?

– Igen, uram. Most érkezett meg a házba. Baldwin felébredt, amikor bevitték. Nem boldog, de jól van.

– Jó.– Duncan a hátsó ablakon keresztül az eszméletlen emberre pillantott. – Ha meg akarta volna ölni, megvolt rá az alkalma.

Miguel bólintott. – Talán csak rá akart ijeszteni. Vagy talán volt egy üzenete, amit nem tudott átadni, mert Baldwin ott volt.

– Ha létezik üzenet, akkor tudni fogjuk – mondta Duncan sötéten.

– Ha tudják, hogy velünk dolgozik, uram, akkor a nyomába fognak eredni.

Duncan dühe a magasba szökött, és küzdött, hogy ne látszódjon, de Miguel így is, úgy is tisztában volt vele. Láthatta a hadnagya éber tekintetéből, az óvatos formaságokból. A gondolat, hogy bárki is kezet emelhet Emmára, arra késztette, hogy kitépje a Victor aktáiban szereplő összes ember torkát, függetlenül attól, hogy volt-e közük Lacey halálához vagy sem. Szerinte egyikük sem volt ártatlan.

Kényszerítette magát, hogy higgadtan gondolkodjon, ami egyre nehezebben ment neki, amikor Emma Duquet-ről volt szó. De nem engedhette meg magának, hogy körbe-körbe rohangálva embereket gyilkoljon, bármi is volt az oka. Ez pont az ellenkezője volt annak, amiért egyáltalán ebben a korrupt városban volt. Nem mintha a Lacey haláláért felelős embereket életben hagyná. Ó, nem. Mindannyian meg fognak halni. Talán nem ma este, talán nem is a közeljövőben. De a vége az lesz. És gondoskodni fog róla, hogy ezt ők is tudják. Mindegyikük úgy tölti majd élete utolsó néhány hónapját, hogy a válla fölött hátralesvevárja, hogy rátaláljon a halál.

A gondolat tetszett neki, és enyhén elmosolyodott.

– Szólj valakinek, hogy készítsen egy biztonságos szobát a házban a fogoly számára, mire odaérünk – mondta a csomagtartó felé mutatva. – Valahol messze attól a helytől, ahol Emma fog aludni. Az alagsorban. A kényelem nem fontos. És tájékoztasd a nappali őröket is! Nem akarom, hogy egy elszúrt mentőakció bevonja az emberi rendőrséget, és azt sem akarom, hogy megöljék az orrunk előtt.

– Igen, uram!

Mindketten megfordultak, amikor Emma megjelent az ajtóban, egy bőröndöt cipelve és egy ruhazsákot az egyik vállán átvetve.

– Emma – mondta Duncan türelmetlenül. – Hadd segítsünk ezzel!

A lány a férfi irányába tolta a bőröndöt. – Fogd ezt, én pedig...

Duncan felemelte a bőröndöt, és lekapta Emma válláról a ruhazsákot, majd mindkettőt átadta Miguelnek.

– Okééé – húzta el a lány. – Mit csináljak ezzel az ajtóval?

Duncan a homlokát ráncolta, majd az ajtókeretet tanulmányozta. – A zár eltört, de a keret ép. Gondolom, nincs kalapácsod és szöged...– A hangja elakadt, amikor Emma eltűnt a házban. – Persze, hogy van – helyesbített.

A nő újra megjelent a kért tárgyakkal és egy önelégült vigyorral.

– Senki sem szereti a mindentudókat – kötekedett, miközben a lány elsétált mellette.

– Ó, én nem tudok mindent – válaszolta a lány könnyedén. – Csak felkészültem mindenre!

Duncan felnevetett, és a kezébe vette a kalapácsot, először több év óta, mint amennyit meg tudott volna számolni.

 

* * * *

 

Emma a fűtött terepjáróban ült, és figyelte, ahogy Duncan beszögezi a bejárati ajtót. Nem mindennap látott egy szmokingos férfit kalapáccsal a kezében. Persze, nem isminden nap próbálta egy őrült megtámadni őt az otthonában. Kivéve, hogy a fickó talán nem is volt őrült. Furcsa módon megnyugtató lenne, ha Lacey gyilkosai küldtek volna rá valakit. Ez azt jelentené, hogy jó úton jár.

A nő a homlokát ráncolta. De ha ez a helyzet, miért nem ölte meg egyenesen? Megtehette volna. Talán valami egészen mást tervezett vele. Duncan és a vámpírjai nem engedték, hogy minden részletet lásson abból, ami Victor úgynevezett partijain történt – meg akarták védeni őt, ami a maga módján dühítő volt –, de volt egy jó megérzése abból, amit engedtek megnézni, és abból, amit hallott. Megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy Lacey is belekeveredett mindebbe, önkéntelenül is megremegett, és hálát adott, hogy Baldwin ott volt ma este.

Duncan ledobta a szerszámokat az első ülés padlójára, majd csatlakozott Emmához hátul. Miguel vezetett, mivel Ari elvitte a kisebb terepjárót, Baldwinnal együtt.

– Amint lehet, hívunk ide egy lakatost – mondta Duncan, miközben becsukta az ajtót. – Megkérem az egyik emberemet, hogy itt találkozzon vele.

– Mi van, ha nem ér ide reggelig? – kérdezte a lány. – Én is...

– Nappalra vannak emberi őreim, Emma. Ők is elboldogulnak vele.

– A kocsim a háztömb körül van – mondta, és felemelte a hangját, hogy Miguel is hallja, hogy tudja, meg kell állniuk. – Itt balra, aztán a következő jobbra – tette hozzá, majd Duncanhez fordult: – Holnap, ööö, mármint ma reggel munkába kell mennem. Megbeszéléseim vannak, emellett... – elhallgatott, és arra gondolt, talán jobb lenne, ha Duncan nem tudna arról, hogy holnap napközben is folytatni akarja a Victor partijain részt vevő nők felkutatását.

