16.-17. Fejezet

 

Tizenhatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Duncan berontott az irodájába, dühös volt magára, az egész helyzetre. Nem akarta egyedül hagyni Emmát, hiába ragaszkodott hozzá. De biztosan nem segített a helyzeten, amikor szinte rátámadt. Az összes – tekintélyes méretű –akaraterejére szüksége volt, hogy el tudjon szakadni a nő csábító melegségétől. Legszívesebben a falhoz nyomta volna, feltolta volna azt a szűk szoknyát a derekáig, és ott tette volna a magáévá, ahol állt. A nő készen állt rá, a mellei duzzadtak voltak, a mellbimbói olyan kemények, hogy a köztük lévő ruharétegek ellenére is érezte őket a mellkasán. És az illata! Istenem, az édes illata őrületbe kergette.

Szerencsére még időben észhez tért. Minden szent dologra, a nő gyászolt, érzelmileg sebezhető, az érzései nyersek és nyíltak voltak. Csak egy állat használta volna ki őt ebben az állapotban.

Undorodva kigombolta a zakóját, és lecibálta a nyakkendőjét. Mindezekellenére még mindig azt kívánta, bárcsak hazahozta volna magával. Aggódott érte. Bárki is ölte meg Lacey-t, kétségbeesetten igyekezne elérni, hogy senki se tudja meg, és idegesséválna, ha híre menne, hogy Victor elhagyta a várost. Legalábbis Duncan és az emberei ezt a történetet terjesztették a néhai vámpírlordról, hogy figyelmeztetés nélkül hívták el.

És ez Duncan számára is időszerű emlékeztető volt. Ahelyett, hogy sebezhető fiatal nőket csábítgat, inkább a feladatát kellene ellátnia, mint a vámpírérdekek fővárosi képviselője. Ezek közé a feladatok közé tartozott, hogy kiderítse, mire készült Victor, de ennél többről volt szó. Be kell kapcsolódnia a washingtoni társasági és diplomáciai körforgásba. Undorodvaelfintorodott a gondolatra, de nem volt más választása. Mielőtt azonban belevágna, el kell intéznie Emma biztonságát.

Miguel sétált be az ajtón, késlekedésének oka az volt, hogy még egyszer ellenőrizte a nappali őrség beosztását. Az itteni rutin még elég új volt ahhoz, hogy nem ártott megbizonyosodni arról, hogy mindenki ismeri a feladatát.

– Állíts őrséget Emma Duquet-re! – mondta Duncan minden előzmény nélkül a hadnagyának. – Éjjel nappal. Nem akarom, hogy Victor egyik korábbi ügyfele ideges legyen, és utána menjen.

– Igen, uram! – Miguel gyorsan telefonált a mobilján, és máris intézkedett. Elbocsátották a Victor által alkalmazott biztonsági céget, és helyükre azokat a férfiakat és nőket tették, akiket Miguel személyesen képzett ki erre a munkára. Duncan ezekre az emberekre bízta az életét – szó szerint addig, amíg meg nem építették és üzembe nem helyezték az alagsori páncéltermet.

– Hogy halad Alaric odalent?– kérdezte Duncan.

– Kiválóan, uram, de, folyton azt mondja, előbb fel kell újítania ezt az ősi és rothadó alapot, mielőtt bármit is hozzátehetne.– Elvigyorodott. – Az öreg szereti a kihívásokat.

Duncan levetette a zakóját, és az egyik székre dobta, miközben elhelyezkedett új, második emeleti irodájának íróasztala mögött – az iroda, amely nagyon hasonlított a földszinti könyvtárra, és nem véletlenül. Bár Duncannek el kellett költöznie a könyvtárból – biztonsági okokból, ha másért nem is –, szerette a régi szoba hangulatát – a könyveket, a bútorokat, még a lambériát is. Alaric csapata tehát mindent átköltöztetett ide. Igazán figyelemre méltó volt. Minden könyvet, polcot, asztalt és lámpát áthelyeztek. Most már csak egy rendes alvóhelyet kellene biztosítaniuk neki. És egy tornatermet.

– Hogy állunk a Leesburgból származó videókkal?– kérdezte Duncan. Magára a házra már nem volt hajlandó utalni. Nem nyugszik, amíg porrá nem ég.

– Még mindig nincs videó LaceyCrayről, uram. Sem ott, sem az itt felfedezettek egyikén sem, pedig szerepel Victor aktáiban, és Ms. Duquet szerint rendszeresen járt Victor partijaira.

– Meglep, hogy nem törölte ki őt teljesen az aktáiból.

– Valószínűleg végül megtette volna. Arra számított, hogy sokkal tovább lesz itt, mint ameddig volt.

Duncan elégedetten bólintott. Legalább ez úgy ment, ahogy kellett. Victor eltűnt, és Duncan volt az, aki elpusztította őt.

– Még mindig rengeteg terhelő videó van, uram – mondta Miguel. – Elég ahhoz, hogy több politikai karriert is tönkretegyen, még akkor is, ha az érintettek be tudnák bizonyítani, hogy a dolog közös megegyezéssel történt. Victor bebiztosította magát, és biztos vagyok benne, hogy gondoskodott róla, hogy ők is tudjanak róla.

– Csakhogy a videón nincsenek arcok. Csak Victor aktái vannak a birtokunkban, és még azokban sincsenek nevek.

– Phoebe dolgozik rajta. Valószínűleg ki tudunk deríteni néhány személyazonosságot, ha kombináljuk azt, amink van – a felvételeket és Victor papíralapú aktáit – azzal, amit Brendan, Erik és a barátaik tudnak. Végül is beszéltek néhány érintett férfival. Legalább azokat azonosítani tudjuk.

– Mi van a nőkkel?

– Velük már bonyolultabb a helyzet. A férfiak többnyire közszereplők. A nők...ki tudja?

– Emma segíthet ebben holnap este. Még ha nem is tudja a neveket, talán meg tudja mondani a lehetséges munkahelyeket, vagy akár más embereket is, akiket ellenőrizhetünk.

– Igen, uram.

– És itt az ideje, hogy én is bemutatkozzam Victor befolyásos köreiben. Valami kötetlenebb helyen, ahol beszélgethetek az emberekkel.– Duncan egy pillanatra elgondolkodott. – Ellenőrizd Victor naptárát! Nézd meg, hogy van-e már beütemezve valami. Ha igen, valaki vegye fel a kapcsolatot a szervezőkkel. Add meg nekik a szöveget, amiben megegyeztünk, Victort visszahívták, és én vagyok az új nagykövet.

Duncan nem szívesen használta ezt a fennhéjázó címet, de úgy látszik, hozzá kell szoknia. – Addig is – folytatta – lépj kapcsolatba minden virginiai, marylandi és delaware-i szenátorral és kongresszusi képviselővel! Tudasd velük, hogy átveszem az irányítást, és szeretnék találkozni velük. Nézz utána, hogy van-e valamilyen rendezvényük, és szerezz nekünk meghívót. Különösen az adománygyűjtő rendezvényekre. Győződj meg róla, hogy tudatában vannak, hogy megfelelő támogatók vagyunk. Talán Emma ebben is tud segíteni. Elvégre egy képviselő irodájában dolgozik. Tudja, hogyan működik ez az egész.