– Mi mellett? – kérdezte Duncan, és kíváncsian nézett rá.

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a munkámat – mondta akadozva. Elpirult a hazugságtól, de remélte, hogy a férfi azt feltételezi, hogy a burkolt pénzhiány miatt van zavarban. Különben is, ez valójábannem volt hazugság. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a munkáját.

Duncan ránézett, az arca gondosan üres volt, és a lány tudta, hogy érzi, valami nincs rendben. Nem tudhatta pontosan, hogy miről hazudik, de abban is biztos volt, hogy tudja, hogy nem a teljes igazságot mondta neki.

Amikor a kocsijához értek, Emma ki akart ugrani, de Duncan a karjára tette a kezét, hogy visszatartsa.

– Én elkísérem Emmát, Miguel.

Elöl Miguel felkapta a fejét, és megfordult, hogy éles pillantást vessen Duncanre.

– Te hajthatsz mögöttünk – mondta Duncan. – Nincs olyan messze.

Miguel egy pillanatig Duncanre meredt, aztán bólintott.

– Igenis, uram! – mondta, és a tiszteletteljes szavakból sugárzott a düh.

Emma Duncanre pillantott, remélve, hogy nem fog két dühös vámpír közé szorulni, de Duncan arckifejezése ugyanolyan nyugodt és kontrollált volt, mint mindig. Tartotta Miguel tekintetét, amíg a másik vámpír el nem fordította a pillantását, aztán ezt a hűvös tekintetet felé fordította, és az ajtó felé intett.

– Ha megtennéd, Emma – mondta.

Emma a kilincsért kapott, kilökte az ajtót, és kilépett a hideg levegőre. A terepjáró melege után felüdülésnek kellett volna lennie, de ő reszketett, és a kimerültség vastag takaróként borult rá. Istenem, annyira fáradt volt. Mikor aludt utoljára? És néhány rövid óra múlva munkába kell mennie, úgy kell tennie, mintha továbblépett volna Lacey halála után, el kell végeznie a munkáját, talán kisebb lakást keresnie magának. De semmiképpen sem töltheti ébren az éjszakáit a gyilkos keresésével, akinek nagyon is lehet, hogy a szomszéd épületben van az irodája, vagy akár csak a folyosó végén.

Duncan keze az övére tapadt, és kihúzta a kulcsokat a lány zsibbadt ujjai közül.

– Szállj be a kocsiba! Majd én vezetek.

– Én is képes...

– Persze, hogy képes vagy! De akkor is én vezetek!

– Főnökösködő – mormogta, és az anyósüléshez ballagott. – Phoebe azt mondta, hogy főnökösködő vagy!

– Igen, nos...– Becsúszott a kormány mögé, és beindította a kocsit. – Phoebe maga sem éppen egy könnyű eset.

Emma a legmagasabb fokozatra kapcsolta a fűtést, és Duncan azonnal a nő irányába állította a szellőző nyílásokat.

– A férje is vámpír?

– Nem. A legtöbb vámpírpárosodás emberekkel történik. A vér megosztása intenzíven szexuális jellegű. Láttam már egy-két édes hármast két vámpír és egy ember között, ami működött, de ez ritka.

Emma érezte, hogy felforrósodik a saját vére, ahogy elképzelte Duncan száját a nyakán, meztelen, izzadságtól csillogó felsőtestét, ahogy korábban a tornateremben látta. Kinyújtotta a kezét, és lejjebb kapcsolta a fűtést, kigombolva a kabátját.

Duncan rápillantott. – Túl meleg van?

– Igen, azt hiszem...– A lány kissé köhintett. – Ez a fűtés lassan indul, de ha egyszer beindul, akkor már kicsit sok.

Duncan bűnös szája kissé felívelt, de nem vette le a szemét az útról.

Mit nem adott volna, hogy lássa a férfit kibukni, hogy megtörje azt az örökké tartó hűvösségét. Csak egyszer. Nem akarta, hogy valami szörnyűség történjen. Csak egy kicsit fel akarta rázni a férfit, hogy lássa, mi bukna ki belőle. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon a férfi az ágyban is ugyanúgy ura-e a helyzetnek, mint mindenhol máshol. Aztán elkerekedett a szeme, megrökönyödve a saját gondolataitól. Nyilvánvalóan túl sokáig dolgozott túl keményen. A sok munka és semmi szórakozás nyilvánvalóan nagyon begerjedt nővé tette. Elfojtotta a nevetését, és az arca belsejébe harapott, hogy a mindent látó Duncan ne vegye észre.

Amikor behajtottak a vámpírok nagy házának kapuján, már majdnem hajnali négy óra volt. Emma fontolgatta, hogy még csak le sem fekszik, de nem volt a városban elég kávé ahhoz, hogy egész éjjel és egész nap is ébren tartsa.

Nem elöl parkoltak le, hanem a ház hátsó része felé hajtottak. Több mozgásérzékelős lámpa világította meg a területet, amint behajtottak, így az majdnem olyan világos volt, mintha nappali fény lenne. Vámpírőrök jelentek meg az árnyékból, némelyikük napszemüveget tett fel, hogy megvédje a szemét. Miguel is így tett, az ő szemét is eltakarták a szinte feketelencsék, amikor kilépett a terepjáróból. Beszélt egyik másik vámpírral, majd odasétált, és kinyitotta a szedánvezető melletti ajtaját, amely kicsinek és megviseltnek tűnt a csillogó terepjárók sora mellett.

– A fogoly biztonságban lesz a pincében, uram – mondta, miközben Duncan kicsúszott a kormány mögül. – Alarikbeépített egy rácsot.

– És kétségtelenül élvezte.

– Igen, uram. Megjegyezte, hogy már évek teltek el, és reméli, hogy jól emlékszik a rudakban lévő feszültség arányára.

– Élve akarom a foglyot, Miguel, nem pedig lassan halálra fojtva. Legalábbis addig nem, amíg ki nem kérdezem.

Emma döbbenten nézett rá. Mit csinálnak a foglyukkal, miután kikérdezték? Úgy tűnt, a vámpírok kerülni szoktak minden kapcsolatot az emberi rendőrökkel, de el sem engedhették csak úgy a férfit. A lány a homlokát ráncolta. Ami azt illeti, mit tennének Lacey gyilkosával, ha megtalálnák őt – vagy őket?

– Mire gondolsz, Emma?– kérdezte Duncanközvetlenül a lány füle mellett.

A lány megrándult, és rosszallóan nézett rá.

– Tennünk kell rád egy csengőt!

Duncan csak mosolygott, és a kezét a lány hátára téve az ajtó felé irányította.

– Megpróbálhatnád. Valószínűleg élvezném... mármint a próbálkozás részét.– Kinyitotta az ajtót, és tartotta neki.

– Szóval – folytatta, miközben átsétáltak egy nagy konyhán. – Miért ráncoltad ennyire a homlokodat?

– Úgy érted, rajtad kívül?

A férfi könnyedén bólintott. – Rajtam kívül.

Emma fontolgatta, hogy kitalál valamit, de tényleg szüksége volt erre az egy válaszra. – Mit fogsz csinálni, ha megtaláljuk őket? Azokat, akik megölték Lacey-t?

Ekkorra már a lépcső alatti előcsarnokba értek, Duncan megállt, és szembefordult vele.

– A vámpírközösség alapelve, hogy mindenkor együttműködik az emberi rendőrséggel és hatóságokkal – mondta szelíden. Ez begyakoroltnak hangzott, és Emma tudta, hogy a pártvonalat hallja.

A lány pillantása találkozott a férfi tökéletesen emberi tekintetével.

– Nem azt kérdeztem, hogy mi az alapelv, Duncan! Ezek nagyhatalmú emberek. Ha feladod őket a hatóságoknak, órákon és nem napokon belül újra az utcán lesznek. Tudni akarom, hogy mit fogsz valójában tenni, ha elkapod őket!

A férfi egy hosszú pillanatig tanulmányozta őt, aztán azt mondta: – A vámpírközösség érdekei mindig az elsők.– A nő kinyitotta a száját, hogy választ követeljen a kérdésére, de a férfi megelőzte, és azt mondta: – Vannak titkok, amelyeket mi, vámpírok sosem osztunk meg. Okom van azt hinni, hogy Victor... mondjuk úgy, hogy indiszkrét volt bizonyos titkok tekintetében. Az ilyen tudás, különösen az ilyen emberek kezében, fenyegetést jelent a népemre nézve, és én nem tűröm, ha fenyegetik a népemet!

Emma figyelt, nem csak a szavakat hallotta, hanem azt is, amit a férfi mondani akart neki. Bólintott.

– Tehát megszünteted a fenyegetést – mondta, hogy tökéletesen érthető legyen.

– Igen.

– Nincs ezzel semmi bajom – mondta határozottan.

A férfi barna szeme felcsillant. – Megkönnyebbültem!

Emma megforgatta a szemét, aztán döbbenten nézett fel a sok lépcsőre, ami közte és a kényelmes ágy között volt.

– Felvihetnélek – mondta Duncan komolyan.

A lány sajnálkozva elmosolyodott.

– Köszönöm. De van egy olyan érzésem, hogy ezt sosem élném túl.

– Nem mondanám el senkinek – mondta a férfi, kezét Emma könyöke alá helyezve, és kölcsönözve jelentős erejét, elindultak felfelé a lépcsőn.

– Én rólad beszéltem!

Duncan hangosan felnevetett, majd a karjába emelte a lányt, és felrohant a lépcsőn. Mielőtt Emma levegőt vett volna, már a hálószobában voltak, amelyet korábban használt, és a férfi letette a padlóra, végigcsúsztatva a testén, hogy a lány érezze a mellkasának, a combjainak minden egyes centiméternyi kemény izmát. Emmának elakadt a lélegzete. Nem az izmai voltak az egyetlen dolog, ami kemény volt rajta.

Emma felpillantva meglátta a férfi szemének bronzos ragyogását.

– A szemeid – suttogta, és felemelte a kezét, hogy végigsimítsona férfi szemöldökének ívén. – Ragyognak.

– Ezt teszik – mormolta Duncan, miközben erős ujjai a lány csípőjére simultak.

– De nem mindig – mondta Emma halkan.

– Amikor használom az erőmet – magyarázta Duncan, egyik keze szinte a lány fenekének ívére siklott, miközben közelebb vonta magához. – Vagy amikor erős érzelmek jönnek a képbe.

– Érzelmek – ismételte meg Emma halkan, ujjai most a férfi puha ajkaival játszottak. – Mint...a vágy?– Lábujjhegyre emelkedett, és egy gyors csókot nyomott a férfi szájára. – Sóvárgás?– Újabb csók. – Szükség?

Ismét felemelkedett, hogy újabb gyors csókot adjon, de a férfi felmordult, és a helyén tartotta, miközben a csókot valami perzselővé és követelőzővé mélyítette. Egyik keze a lány hátán sétált, ujjai a hajába fonódtak, miközbenmegváltoztatta a csókjuk szögét, még jobban elmélyítve,ahogy a nyelve a lány szájába hatolt.

Emma halkan felnyögött. A férfinak forró éjszakák és sötét titkok íze volt, bár nem tudta volna megmagyarázni, mit jelent ez. Csak azt tudta, hogy igaz. Többet akart. Meg akarta harapni a férfi ajkát, hogy még többet kóstoljon belőle. A férfi feje mögé nyúlt, és lerántotta a szőke haját összefogó szalagot, ujjait belefúrta a sűrű fürtökbe, végighúzva körmeit a fejbőrén.