Egy pillanatig gondolkodott, miközben Miguel lázasan jegyzetelt.

– Tedd fel Kalifornia szenátorait is a listára – tette hozzá. – Én ott szavaztam a legutóbbi választáson, és Raphael nagy támogató. Erről jut eszembe, a kerületen kívül is kell létesítenünk egy legális tartózkodási helyet számomra, hogy szavazhassak a saját területemen.

– Victornak volt egy háza Annapolisban – javasolta Miguel. – Elküldhetek néhány embert, hogy nézzenek utána. Ha mást nem is, azt a címet használhatja.

– Jó.– Fintorogva nézte, ahogy Miguel bepötyögi az információt a PDA-jába. – Több emberre lesz szükségünk, Miguel! Te a hadnagyom vagy, nem az adminisztrátorom, és ennek a hatalmas háznak szüksége lesz házvezetőnőre és személyzetre is. Hogy oldotta meg ezt Victor?

– Emberekkel, uram – válaszolta Miguel, és rosszalló fintorral nézett fel. – Heti egy alkalomra személyzetet fogadott fel.

– Nos, mi nem fogunk ilyet csinálni. Terjeszd el a hírt, ismered a rutint. Előnyben részesítem a területemen élő vámpírokat, de bárki jön kívülről, és hajlandó a vérével hűségesküt tenni, figyelembe veszem. Jelölj ki valakit, aki elvégzi az első szűrést, de a végső kiválasztást te vagy Louis személyesen intézitek. A házvezetőnőt pedig én magam akarom majd kiválasztani.

– Igen, uram.

– Megvannak a fényképek?

– Uram?

– A videókról készült kompozitok. Szeretném megnézni.

– A számítógépén vannak, uram, Phoebe előzetes jelentésével együtt.

Duncan odafordította a székét a számítógéphez, amely az íróasztal L-alakú meghosszabbításán helyezkedett el. Megnyitva a megfelelő fájlt, gyorsan átfutotta Phoebe jelentését, majd előhívta a szemcsés képeket. Csak a nőket ábrázolták teljes arccal; a férfiakról Louisnak legfeljebb egy-egy részleges profilkép sikerült. De a profilok többet elárultak, mint amennyit az emberek tudtak. Annak például nagyon jellegzetes horgas orra volt, a következőnek pedig durva, szinte primitív szemöldöke, amelyhez egy olyan beesett orrnyereg párosult, akinek túl sokszor törték el az orrát. Nem volt sok, de emlékezni fog ezekre az emberekre. Ők talán nem ismerik őt, amikor majd egy partin vagy egy adománygyűjtésen találkoznak, de ő felismerné őket. Az érzelmeik még a szavaiknál is jobban elárulnák őket. Az egyetlen kihívás az lenne, hogy megvárja, amíg az este véget ér, és akkor tépje ki a torkukat.

Tizenhetedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Emma végigsétálta Guy Cofferkongresszusi irodája felé vezető ismerős folyosón. Elhaladt néhány ismerőse mellett, akiknek a tekintetéből együttérzés sugárzott. De volt bennük beteges kíváncsiság is, mintha attól tartottak volna – vagy talán remélték –, hogy itt, a patinás termekben fog sírva összeomlani. Ez nem fog megtörténni.

Ó, Emma még mindig gyászolt. Élete hátralévő részében minden nap gyászolni fogja Lacey-t, de a gyásza magánügy volt, ahogy a ma reggeli végső búcsú is magánügy volt. Mr. Pettry, a temetkezési vállalkozó is ott volt, de diszkréten a háttérben maradt. Nem volt ima, nem volt egy idegen a temetői lelkészek listájáról, aki egy formális búcsúztatót mormolt volna egy olyan nőről, akit soha nem is ismert.

Csak Emma és a két munkás, akik leengedték Lacey koporsóját a földbe, majd lassan, lapátról lapátra, betemették.

Emma végig ott állt, könnyei forróak voltak a jeges eső ellenére, amely elkezdett zuhogni, megfagyasztva minden egyes centiméternyi szabadon lévő bőrfelületet. Megvárta, amíg az utolsó lapátnyi földet is a lyukba dobták, majd a takaros gyepszőnyeg négyzeteket is visszahelyezték. A két munkás ekkor kiegyenesedett, és a temetkezési vállalkozóra pillantottak, feltételezte, hogy hozzászoktak a gyászoló családok irracionális viselkedéséhez.

Mr. Pettry végül lassan közelebb lépett, léptei ropogtak a lassan jéggé fagyó füvön.

– Ms. Duquet?

Emma válla meggörnyedt, tudta, hogy itt az idő. Bólintott, és felnézett a két temetői dolgozóra.

– Köszönöm – mondta nekik.

Azok ünnepélyesen bólintottak, és elsiettek, kétségkívül alig várták, hogy kikerüljenek ebből a szörnyű időjárásból.

– Elkísérhetem a kocsijához?– érdeklődött Mr. Pettry, finoman utalva arra, hogy neki is ideje lenne távoznia.

Emma mosolyt erőltetett magára, és megfogta a férfi felkínált karját, hálás volt a támogatásért. Megint a Jimmy Choo-cipőt viselte, és a magas sarkaktúl magasak voltak az egyenetlen fűhöz.

Most is a fekete cipőkre pillantott, miközben végigsietett a márványpadlós folyosón. Végül is igaza volt abban, hogy nem viselte őket a munkahelyén. Ha eljut az irodáig anélkül, hogy kibicsaklanaa bokája, szerencsésnek mondhatja magát. Valószínűleg követnie kellett volna az első ösztönét, és a barátnőjével együtt eltemetni azt az átkozott cipőt, de Lacey sosem bocsátotta volna meg neki. Lacey nagyon komolyan vette a tervezőit. Még egy ok, amiért sosem volt pénze a lakbérre.

Emma felsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak ne kellene ma egyáltalán bemennie az irodába, de túl sokan vágytak egy olyan munkára, mint az övé. Ha túl sokáig marad távol, SharonCoffer könnyen lehet, hogy felhasználná ürügyként,hogy felvegyen egy öreg és csúnya, vagy legalábbis férfi munkatársat. És Emmának szüksége volt a pénzre. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az állását, különösen most nem. A Lacey-vel közösen kivett ház bérleti szerződéséből még két hónap volt hátra, és utána ott voltak az új lakás és a költözés költségei. Emellett, ha hazamegy, körülveszik a Lacey-vel kapcsolatos emlékei. Jobb, haelfoglalja magát estig, amikor végre nekiláthat az egyetlen dolognak, ami számít... segíteni a vámpíroknak a barátnője gyilkosának felkutatásában. És ez utóbbi gondolat iróniája nem maradt el, hiszen vámpírok voltak, akik felelősek voltak Lacey haláláért. Olyan volt ez, mintha a rókát kérné meg, hogy derítse ki, ki ette meg a csirkéket. De Duncan nem akarta, hogy belekeveredjen az emberi rendőrség. Nem volt kétsége afelől, hogy bármit megtenne, hogy ez ne történhessen meg. Szóval, ha a vámpírok voltak az egyetlen játékosok a városban, akkor Emmának szándékában állt gondoskodni arról, hogy a szabályok szerint játsszanak. Mert ha nem így tesznek, akkor mindent megtesz, hogy igazságot szolgáltasson Lacey-nek.