Duncan felmordult a szájánál, és Emma valami keményet és éleset érzett. A szívverésefelgyorsult, amikor rájött, mi lehet az. Agyarak. Végigfuttatta a nyelvét azokon a csúszós simaságokon, és Duncan válaszul felhangzó nyögése megborzongtatta testének minden sejtjét. Emma erősebben nyomta, a száját a férfi szájához szorította. Mintha nem tudott volna elég közel kerülni, nem tudott volna... – Éles szúrást érzett a nyelvén, megízlelte a saját vérét, meleg és rezes.

Duncan ujjai összeszorultak a hajában, olyan erősen fogta, hogy könnyek szöktek a szemébe, de nem kiáltott fel, nem mozdult, ahogy a férfi nyelve végigsöpört az övén, összegyűjtve minden egyes cseppet. A férfi erekciója, amely már így is hosszú, kemény jelenlét volt a hasánál, lehetetlenül megkeményedett, és nekifeszült a ruhának, amely elválasztotta őket egymástól. Emma az egyik kezével Duncan ingébe markolt, amikor a férfi megszakította a csókjukat, és egy halk, éhes nyögéssel visszahúzta magához, miközben újra elkapta a férfi száját.

– Emma – mormolta, majd halkan káromkodni kezdett, amikor a lány dühösen megcsípte az alsó ajkát. Nem szakította fel a bőrt, de ennek így is fájnia kellett.

– Mi van? – csattant fel, a teste sikoltozott, hogy most azonnal vetkőztesse le a férfit!

– Késő van – mondta, és erős kezét a lány karjára tévetávol tartotta a testétől, miközben a lány csak arra vágyott, hogy hozzádörgölődzön, mint egy macska.

– Késő? – ismételte meg a lány. – Késő mihez? – követelte.

Duncan felnevetett, és elfordult, amikor a nő megtorlásképpen a hasába vágott.

– Ne nevess, és mondd el, mi folyik itt, te hülye vámpír...– A felismerés megcsapta. – Ó!

Duncan megdörzsölte a hasát, mintha a lány ökle valóban kárt tett volna azokban a kőkemény izmaiban. Mindaddig játszotta a szerepét, amíg a nő színlelt undorral meg nem forgatta a szemét.

– Szóval, mennyi idő van napfelkeltéig? – kérdeztea férfira meredve, és hagyta, hogy látszódjona szemében a vágy.

Duncan halkan felnyögött. – Ne nézz így rám! – mondta. – Ez így is elég kemény!

Emma gonoszul elvigyorodott a valószínűleg akaratlanul elhangzott kétértelmű célzáson, de a férfi persze tudta, hogy miért vigyorog.

– Rossz vagy! – mondta. Hagyta, hogy a keze végigsimítson a hátán, hogy megsimogassa a fenekét, elég közel húzva magához, hogy pontosan érezze, milyen kemény. – Alig több mint egy óra – mormolta a fülébe. – És Emmaline, édesem, amikor végre szeretkezhetek veled, ennél sokkal hosszabb időre lesz szükségem!

Emma hirtelen örült, hogy a férfi átöleli, mert a vágy hulláma, ami e mormolt szavak hallatán elöntötte, ledöntötte volna a lábáról. Ez annyira igazságtalan volt.

– Mit akarsz...– A hangja megtört, és köhécselni kezdett. – Mit csinálsz holnap? Úgy értem, éjszaka?

– Egész éjjel itt leszek – suttogta a férfi, a lehelete melegen érintette a lány bőrét, miközben megcsókolta a füle előtti érzékeny pontot, majd lágy csókok sorát helyezett a szájáig.

Emma felfelé nyújtózkodott, de a férfi egy utolsó, kemény csókot nyomott az ajkára, és eltávolodott.

– Légy óvatos ma, Emma! – mondta komolyan, és a füle mögé simította a haját.– Ígérd meg nekem!

– Megígérem – mondta a lány zihálva.

– Ne bízz senkiben! – folytatta a férfi, majd egy szűzies csókot nyomott a lány homlokára. – És aludj, amennyit csak tudsz! Később szükséged lesz rá.– Rákacsintott, majd sarkon fordult, kisétált a folyosóra, és elment.

Emma az üres ajtót bámulta, teste lüktetett a kielégítetlen szükségletektől.

– A francba! – suttogta, majd kinyújtotta a kezét, és határozottan becsukta az ajtót. Az egyetlen zár a kilincsen volt, ami egy vámpírt sem tartana távol. De nem igazán számított arra, hogy bárki is megzavarja. Nyugtalanul nézett körbe a szobában, majd az órájára nézett. Ha azonnal elaludna, legfeljebb két órát tudna aludni, mielőtt fel kellene kelnie és indulnia kellene a munkába. De annak az esélye, hogy azonnal elaludjon, nulla pont nulla volt, hála egy bizonyos vámpírnak. Egyébként is, mi is volt a szűzkurvaférfiúi megfelelője? Később majd utána kell néznie. Egyelőre beletörődött egy koffeinnel teli napba, és kinyitotta a bőröndjét.

 

* * * *

 

Néhány órával később Emma már az egyenruhának minősülő kosztümjében és magassarkú cipőjében sétált Washington márványozott folyosóin. Nos, oké, igazából nem sétált; az túl nyilvánvaló lett volna. Sietett, ahogy mindenki más is ebben az épületben, sietett, néha riporterek és operatőrök hada követte őket, mintha a világ sorsa az ő vállukon nyugodott volna. Feltételezte, hogy néha ez igaz volt, de közel sem olyan gyakran, mint ahogyan azt a politikusok szerették hinni.

A ma reggel zsúfolt volt. Egy újabb kongresszusi ülés valami olyan világrengető dologról, mint a szteroidokat használó baseballjátékosok. Emberek éheztek szerte a világon, meghaltak a csatatereken, a szomszédaik agyonverték őket, és a szabad világ vezetőinek a legégetőbb dolog, ami eszükbe jutott, az egy rakás nagyfejű, töketlensportoló volt, akik szteroidokat használnak. Kit érdekelt? Emmát nem, bár a férfi kollégái ragaszkodtak hozzá, hogy ez fontos. Csak annak örült, hogy Coffer képviselő nem volt tagja egyik illetékes bizottságnak sem. Nem hitte, hogy képes lett volna elrejteni az érzéseit, vagy befogni a száját.

Kétségbeesetten felkapott egy csésze kávét az íróasztala felé menet, és sikerült nem kiöntenie, miközben zsonglőrködött a táskájával, benne a laptopjával és Laceygyászkönyvével. A dobozt a Duncannél lévő szobájában hagyta. Túl terjedelmes volt még az ő hatalmas táskájába is.

Alig sikerült néhány kortyot innia az értékes koffeinből, és átfutnia a reggeli megbeszéléshez szükséges aktákat, amikor kinyílt a képviselő ajtaja, és a kollégái felpattantak, hogy az irodába menjenek. Emma lassabban követte őket, elcsodálkozva, hogy néhány nappal ezelőtt még ő is ugyanolyan izgatottan várta volna a holnapi meghallgatást, mint a többiek. De ma reggel ez csak figyelemelterelés volt. Amit tenni akart, az az volt, hogy leüljön a számítógépe mellé, és kipróbálja az új ötletét, hogy hogyan lehetne azonosítani a nőket Victor partijairól.

Azonban már elmúlt dél, amikor végre lehetősége nyílt rá. A megbeszélés sokáig tartott, utána pedig egy halom választói kérvényt kellett átbogarásznia. A legtöbbet rögtön más munkatársakhoz továbbította, de néhány komolyabb természetű volt, és azokkal neki magának kellett foglalkoznia.

De végre az iroda majdnem kiürült, mindenki elment ebédelni valahová. Washington nagyon komolyan vette az ebédeket, és úgy tekintett rájuk, mint egy újabb lehetőségre a szavazatokért való udvarlásra vagy pénzszerzésre, vagy néha csak arra, hogy megigyanak néhány martinit, és egy-két órára megállítsák a mókuskereket. Emma felkapott egy reggelről megmaradt muffint. Áfonyás volt, az alom törpéje, összenyomva és egyáltalán nem tűnve étvágygerjesztőnek, valószínűleg ez volt az egyetlen oka, hogy még mindig ott volt. Visszavitte azt és még egy csésze kávét az íróasztalához, majd elővette a nők monogramjainak listáját Victor aktáiból, és elkezdte átnézni Lacey gyászkönyvét a neveket keresve. Eleinte meglepte, hogy hányan írták alá a könyvet. Olyan ködben volt, és fogalma sem volt róla, hogy ennyieneljöttek. Néhányan egyszerűen csak aláírták a nevüket, de a legtöbben legalább néhány szavas részvétnyilvánítást írtak, és néhányuk ennél többet is. Erőfeszítésébe került, hogy ne vesszen el a megemlékezésekben, miközben olyan emberek szavait olvasta, akiket nem ismert, de akik ismerték Lacey-t, és akiknek hiányozni fog. Ez eszébe juttatta, hogy miért is olvassa egyáltalán a könyvet, ezért letörölte a könnyeit, és módszeresebben kezdte vizsgálni az oldalakat.

Éppen lehajolt, hogy megpróbáljon megfejteni néhány kézírást, amikor kinyílt az ajtó, és Guy Coffer meglepett hangja hallatszott: – Emma?

Emma felugrott, és majdnem megfulladt egy darab muffintól. Felkapta a kávéját, és nagyot kortyolt belőle, hálát adva, hogy elég sokáig állt ott ahhoz, hogy csak meleg legyen.

– Képviselő úr – sikerült végül köhögve megszólalnia.

Coffer aggódó pillantást vetett rá, a kezét kinyújtotta, mintha arra gondolt volna, hogy megveregeti a hátát.

– Jól van? – kérdezte aggódva. – Nem akartam megijeszteni.

Emma újabb kortyot ivott a kávéjából, és elutasítóan legyintett.

– Jól vagyok – mondta, és letette a csészét. Megfordult a székén, egyik kezét az íróasztalára támasztotta, és lopva megnyomta a laptopján a gyorsbillentyűt, amely becsukta a fájljait.

– Nem tudtam, hogy itt van – mondta óvatosan.

Coffer a vonzó politikusi vigyorát villantotta rá.

– Korábban sétáltam át. Keményen dolgozott.

Emmát kissé megrémítette a gondolat, hogy a férfi úgy mehetett el mellette, hogy ő észre sem vette. Aztán körülnézett, és újfajta aggodalmat érzett. A telefonok szinte folyamatosan csörögtek, mint mindig, és hallotta, hogy emberek vannak a külső irodában, de ezen kívül ő és Coffer egyedül voltak. Ha Sharon most besétálna, agyvérzést kapna, és talán kirúgná Emmát. A francba!

– Sajnálom! Nem hallottam Önt. Volt valami...

– Ne kérjen bocsánatot!Önnek is ugyanúgy joga van ebédelni, mint nekünk. Azért jöttem ki, hogy igyak egy csésze kávét.