Végre elérte a Guy Coffer irodája előtti folyosót, és megállt, hogy kifújja magát, mielőtt belépne. Coffer elég sok éve volt a kongresszusban ahhoz, hogy az egyik tisztességesebb irodai lakosztálya legyen. Nem olyan nagyszerű, mint másoké, de közel sem olyan apró, mint amilyenekbe néhány elsőéves törvényhozót látott bepréselve. Lesimította a szoknyáját, és kinyitotta a nagy faajtót, megacélozva magát a kíváncsi tekintetek várható hulláma ellen. Belépett, és egy rövid pillanatra úgy tűnt, mindenki abbahagyja, amit csinál. Aztán, mintha mindannyian egyszerre ébredtek volna rá, a zaj gyorsan visszatért, és minden újra normális volt.

Emma érezte, ahogy az arca felforrósodik a zavarában, miközben átment a külső recepción. Sosem szerette, ha a figyelem középpontjában állt. Nyitott kétszárnyú ajtók vezettek a második irodába. Mindenki úgy tett, mintha nem venné észre, miközben a hosszanti elhelyezésű lakosztály harmadik irodájába sietett, és be a sarokba, amin Noreennel osztozott. A barátnője az íróasztalánál ült, háttal Emmának, miközben dühösen püfölte a számítógép billentyűzetét. A gépelés abbamaradt, és Noreen megfordult, amikor Emma becsúszott a székébe.

– Szia, Emma! Nem voltam biztos benne, hogy itt leszel ma. Hogy vagy?– Noreen nagy, barna szemei tágra nyíltak az aggodalomtól. Ő volt az egyetlen az irodából, aki tegnap este eljött Lacey megemlékezésére.

– Jól vagyok – mondta Emma, és a hazugság könnyen csúszott a nyelvére. Az emberek valójában nem akarták tudni, hogy hogy van. A halál túl félelmetes volt. Mindenki tudta, hogy megtörtént, de szinte szégyelltek róla kérdezni.

Noreen egy pillanatig tanulmányozta őt.

– Nem fogod elhinni, drágám, de az idő tényleg gyógyít.

Emma bólintott. Ebben az esetben nem az idő fog gyógyítani, hanem a bosszú. De biztos volt benne, hogy Noreen erről sem akart hallani.

– Köszönöm, Noreen – mondta, a másik nő szemébe nézve. – És köszönöm, hogy eljöttél tegnap este.– Kinyitott egy fiókot, és bedobta a táskáját. – Szóval – mondta, témát akarva váltani – miről maradtam le?

– Ó, nem túl sok mindenről. Az albizottságot az utolsó pillanatban átütemezték, valami csőszivárgás volt a tárgyalóteremben, ha elhiszed, szóval minden...– Noreen hangja elakadt, miközben a tekintete Emma válla fölé szegeződött.

– Emma – szólalt meg Guy Coffera nő háta mögül.

Emma megpördült a székével, és igyekezett nem felugrani, amikor Coffer képviselő megfogta a kezét mindkét kezével, és megszorította. – Sharon és én nagyon sajnáljuk a veszteségét, Emma. Mindannyiunkét.

Emma meglepetten pislogott. Ezvolt a legtöbb szó, amit Coffer mondott neki, mióta felvették. Általában Sharonon vagy valamelyik vezető munkatársán keresztül kapta az utasításait. A képviselő jóképű arcát őszinteség ráncolta, és rendületlenül a szemébe nézett. Ez egy olyan tökéletesen politikai pillanat volt, hogy a lány csodálkozott, hogy eddig nem vette észre, mennyire hamis a férfi. Vagy talán csak azért, mert általában soha nem vette a fáradságot, hogy az irodában a kampányarcát viselje.

– Ha bármit tehetünk... – mondta, és éppen annyira szorította meg a lány kezét, amennyire kellett, hogy jelezze az aggodalmát.

– Köszönöm, uram – sikerült végül megszólalnia. – Már így is nagyon kedves volt.– Úgy tűnt, a férfi megdöbbent ettől, és a lány hozzátette: – Ennyi szabadságot engedélyeztek nekem, a temetés miatt, meg minden.

– Hát persze – mondta a férfi, és úgy tűnt, őszintén meglepődött, hogy a lány ezt megemlítette. – Ez a tisztességes dolog.

Emma elmosolyodott. – Mindenesetre nagyra értékelem, képviselő úr.

– Két éve dolgozik itt, Emma. Szólítson Guy-nak!

Tudta, mióta dolgozik neki? Enyhén meglepődött, hogy egyáltalán tudja a nevét, nemhogy azt, hogy mióta dolgozik az irodájában.

– Guy – vágott bele a pillanatba SharonCoffer éles hangja, és Emma megesküdött volna rá, hogy látta a képviselőt egy pillanatra összerezzeni. – Várnak rád az emberek!

– Igen, természetesen – mondta Coffer gyorsan. Esetlenül megveregette Emma vállát. – Ha bármire szüksége van, Emma, csak szóljon.

– Köszönöm, uram!

A férfi elmosolyodott, az arca a megszokott kedélyes jóságba simult. A maszk olyan gyorsan visszatért, hogy Emma kételkedett benne, hogy valaha is eltűnt. Figyelte, ahogy a férfi kötelességtudóan ballag a felesége nyomában a legbelső privát irodába. Sharonbelépett utána, és becsukta az ajtót, de csak azután, hogy hosszan, megfontoltan Emmára nézett. Mintha Emma hibája lett volna, hogy Guy Coffer tisztességesen cselekedett, és részvétet nyilvánított. Ha emiatt kirúgják, akkor igazán, és nagyon dühös lesz.

– Mi volt ez az egész?– suttogta Noreen.

– Fogalmam sincs – mormolta Emma.

A nap hátralévő részében a munkába temetkezett, és igyekezett nem számolni a perceket napnyugtáig, ami pontosan 5 óra 37 perckor volt. Hogy biztos legyen benne, megnézte a netenmielőtt a temetőbe, majd a Capitoliumba hajtott. Általában nem autóval szokott dolgozni járni. A parkolás csak nyűg volt, a tömegközlekedés pedig meglehetősen jó. De így időt spórolhatott, hogy ma este Duncanhez érjen. A legnagyobb problémát az okozta, hogy ilyen korán kijusson az irodából, de már eldöntötte, hogy nem fog senkit sem kérdezni; egyszerűen csak elmegy. Hagyja, hogy azt higgyenek, amit csak akarnak, hogy elhatalmasodott rajta a gyász, hogy még mindig van dolga Lacey halálával kapcsolatban. Nem érdekelte.

Így hát, amikor az iroda falán lévő diszkrét óra átkattintott este hat órára, Emma megigazította az íróasztalát, kikapcsolta a számítógépet, felállt, és elővette a táskáját az íróasztalfiókjából.

Noreen meglepetten nézett fel rá, de Emma csak annyit mondott: – Van néhány dolog, amit el kell intéznem. – Aztán a vállára csúsztatta a táskája pántját, és olyan lazán sétált ki az irodából, mintha minden nap ilyen korán távozna. Az épületen kívülre érve azonban gyorsított a tempón, olyan gyorsan haladt át a zsúfolt parkolón, amilyen gyorsan csak tudott a nevetségesen magas sarkú Jimmy Choo cipőjében. Duncan megígérte neki, hogy segíthet, és ő nem akart semmilyen ürügyet adni neki, hogy visszavonhassa ezt az ígéretét.

A forgalom a szokásos dugóban állt, de alig egy órával később Emma egyenesen Duncan házának kapujához hajtott – a férfi világossá tette, hogy ez nem egy követség –, nem parkolt le a háztömb végén, és nem osont el egy kamion mellett. Nem mintha ez lehetséges lett volna. Nyilvánvaló volt, hogy új vezetés van a városban. A kapu nem csak szigorúan zárva volt, de két testes és jól felfegyverzett férfi – vagy talán vámpír – állt előtte. Amikor közelebb ért, még több fegyveres őrt látott a területen belül járkálni.

A zárt kapuhoz hajtott, megállt, és lehúzta az ablakot.

– Üdvözlöm – mondta, és átnyújtotta neki a jogosítványát. – A nagykö...öhm… vagyis Duncan vár engem.

Az őr – és ó, igen, vámpír volt –meg sem próbálta leplezni az agyarait, miközben a lány jogosítványáról az arcára nézett, majd vissza. Nem szólt semmit, de elég ideig elfordult tőle, hogy átadja az engedélyét a másik őrnek, aki a kis kapusfülkében maradt. Ez tanulmányozta a lány jogosítványát, beírt valamit egy nem látható számítógépbe, majd elővett egy mobiltelefont, és megnyomott egy gyorstárcsázó gombot. Felpillantva látta, hogy a nő figyeli, ezért hátat fordított neki, amíg beszélt azzal, akit hívott. Emma hallotta a hangját, de nem értette a szavakat. Meglehetősen biztos volt benne, hogy angol volt, de nem esküdött volna meg rá. És mindeközben az első vámpírőr ott állt közvetlenül a kocsija mellett, a karját egy nagy, fekete fegyveren nyugtatva, amelyet valamiféle hevederen a mellkasán hordott, miközben szemrebbenés nélkül figyelte a lányt.

Emma kétségbeesetten szeretett volna megmozdulni, dobolni az ujjaival, vagy a kormánykerékenkopogtatni, és egy jó nagyot sikítani, hogy levezesse a feszültséget. Mindig mocorgott, ha ideges vagy izgatott volt, és ma este mindkettő kombinációja volt. De mivel a barátságtalan vámpír ott állt odakint, ez valószínűleg nem volt jó ötlet. Így inkább arra koncentrált, amit a házból látott a vasrácson keresztül, és megpróbálta kiszúrni a biztonsági embereket, akik a látszólag semmiből bukkantak elő az elmúlt néhány napban, mióta utoljára itt járt. Megrándult, amikor a kapu hirtelen elkezdett kinyílni.

– Várják Önt – mondta az első vámpír kifejezéstelenül. Visszaadta a lány jogosítványát. – Parkoljon a jobb oldali területen! – Egy kis kikövezett területre mutatott, körülbelül húsz méterre a bejárati ajtótól. – Valaki majd várni fogja az ajtóban.

Emma elvette a jogosítványát, büszke volt rá, hogy az ujjai nem reszkettek. Ahelyett, hogy ott maradt volna tovább ülve a férfi figyelmes pillantása alatt, amíg elrakja, inkább a középkonzolra dobta, és lassan elindult előre, éles, kettős döccenést érezve maga alatt, amikor a kocsija átgördült a kapu vastag fémsínjein. A kanyargós kocsifelhajtó jobb oldalára hajtott, és a nagy ház közelében parkolt le, egy pillanatig csak ült, és körülnézett. Az övé volt az egyetlen szedán a parkolóban, de volt ott jó néhány különböző méretű teherautó. A legtöbb teherautó vagy tele volt rakva építőanyaggal, vagy úgy nézett ki, mintha nemrég ürítették volna ki őket. Le volt nyitva a hátsó részük, és a kötelek és gumipókok úgy hevertek a platókon, mint elhagyott kígyók. Nyilvánvalóan valamiféleátalakítás zajlott a házban. Azonban Duncan egyik terepjáróját sem látta, ezért arra gondolt, hogy hátul van egy garázs, vagy talán egy külön parkoló.

Emma idegesenfelnevetett, és úgy döntött, elég időt vesztegetett arra, hogy azon aggódjon, hol parkolnak mások. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilendítette a lábát, amit a szokásosnál is kényelmetlenebbé tett a tűsarkú cipő. Volt nála néhány praktikusabb ruha, és tulajdonképpen át akart öltözni, mielőtt elhagyja az irodát, de amikor eljött az ideje, túlságosan aggódott, hogy Sharon, vagy valaki más visszarángatja az íróasztalához egy utolsó kérdés vagy telefonhívás miatt. Így hát még mindig azt a komor sötétszürke kosztümöt viselte, amelyet ma reggel a temetésre is felvett, a szűk szoknyával és a karcsúsított zakóval, és még mindig a nevetségesen magas sarkú cipő volt a lábán. De legalább jól nézett ki. Professzionálisan. Nem mintha érdekelte volna, hogy Duncan vonzónak találja-e vagy sem. Csupán azt akarta, hogy a férfi profinak tekintse, olyasvalakinek, akire számíthat, hogy elvégzi a munkáját.

Ó, kit akart átverni? Remélte, hogy levette a lábáról. Az a tegnap esti csók csak arra késztette, hogy még egyszer megkóstolja az elbűvölő Duncant. Nagyra értékelte a férfi figyelmességét, amiért nem akarta kihasználni a sebezhetőségét, de az éjszakát ébren töltötte, és próbált nem Lacey-re gondolni, helyette inkább Duncanre gondolt. Tudta, hogy ez a gyászfolyamat része, a vágy, hogy elveszítse magát a testiségben, hogy elfelejtse az érzelmeket. De bármi is volt ez, többet akart belőle, és ha Duncan teste elárult valamit az elmúlt éjszaka, akkor az az volt, hogy a férfinak nincsellenére a dolog.