– Ez eléggé kevés. Hadd készítsek frisset! – Emma lecsukta a laptopját, felpattant, és az oldalszekrényen álló kávéfőzőhöz sietett. Volt egy nagyobb berendezés odakint is, de a külső irodába merészkedni néha azt jelentette, hogy valaki rajtaütött, aki akar valamit, ezért az irodának ebben a részében dolgozó elemzők általában ezt használták. Mindenkinek ki kellett volna vennie a részét abból, hogy a kancsó tele legyen, de mint mindig, most is voltak olyanok, akik kibújtak a kötelesség alól, mert méltóságukon alulinak tartották. Emma nem tartozott közéjük. Túlságosan is nagyra értékelte a kávéját.

– Min dolgozik?– kérdezte Coffer, rápillantva a gyászkönyvre, amely nyitottan hevert Emma asztalán.

Emma kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, megvárta, amíg megtöltötte a kávéfőzőt, és elfordította a kapcsolót, mielőtt szembefordult volna vele. – Ez a részvétnyilvánító könyv Lacey temetéséről – válaszolta, hagyva, hogy valódi érzelmei beleszivárogjanak a szavaiba. – Olyan sok barát jött el, hogy elbúcsúzzon Lacey-től, olyanok, akiket nem is ismertem.– Elhallgatott, kinézett az ablakon, észrevévea tél által felhalmozódott koszt az üvegen.

– Nagyon közel állt Lacey-hez? – kérdezte a férfi, és a szeme olyan szomorú volt, hogy Emma egy pillanatig csak bámult rá, mielőtt bólintott volna.

– Lacey olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna. Az egyetlen családtagom.

– Sajnálom – mondta.

Emma tudta, hogy Coffer ügyes politikus, de olyan őszintének tűnt, hogy nem tudta megállni, hogy ne villantson rá akaratlanul is egy mosolyt. – Mindenki azt mondja, hogy idővel jobb lesz. Nem biztos, hogy hiszek ebben, de...

– Tudja, igazuk van – szakította félbe a férfi feszülten. – Az a nap, amikor megtudtam, hogy meghalt a fivérem a tengerentúlon, életem legrosszabb napja volt. Az egyik pillanatban még itt volt, a következőben pedig már meghalt. Az elvesztése miatti fájdalom... még mindig ott van, de már nem annyira, mint régen. Néha bűntudatom van emiatt, de azt hiszem, hogy az elménk így birkózik meg egy ilyen szörnyű veszteséggel. Különben megőrülnénk.

Emma nem tudta, mit mondjon. Szó szerint megrendült a férfi kedvességétől. – Köszönöm – sikerült kimondania. – Ez nagyon kedves volt.

Coffer mosolyogva lehajtotta a fejét. – Nem akartam ennyire komoly lenni. Ha készen van az a kávé...

– Természetesen – mondta Emma, hálásan a szünetért. A dolgok egy pillanatra túlságosan is intenzívvé váltak. Előkészített egy csészét neki, két cukorral, ahogy mindenki tudta, hogy szereti. Ahogy mindenki tudta azt is, hogy Sharon mindig édesítővel készítette helyette.

– Köszönöm – mondta, és összeesküvőn rákacsintott. – Most már eltűnök a szeme elől. Fejezze be a...– Ránézett a muffinja maradványaira. – Muffinját? – mondta, majd elmosolyodott, és visszasétált az irodájába.

Emma gyakorlatilag hátraesett a székébe, az idegei még mindig rángatóztak a sokk miatt, hogy Coffer csak úgy odasétált hozzá. Persze, az íróasztala egy távoli sarokban volt, és amikor dolgozott, háttal ült az irodájának, de még így is... Megcsóválta a fejét. Remek nyomozó lehetne belőle – nem, remek nyomozó volt. Adjanak neki egy problémát, és úgy rávetette magát, mint kutya a csontra. Ez tette őt kiváló törvényhozási elemzővé is. De úgy látszik, a sunnyogás nem neki való volt. A fejét csóválva ismét felnyitotta a számítógépét, és visszatért a munkához, miközben igyekezett úgy fordítani a székét, hogy ne legyen teljesen háttal a szobának. Nem akart több meglepetésszerű látogatót.

Tulajdonképpen a részvétnyilvánítások utolsó oldalainál tartott. Annyira biztos volt benne, hogy ez lesz a végleges adatforrás, hogy az összes nő valahogy varázsütésre megjelenik majd az oldalain. De eddig csak egy lehetséges nevet talált, és az is kétséges volt. Victor aktáiban szerepelt egy V. S., mint az egyik nője, de az egyetlen egyező bejegyzés a könyvben egy V. Slayton volt. Név nem volt, csak a monogram, és a kézírás nem adott támpontot arra, hogy férfi vagy nő volt-e. Elbátortalanodva lapozott az utolsó oldalra, és meglátta a Tammy Dietrich nevet. És Victornak volt egy T.D. a listáján. A gyomra összeszorult az izgalomtól. Talán végig igaza volt, és ez volt az áttörés, amire várt.

A külső irodából duruzsolóhangok hallatszódtak, bejelentvelegalább néhány kollégája visszatértét. Becsukta a gyászkönyvet, ujjaival elgondolkodva dörzsölte a puha borítót. Amióta megtalálták Lacey holttestét, olyan érzés kerülgette, hogy egy nagy órán ketyegnek a másodpercek, és nagyon hamar kifut az időből. Az érintett nagyhatalmúférfiak már azon dolgoztak, hogy olyan alaposan fedezzék a seggüket, hogy soha többé senki ne lássa azokat a halvány, fehér gömböket. Elfintorodott a saját gondolatai által felidézett képre, de ez egy felemás reakció volt. Mert a gondolat igazságtartalma tagadhatatlan volt. Szükségük volt némi előrelépésre a nyomozásban, mielőtt a felelősök eltüntetnének minden nyomot, ami az érintettségükre utal. Emmának csak azonosítania kellene Victor egyik nőjét, valakit, aki ott volt, aki tudna neveket mondani.

Nem adott magának időt arra, hogy meggondolja magát. Felkapta a jegyzeteit, a laptopját a táskájába dugta, és elhagyta az irodát, mielőtt bárki, aki számított, észrevehette volna. Tammy Dietrichnek és a V.S. monogramúszemélyének is utána akart járni, és egészen biztos volt benne, hogy ismer valakit, aki segíthetne neki.

Kisietett a Capitolium parkolójának délutáni hűvösébe, és összehúzta magán a kabátját. Tavaly ilyenkor már meleg volt. Az emberek még arra is panaszkodtak, hogy a híres cseresznyevirágzás a kereskedelmi központban túl korán érte el a csúcspontját. Idén nem. Óvatos pillantást vetett a szürke égboltra. Igazából már nem eshet hó, ugye?

Kinyitotta a kocsiját, és hálásan szállt be, bekapcsolva a fűtést a teljes erejére. Miközben várta, hogy felmelegedjen a kocsi belseje, felhívta Lacey régi irodáját, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a hang, aki válaszolt, olyan volt, akit jól ismert.

– Betty – mondta Emma. – Itt Emma Duquet.

– Emma – válaszolta Betty Napoli, dohányzástól rekedtes hangjában meleg együttérzéssel. – Hogy vagy, drágám?

– Jól, azt hiszem. Nehéz volt.

– Persze, gyermekem! Mindannyiunknak hiányzik Lacey. Olyan élénk kis teremtés volt.

– Köszönöm – mondta Emma halkan. – Különleges volt.

– Az biztos. Miben segíthetek?

– Köszönőleveleket írok. Tudod, azoknak, akik virágot küldtek, és azoknak is, akik részt vettek a gyászszertartáson. Megvan a könyv, amit mindannyian aláírtak, de néhányukat nem ismerem, és arra gondoltam, talán te...

– Nos, engem ismersz, én pedig ismerek mindenkit. Kire van szükséged?

– Most csak kettőre. Az egyik… – elhallgatott, mintha a listáját ellenőrizné. – Tammy Dietrich? Azt hiszem, ez az. Nehéz elolvasni néhány aláírást.

– Nos, Tammy Dietrichet rögtön felismerem. Sőt, hadd adjam meg a címét.

Emma kapkodva kereste a tollat, miközben Betty egy olyan ügyvédi iroda címét hadarta, amelyről ő még sosem hallott. Nem mintha ez nagy meglepetés lett volna. Az ügyvédek úgy ellepték a fővárost, mint a szemét egy felvonulás után, és ő már csak tudta, hiszen ő is közéjük tartozott.

– És mi a másik?– kérdezte Betty.

Emma talált egy tollat, működésbe hozta, és próbálta lejegyezni a Betty által mondott címet. – Tessék? – mondta szórakozottan.

– A másik név – mondta Betty türelmesen. – Azt mondtad, hogy kettő van.

– Ó, persze! Bocsánat. Ez az átkozott toll nem működött egyből. Igen, a másik valami Slayton, azt hiszem. Az első kezdőbetűje V, mint... Victor.

– Slayton – ismételte Betty elgondolkodva. – Slayton. Tudod, azt hiszem, dolgozott itt egy ideig. Csak egy-két hónapig, ezért nem vagyok benne biztos, hogy ő az. Nincs tudomásom róla, hogy ő és Lacey találkoztak volna, de... igen, itt is van. Violet. Szép név, nem igaz?– Betty rövid ideig eltöprengett. – VioletSlayton. Bár nem tudom, hová ment, amikor elment innen.

– Megvan az otthoni címe?– érdeklődött Emma, tudva, hogy ha Bettynekmeg is van, nem adhatja ki.

– Nos, most már igen. De tudod, milyenek az ilyen dolgokban. De azért mondok valamit. Beszélgettünk, és azt hiszem, említette, hogy a családja a virginiai Springfieldből származik. Volt egy házuk Donsetben. Megemlítettük, mert van néhány barátom arrafelé. Talán egy jó kiindulópont lehet.

Emma leírta a város nevét, és elmosolyodott. Anélkül, hogy valójában bármit is mondott volna neki, Betty elárulta, hogy VioletSlayton a szüleivel lakik Springfieldben. Ezzel és az utcanévvel együtt könnyen megtalálhatjaSlaytont.

– Köszönöm, Betty – mondta őszintén. – Ezt igazán nagyra értékelem.

– Nos, szörnyű, ami Lacey-vel történt. Olyan fiatal...– A hangja kissé megtört, és diszkréten szipogott. – Szólj, ha szükséged van még valamire, hallod, Emma?

– Úgy lesz – mondta Emma, és érezte, ahogy a saját mellkasa is összeszorul az érzelmektől. – Még egyszer köszönöm!

Mivel nem akart rágódni azon, hogy mennyire hiányzik neki Lacey, Emma bontotta a kapcsolatot, és azonnal kinyitotta a laptopját. Még mindig a parkolóban ült, elég közel volt ahhoz, hogy hozzáférjen az irodai wi-fihez. Először Tammy Dietrichet ellenőrizte, mert az volt a legegyszerűbb. A cím, amit Betty megadott, a virginiai Alexandriában volt, de jó eséllyel Dietrich is tagja volt a washingtoni ügyvédi kamarának. Még Emmának is volt ügyvédi engedélye Washingtonban, bár nem állt szándékában, hogy valaha is bíróság elé álljon itt. Ez csak valami olyasmi volt, amit az ember megtett, ha a kerületben vagy annak közelében dolgozott, különösen, ha olyan kényszeresen szervezett volt, mint Emma. Ha máshoz nem is, de hozzáférhetett olyan dolgokhoz, mint az ügyvédi kamara tagjegyzéke, ami jól jött az olyan helyzetekben, mint a mai. Beírta Dietrich nevét. Nem volt kép, ami nem volt szokatlan. Emmának sem volt a neve mellett. Dietrichről tulajdonképpen nem is volt sok információ, csak a jogi egyetem alma matere, ami Georgetown volt, és a céges cím, amit Betty már megadott neki. Dietrich volt az egyetlen név a cégnél, ami valószínűleg azt jelentette, hogy magánpraxisa volt, talán egy vagy két másik ügyvéddel együtt.