Átemelte a vállára a táskát a laptopjával, és felkapta a hátsó ülésről a váltás ruhát tartalmazó sporttáskát. Megcsipogtatta a kocsi zárját, és elindult a legyező alakú téglalépcső felé, de mielőtt a legalsó lépcsőfokra tette volna a lábát, valaki kinyitotta az ajtót.

Emma felnézett, a szíve várakozással telve dobbant meg. De csak...a Louis nevű volt. A férfi udvariasan mosolyogva állt a nyitott ajtóban, és még csak az agyarát sem mutatta.

– Jó estét, Ms.Duquet – mondta udvariasan, és hátrébb állt, hogy a lány beléphessen. – Lord Duncan már várja önt.

Lord Duncan?

– Hmm, köszönöm – mondta a lány, és próbált nem mocorogni. – Van valahol...– Felemelte a sporttáskáját, némán megkérdezve, hogy van-e olyan hely, ahol átöltözhetne. Úgy látszik, egyértelműbben kellett volna fogalmaznia, mert Louis elvette tőle a táskát, és odasétált ahhoz a könyvekkel teli szobához, ahol Duncannel találkozott a múltkor. Emma követte, de az ajtóban megállt, hogy bebámuljon. A könyvek eltűntek, és a szoba is. Nos, nem egészen, a szoba még mindig ott volt, de teljesen másképp nézett ki. A falak csupaszok voltak, és unalmas, megnyugtató meleg bézs színűre festettek, a bútorok pedig olyanoknak néztek ki, mint amilyeneket egy szépen berendezett fogorvosi rendelőben lehet találni.

– Mi történt a könyvekkel? – kérdezte. – És a Tiffany-lámpákkal?

Louis fertőző vigyorral nézett rá. – Az uramnak tetszett a szoba, ezért átköltöztettük neki.

Emma pislogott. – Az egész szobát?

A férfi bólintott. – Megközelítőleg.– Ledobta a sporttáskát az újonnan felújított váróterem padlójára, és a vállán átvetett táskára mutatott. – Azt is itt hagyhatja egyelőre.

– Benne van a laptopom.

Rákacsintott. – Itt tökéletes biztonságban lesz. Őszintén.

Emma elkomorult, ahogy érezte, hogy elpirul a szégyentől. Leengedte a táskát a karján, és óvatosan letette a sporttáska tetejére.

Louis bólintott, és a lépcső mögötti folyosóra mutatott.

– A tornateremben vannak. Jöjjön, megmutatom!

Emma tiltakozásra nyitotta a száját – aligha volt tornateremhez öltözve –, de Louis olyan gyorsan elindult, hogy azon kapta magát, hogy siet, hogy tartsa a lépést vele. Követte a férfit egy sötét folyosón, amely közvetlenül a lépcső alatt haladt el. Egy fényesen megvilágított folyosót keresztezett, amely úgy tűnt, mindkét irányban végigfut a ház hosszán. Louis jobbra fordulva ment tovább, egyszer átpillantott a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a nő még mindig tartja a lépést vele.

Emmát meglepte a változás az első éjszakához képest, amikor olyan csendes és üres volt a ház, amikor itt volt. Aznap este csak Duncant és Miguelt látta, és olyan volt, mintha templomban suttogtak volna. De most a ház tele volt zajjal. Egyrészt úgy hangzott, mintha valaki bontaná a falakat az emeleten, és kiabálást és dübörgő hangokat hallott a lába alól is, feltehetően a pincéből. Nyilvánvalóan nem az egykori könyvtár volt az egyetlen felújított helyiség. Elkapta egy nagydarab fekete fickó döbbent pillantását, aki egy rajzasztal fölött dolgozott az egyik szobában, amely mellett elhaladt. Egy másik férfi – vagy vámpír? –, aki alacsonyabb volt nála, és szikár, majdnem elgáncsolta, amikor kirohant az egyik ajtón, pont előtte, és arrafelé tartott, amerről jöttek. Emma még mindig a levegő után kapkodott a találkozástól, amikor a bejárati ajtó irányából egy hatalmas csattanás hallatszott.

Összerezzent a hangra, és aggódva nézett hátra a válla fölött, de Louis csak vigyorgott, miközben szembefordult vele, és hátrálva ment néhány lépést.

– Ne aggódjon, Ms.Duquet! Ez csak egy kis átalakítás. Jöjjön, mindjárt ott vagyunk.

Az „ott” egy nagy, tágas, magas mennyezetű helyiségnek bizonyult, amelyről a lány meglehetősen biztos volt, hogy eredetileg bálterem volt, nem pedig tornaterem, mint most. A vámpírok kiürítették, és a padlóra valamilyen borítást tettek, de nem volt idejük kifesteni. Még mindig látta az elszíneződéseket a falakon, ahol valaha valamilyen hatalmas műalkotások lógtak. És ott volt az óriási medaliondísz a magas mennyezet közepén, amelyet bizonyára nem arra szántak, hogy izzadó vámpírok edzésének legyen a tanúja. Furcsa módon még mindig minden ablakon ott voltak a súlyos, arany brokátfüggönyök, bársony díszekkel és csavart aranysárga húzókákkal.

– Álljon ide! – mondta Louis halkan, és Emma felfedezte, hogy a szőnyegeken éppen küzdelem folyik. Négy másik vámpír állt oldalt a falnak támaszkodva. Bizalmatlanul tanulmányozták a nőt, amíg Louis nem mutogatott valami bonyolult jelnyelvi dolgot, és mindannyiuk figyelme visszatért a terem közepére. Emma követte a példájukat, és pislogott a látványra. Két férfi, mindössze egy lazán megkötött ginadrágba öltözve, meztelen lábakkal és mellkassal, tomboló harcművészeti küzdelmet vívott, amelyben olyan gyorsan mozogtak ide-oda a teremben, hogy szinte elmosódtak. Az egyiknek rövid, sötét haja volt, ennyit tudott kivenni, a másiknak pedig... Emmának elakadt a lélegzete.

Duncan volt az. A másik harcos pedig a hadnagya, Miguel volt. És nem lett volna igazságos küzdelemnek nevezni azt, amit csináltak. Inkább tánc volt, bár kétségtelenül halálos lett volna, ha úgy akarják. Ők ketten tiszta, halálos kecsesség voltak, ahogy egymás után végrehajtották a rúgásokat, úgy tűnt, hogy dacolnak a gravitációval, ahogy kicsavarodtak a levegőben, aztán taktikát váltottak, hogy nyögések közepette ökölcsapásokkal sorozzák egymást, annyi ütést hárítva mindketten, amennyit csak képesek voltak. Emma összerezzent, ahogy a test testhez ütközésének hangja visszhangzott a csupasz falakon, néhány ütés olyan erős volt, hogy tudta, egy ember már régen sikoltozva feküdt volna a földön. Kezét a szájára tapasztva elfojtott egy zihálást, amikor Miguel egy kemény ökölcsapást mért Duncan állkapcsára, amely erejétől elcsavarodott a feje. De ez nem állította meg a férfit. Duncan nekilendült az ütés hatására, mélyen lebukott, megpördült és egyik levegőbe emelkedő lába faltörő kosként csapódott Miguel nyakának oldalába. Miguel összegörnyedt az ütéstől, és rövid időre megtántorodott, majd újra felállt és folytatták a szemtől szembeni küzdelmet, oda-vissza mozogva a padlón, egyikük sem tűnt erősebbnek a másiknál.