Mégis, az alexandriai cím nagyon drága hely volt. Vagy nagyon jól ment neki, vagy pénzes családból származott.

Emma előhívott egy térképet, és úgy döntött, hogy legalább elmegy, és megnézi Dietrich irodáját. Esetleg besétál, és útbaigazítást kér, csak hogy körülnézzen. Nagy volt az esélye, hogy mivel ő nem ismerte Dietrichet, Dietrich sem ismeri őt. Különben is, valószínűleg úgysem jutna át a recepción.

Alexandria elég közel volt ahhoz, hogy normális körülmények között gyorsabb lett volna taxival, vagy akár busszal menni. De Emma még mindig abban reménykedett, hogy ma délután eljut VioletSlayton házához, és nem engedhette meg magának, hogy elvesztegesse azt az időt, amíg visszatér a Capitolium parkolójáig a kocsijáért. Sóhajtott. Egy vagyonba fog kerülni a parkolás Alexandriában.

 

* * * *

 

Emmának szerencséje volt, és talált egy parkolóhelyet Dietrich irodájától pár ajtóval lejjebb. Csak tíz perces hely volt, de már tudta, hogy ennél nem fog több időbe telni, hogy kizárja Tammy Dietrichet a listájáról. Egyrészt Dietrich partnerként szerepelt az irodaépület ajtaja előtti diszkrét táblán. Victor ízlése a partijaira szánt nők tekintetében inkább a titkárnőkre, mint az ügyvédi partnerekre hajlott. Másrészt az ügyvédi iroda egy régi alexandriai barna kőházban volt, ami pénzről árulkodott, méghozzá sok pénzről. Ez szinte biztosan zsákutca volt, de ha már itt volt, mindenképpen ellenőrizte.

A recepciós felnézett, amikor Emma az asztalához lépett. A nő talán tíz évvel idősebb volt Emmánál, és sokkal jobban öltözött. Mindent megtett, hogy lenézően nézzen, még akkor is, ha egy nagyon hagyományos teknőspáncélos szemüvegen keresztül nézett.

– Üdvözlöm – mondta Emma, és úgy tett, mintha a papírlapokból olvasna, amiket összehajtogatott, és most a kezében tartott, mintegy referenciaként. – Úgy volt, hogy találkozom néhány barátommal a ... – nézett a papírokba –, a Waterfront Parkban, és nem tudom, hogy...

– Az a vízparton van – mondta a recepciós fagyosan, és a hangsúlyából tisztán kihallatszott az Istenem, de hülye vagy. – A víz arra van – tette hozzá, és egyik tökéletesen manikűrözött ujjávalkimutatott abba az irányba, amely történetesen éppen az iroda ajtaján kívül volt.

Emma barátságosan elmosolyodott.

– Hát persze, hogy ott van. Hol van ma délután az agyam? Nagyon kedves volt – tette hozzá, bár ez nem volt igaz. A robotokban több emberi kedvesség volt, mint ebben a nőben. De Emmának nem volt szüksége udvarias bájolgásra. Már megkapta, amiért idejött. A rideg recepciós pult mögötti falon ott díszelgett Tammy Dietrich ésügyvéd partnere profi portréja. És Tammy Dietrich egészen biztosan nem Victor egyik játékszere volt. Emma nem tudta a Victor peepshow-videóin szereplő nők neveit, de az arcokat mindenképpen látta. És Dietrich nem tartozott közéjük.

Emma nem pazarolt több kedveskedést a barátságtalan recepciósra. Elhagyta az irodát, és két perccel hamarabb a kocsijához ért, hogy lejárt volna a parkolóóra. Nem volt teljesen felesleges időpazarlás. Nem találta meg a Victor listáján szereplő nők egyikét sem, de legalább Dietrichet kizárta. Ez már valami. Nem sok, de valami. És még mindig ott volt VioletSlayton, aki szinte biztosan Lacey-veldolgozott.

Emma felnyitotta a laptopját, és rácsatlakozott valakinek a nem biztonságos wi-fi kapcsolatára. Bejelentkezett az irodai hálózatra, és belépett a Virginia állambeli Springfield környéki háztartások listájába. Slayton vezetéknevét és a Betty által megadott utcanevet felhasználva hamarosan megkapta VioletSlayton szüleinek címét. Átkattintott a kedvenc térképes oldalára, beírta a címet, és alaposan megvizsgálta az útbaigazítást. Bólintott magában. Határozottan el tud oda is jutni, majd vissza Duncan házához, még a megszabott napnyugta utáni egy óra lejárta előtt.

Futólag eszébe jutott, hogy Duncan nem lenne túl boldog, ha nélküle menne el Slaytonhoz. Különösen a tegnap esti fegyveres betolakodó után. De még nem tudták biztosan, hogy a tegnap esti fickónak van-e köze Victorhoz. Lehet, hogy egyszerűen csak egy tetten ért betörő volt. De még ha valaki nyomon is követte a nyomozását, aligha követte minden lépését. Ő maga sem tudta, hogy ma délután Virginiába megy, így honnan tudhatta volna bárki más? Különben is, lehetséges, hogy VioletSlaytonis ugyanolyan zsákutcának bizonyul, mint Tammy Dietrich. A Lacey haláláért felelős férfiak valószínűleg hátradőlve röhögtek, miközben Emma árnyékokat kergetve száguldozott.

Elküldte a mobiltelefonjára a Slayton házához vezető útvonalat, aztán beindította a kocsiját, és csak másodpercekkel a parkolóórás fickó előtt elhúzott.