Hirtelen Duncan alábukott, vállát Miguel hasába fúrta, és meglendítette ellenfelét. Átdobta Miguelt a hátán, és legalább tíz láb magasra küldte a levegőbe. Miguel a nehéz szőnyegek ellenére keményen, visszapattanva ért földet. Lehetetlen, de egy pillanat alatt talpra ugrott, és rohant vissza, majd megint egymásnak estek, mint két nehézsúlyú bokszoló, akiknek nincsenek túlélési ösztöneik. Ökölbe szorított kézzel egymás után váltották az ütéseket, amíg mindketten véresek nem lettek, mígnem Miguel hirtelen lebukva megragadta Duncan karját, és megpördülve átdobta őt a válla fölött.

Duncan vigyorogva jött vissza, a szájából csöpögött a vér, az agyarai csillogtak, miközben futva nekilendült néhány lépést, a levegőbe emelkedett, a lábai egy, kettő, három mintában eltalálták Miguel mellkasát, amitől a sötét hajú vámpír hátrarepült, hogy egy újabb hanyatt zuhanópuffanással landoljon a szőnyegen. Vagy talán nem is gerinctörő egy vámpír számára, mert Miguel ismét talpra állt, és úgy nevetett, mint egy őrült.

– Gyakoroltál, öreg – mondta, ismét felvéve a védekező testtartást.

– Neked öreg uram, ifjonc! És talán kezdesz ellustulni – gúnyolódott Duncan.

– A szavak olcsók, uram – morogta Miguel. És most Duncanen volt a sor, hogy felnevessen.

Még mindig nevetett, amikor véletlenül oldalra pillantott, és meglátta Emmát. A tenyerét kifelé fordítva felemelte a kezét, hogy megállítsa Miguelt, aztán kissé oldalra döntötte a fejét, ahogy befogadta a valószínűtlen látványt: Emma komor szürke kosztümjében és magas sarkú cipőjében állt a tornateremben. A férfi rávigyorgott, kemény, izmos mellkasa fel-alá járt, csillogott az izzadságtól, a zsinóros gi-nadrág alacsonyan lógott a keskeny csípőn, felfedve kemény, lapos hasát, és pillantást engedve arra az édes, a férfi ágyékába szűkülő izomzatra.

Emma rá meredt, a szája kiszáradt, és a szíve furcsán kalimpált a mellkasában. Akarta őt. És ha a Duncan arcán tükröződő éhségből következtetni lehetett, a férfi is akarta őt.

Vagy talán csak éhes volt. Mármint vérre. Óvatosan figyelte, ahogy Duncan közeledik hozzá, csípője úgy hullámzott, mint egy nagymacskáé, tekintete fel-alá cikázott a lány alakján, mielőtt lusta, lassú szemhunyorítással megállapodott az arcán.

– Emma! – A hangja csábító dorombolás volt, amely simogatássá változtatta a nevét.

A lány idegesen megnedvesítette az ajkát, aztán megrótta magát, és nem volt hajlandó megadni a férfinak azt az elégtételt, hogy tudja, megzavarta őt.

– Szia! – mondta, és örült, hogy milyen normálisan hangzott a hangja. – Egy órával napnyugta utánra hívtál. Itt vagyok.

– Itt vagy – ismételte meg a férfi, miközben ismét a nő alakját fürkészte. – Nagyon csinos vagy ma este.

– Ó, köszönöm! – Ez olyan déli úriemberhez illő dolog volt, amilyet a fiatal, művelt férfiak az első báljukra készülve tanultak. Emma nem tudta, hogy a férfi tényleg komolyan gondolja-e, vagy csak udvariaskodik. Bár nem az udvariasság volt az a szó, amivel leírta volna, ahogy a férfi ránézett. Nem, ebben egyáltalán nem volt semmi udvariasság.

– Hoztam ruhát, hogy átöltözzek – mondta, eltökélten, hogy újra átveszi a beszélgetés irányítását... már ha egyáltalán megvolt neki. – Ezeket a reggeli temetésre vettem fel, és...

Duncan arcán őszinte elszörnyedés futott át, és a férfi hirtelen közelebb lépett, ujjaihátsó részével végigsimított a lány arcán. – Bocsáss meg! – mormolta. – Meggondolatlan voltam. Hogy vagy?

Emma pislogva nézett rá, érezte nagy testének melegét, belélegezte izzadságának tiszta, férfias illatát. Olyan közel volt hozzá, és az ő cipőjének sarkai olyan magasak voltak, hogy ha csak egy kicsit is felemelkedik, összeérnek az ajkaik.

– Jól vagyok – suttogta a lány. – Mr.Pettry nagyon kedves volt.

– Ha több időre van szükséged, ez várhat. Nem kell...

– Nem – mondta azonnal, elvágva a férfi további szavait. – Akarom ezt csinálni! Meg kell tennem!

A férfi telt ajkai enyhén meggörbültek, és a lány úgy vélte, valami tiszteletfélét lát a szemében.

– Rendben van – mondta a férfi. – Louis megmutatja neked a szobát, ahol átöltözhetsz.

A férfi elnézett a lány mellett, ahol a másik vámpír várakozott.

– Az egyik fürdőszobával rendelkező vendégszoba, Louis. Te jobban tudod, mint én, hogy mi áll rendelkezésre. Aztán kísérd el és biztosíts helyet Ms. Duquet-nek a biztonsági központban. Phoebe később jön, hogy együtt dolgozzon vele.

– Igen, uram.

Duncan hátralépett, elfordult Emmától, hogy elkapja a törölközőt, amit Miguel dobott felé. Végigdörzsölte vele az arcát és a nyakát, és a lány észrevette, hogy az izzadságának nagyon enyhe rózsaszín árnyalata van.

– Le kell zuhanyoznom, és átöltöznöm – mondta, majd felemelte a lány kezét, és alig érezhetően megérintette az ajkával. – Hamarosan újra találkozunk!

Emma a kabátja zsebébe dugta a kezét, hogy ne remegjen, miközben figyelte, ahogy Duncan, a sarkában Miguellel kisétál a szobából. A többi vámpír a tornaterem padlójára vonult, és gyors küzdelmekbe kezdtek. Nem tudta volna megmondani, hogy milyen stílusban küzdöttek. Egyikükről sem tudott túl sokat. Az egyetlen tapasztalata a harcművészetekkel kapcsolatban az a néhány katasztrofális óra volt a főiskolán, amit két hétig bírt. Testének minden porcikája sajgott – nem, a sajgott túl szép szó arra, ahogyan érezte magát. Fájt a teste, és végül úgy döntött, hogy kell lennie jobb módszernek is, hogy fitt maradjon.

– Készen áll, Ms. Duquet?

Emma elfordította a fejét, hogy Louisra meredjen. Úgy látszik, álmodozott. A mindenit, gondolta. Vajon miért?

– Köszönöm, Louis – mondta hangosan. – És kérlek, szólíts Emmának! – tette hozzá, miközben követte a férfit vissza a folyosóra. Körülbelül tíz lépés után jutott eszébe, hogymegkérdezze: – Ki az a Phoebe?

– Egy barát. Az FBI-nak dolgozik. Duncan hívta Leesburgbe a minap. Elkülönítettem néhány videorészletet, és Phoebe lefuttatja őket valami azonosító szoftveren, amihez hozzáfér.

Emma nem emlékezett, hogy látott volna Duncan vámpírjai között nőt, de sok minden elmosódott azon az éjszakán. – Nem találkoztam vele, ugye?

Louis elég ideig megállt, hogy egy furcsán intenzív pillantást vessen rá.

– Nem – mondta végül. – Azután érkezett, hogy te már elmentél.

Újra lépkedni kezdett, és Emma fintorogva meredt a hátára. Talán valami elkerülte a figyelmét? Esetleg Duncan és Phoebetöbb volt, mint egyszerű barátok. És talán Louis közel állt Phoebe-hez, és nehezményezte a Duncan és Emma közötti nyilvánvaló szexuális feszültséget. Vagy talán Emma hagyta, hogy a képzelete úgy szaladgáljon a fejében, mint egy skizofrén vinnyogó korcs.

Igen, valószínűleg erről volt szó.

Miután visszament a váróterembe a holmijáért, Emma felvette a táskáját és a laptopját, Louis pedig a sporttáskáját vitte az emeletre. Nem volt olyan nehéz, és Emma egyedül is képes lett volna mindent vinni. Azonban már rég megtanulta, hogy engedje, hogy a fiúk cipeljék a dolgokat, ha akarják. Az igazság az volt, hogy valahogy szerette azokat a férfiakat, akik még mindig gálánsak voltak, akik ajtót nyitottak, és akik átadták a helyüket a nőknek. Az autóajtóknál húzta meg a határt, mert túl ostobának érezte magát, hogy halomként üldögél, miközben a férfi futva megkerüli a kocsit. De a többi dolog nem zavarta. Szép volt. Így hát hagyta, hogy Louis vigye a sporttáskát a második emeleti hálószobába. Letette az ágy lábánál, és gyorsan kihátrált a szobából.

– Ott lent dolgozunk – mondta, és lemutatott. – Csatlakozz hozzánk, amikor készen állsz. El sem tévesztheted!

– Köszönöm – mondta Emma. – Nem tart sokáig.

– Nem kell sietni! – A férfi fogai kivillantak a vigyorból. – Egész éjjel itt leszünk.

Emma kötelességtudóan kuncogott, és megvárta, amíg a férfi eltűnik a folyosón, mielőtt becsukta volna az ajtót. Körülnézett. Szép szoba volt. Kicsit ódivatú és csicsás, és nem igazán az ő ízlésének megfelelő, de a bútorok szépek voltak, és minden tisztaságtól ragyogott. És volt egy saját fürdőszoba is. Nekiiramodott az irányába, mivel annyira sietett, hogy kijusson a Capitolium épületéből, mielőtt valaki megállítaná, hogy figyelmen kívül hagyta ezt a bizonyos szükségleteit.

Kézmosás után a mosdókagyló fölötti tükörképét bámulva azon tűnődött, miért vetne rá egy férfi, még inkább egy Duncan külsejével és férfias kisugárzásával rendelkező férfi, akár egy második pillantást is. Szörnyen nézett ki. A túl sok túl kevés alvással töltött éjszaka sötét, lila véraláfutásokhoz hasonló karikákat rajzolt a szeme alá. És ezek még nyilvánvalóbbak voltak, mert a bőre sápadt és nyúzott volt. Ma reggel nem is foglalkozott a szempillaspirállal. Tudta, hogy úgyis csak le fogja sírni, de természetes, sűrű szempillái voltak, így ez a része nem volt túl rossz. Még a rúzsa is eltűnt, valószínűleg útközben rágta le. Az arca egyetlen nagy, sápadt folt volt, fáradt szemekkel, és a tetején egy sötét, kusza hajcsomó. Csodálatos.

Sóhajtott, és elfordult. Volt egy hajkefe a táskájában, és egy kis szájfény sem árthat meg.

Csak percek kérdése volt, és a Jimmy Choo cipő helyet cserélt a Nike cipővel a sporttáskában, a szépen összehajtogatott irodai ruháival együtt. Megkötötte a cipőfűzőjét, és ismét bement a fürdőszobába, hogy megvizsgálja a tükörképét. Jobban nézett ki. Nem nagyszerűen, de határozottan jobban. Egy kifakult farmernadrágot viselt, amely elég bő volt ahhoz, hogy kényelmes legyen, de elég szűk ahhoz, hogy tudja, jól áll rajta. Emma keményen dolgozott azért, hogy formában maradjon, és nem bánta, hogy ez látszik rajta. Mi értelme lett volna másképp? A farmer fölött egy fehér, hosszú ujjú, pamut pólót viselt, és egy cipzáras kapucnis pulóvert, hogy a biztonság kedvéért melegen tartsa. A szájfényt a kapucnis pulóver oldalzsebébe dugta, a többi holmiját pedig ott hagyta, ahol volt.

Kinyitotta az ajtót, és a Louis által mutatott irányba fordult. Már hallotta a beszélgetés duruzsolását és a számítógép billentyűinek kattogását, amelyet időnként több nyelven elhangzó kegyetlen káromkodások szakítottak meg. Követte a zajt a folyosó felén lévő, egy másik csupasz falú helyiségbe, ez jóval kisebb volt, mint a lenti tornaterem. Valószínűleg hálószobának szánták, de most asztalok és íróasztalok sorakoztak benn össze-vissza, véletlenszerűen elhelyezkedve, mindenféle nyilvánvaló minta nélkül. Mindenütt számítógépek és egyéb berendezések voltak, és az eszközöket összekötőkülönféle kábelek katasztrófára vártak, ahogy kígyóztak és csavarodtak asztaltól asztalig és a padlón. Bár talán a vámpíroknak nem kellett attól tartaniuk, hogy a seggükre esnek, mint neki.

Összevonta a szemöldökét. Ha ez volt a biztonsági központjuk, akkor nem volt annyira lenyűgözve. Duncan csapatától valami profibbat várt, vagy legalábbis rendezettebbet.

Louis odalépett hozzá, és bizonyára látta a kételyt az arckifejezésében, mert azt mondta: – Ez csak ideiglenes, amíg be nem rendezzük az új szobát odalent.

Emma kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon. – Amíg minden működik, ez a lényeg – mondta.

– Ó, működik – biztosította Louis. – Lehet, hogy nem néz ki valami nagy dolognak, de...– Morgások kórusa fogadta ezt az értékelést, és a férfi felnevetett. – De ők egyikei a világ legjobb kezelőinek. Köztünk szólva, nincs olyan kód, amit ne tudnánk feltörni, vagy olyan rendszer, amit ne tudnánk meghackelni.

Emma felkacagott mind a béna rímeken, mind a lelkesedésén. Ez ragályos volt, és ő is azon vette észre magát, hogy egyre nő a saját lelkesedése. Végre valami pozitív dolgot csinált. Gondoskodni Lacey-ről, megszervezni a temetését és nyugalomra helyezni a testét...ez feltétlenül szükséges volt, és ezt a kötelességet Emma szeretettel teljesítette. De semmit sem tett azért, hogy igazságot szolgáltasson azokkal szemben, akik megölték őt. Ma este Emma végre nekiláthat a legszentebb kötelességének, mégpedig hogy megtalálja a felelősöket, és megfizettesse velük.

Az első lépés az ehhez vezető úton az volt, hogy leüljön a számítógép elé, és elvégezzen néhány alapvető kutatást. Emma fogta a fényképeket, amelyeket Louis a videókból vágott ki, és egyetlen lapra sorakoztatta őket, azzal az elképzeléssel, hogy egyenként törli őket, amíg nem marad egy sem. Egy órával később mégmindig csak két nőt sikerült azonosítania, és azokat is csak azért, mert találkozott velük Laceytavalyi születésnapi partiján. De még így is csak a keresztnevüket tudta, és fogalma sem volt arról, hol dolgoznak vagy hol laknak. De a többiek... Megrázta a fejét. Biztos volt jobb módja is ennek.

Ellökte magát a számítógéptől, és nagyot kortyolt a vízből, amit Louis valamikor az asztalára tett. Elgondolkodva hunyorgott a képekre. Több tízezer fiatal, munkaképesnő élt vagy dolgozott Washingtonban. Túl sok. Így hát valahogy le kellene szűkítenie a kört. Az első kérdés, hogyan ismerte meg Victor ezeket a nőket? Abból, amit Duncan és a többiek mondtak a halott vámpírlordról és a szokásairól, arra következtetett, hogy csak korlátozottan érintkezett emberekkel. Néha elment egy-egy adomány-gyűjtő estre, de csak olyan társasági összejöveteleken vett részt, ahova a meghívás megszerzése rendkívüli cselekedetnek minősült. Rendezett saját partikat is, de úgy tűnt, hogy csaktörvényhozókat és lobbistákat hívott meg. A szokásos társasági előkelőségek közül senki sem kapott meghívót, sem a hollywoodi sztárok, de még a nagynevű médiaszereplők sem.

Emma a homlokát ráncolta. Tehát talán a legtöbb nő is ugyanebből a körből került ki. Nem maguk a törvényhozók, és nem is a lobbisták. Hanem a titkárnőik és asszisztenseik, fiatal nők, akik alig várták, hogy a hatalom közé keveredhessenek. Olyan nők, mint Lacey.

Emma kihúzta magát. Ez volt az! És sokkal jobban be tudja azonosítani őket, ha igaza van.

– Mindjárt jövök – mondta senkinek sem konkrétan, és elsietett a folyosón a szobába, ahol a holmiját hagyta, beleértve a táskáját és a laptopját is. A csicsás hálószobába érve térdre ereszkedett, és kirángatta hatalmas táskáját a szék alól, ahová korábban betuszkolta. Elővette a számítógépét, felnyitotta a fedelét, és türelmetlenül várta, amíg az felébredt, majd próbált a ház Wi-Fi-kapcsolatához kapcsolódni. Jelszót kért, és ő frusztráltan káromkodott. Erre gondolnia kellett volna.

Ismét félrelökte a táskáját az útból, és már készülődött felállni, amikor valaki könnyedén megkocogtatta az ajtót, és benyitott.

– Emma?

Duncan hangjára felnézett, és a mosolya megfagyott, amikor a férfi belépett a látóterébe. Csak bámulni tudott. Az izzadt, csupasz mellkasú Duncan eltűnt, és helyette...elégedetten felsóhajtott. Emma szerette a szmokingos férfiakat, de a szmokingot viselő Duncantőlelakadt a lélegzete. Lacey tudta volna, melyik tervező volt a felelős; Emma csak annyit tudott, hogy Duncannek a legexkluzívabb divatmagazin oldalain kellene szerepelnie. A férfi testea széles vállakkal és keskeny csípővel az elegáns öltönyökre teremtődött, és a szmoking olyan szabással rendelkezett, hogy kiemelje ezt a tökéletességet. Egyszerű és fekete volt, keskeny, recés hajtókával és egy leheletnyi fehér mandzsettával. Hosszú, szőke haját szorosan hátrahúztaaz arcától, így a haja elölről szinte rövidnek tűnt.

– Emma? – ismételte meg, és a kezét a lány felé nyújtotta.

A lány felsóhajtott, és a hóna alá dugta a számítógépet, a másik kezét pedig felemelte, hogy a férfi talpra segítse. Ez már tényleg túl sok volt. Mintha a Sors megtalálta volna a tökéletes férfit, és azt mondta volna: Tessék, Emma, a tiéd! Kivéve, hogy nem volt az. Erőteljes vámpír volt, és valószínűleg mindenféle gyönyörű nő versengett a figyelméért. Elfojtotta a féltékenység irracionális hullámát, amit ez a gondolat kiváltott, és sikerült pajkos vigyorral a férfi szemébe nézni.

– Nagyon csinos vagy ma este, Duncan – mondta, kihangsúlyozva a saját akcentusát, és tudatva a férfival, hogy nem ő az egyetlen, aki ismeri a megfelelő első bálozós-nyelvet.

A férfi barna szemei mellett megjelentek a mosolyráncok.

– Köszönöm szépen, MizDuquet! Nagyon kedves öntől!

A lány elgondolkodva összeszorította az ajkát.

– De nyilvánvaló, hogy ma este nem segítesz a kutatásban.

– Nem, attól tartok, nem. Bár őszintén szólva, inkább azt csinálnám. Sajnos részt kell vennem egy adománygyűjtésen. Megjelenés szmokingban – tette hozzá, és utálkozva a szmokingjára mutatott. – Victor naptárában szerepelt, de engem kapnak helyette. Bevallom, abban reménykedem, hogy találkozom valakivel, aki hasznos lehet a jelenlegi nyomozásunk szempontjából.

Emma azonnal kijózanodott. – Akkor óvatosnak kell lenned! Miguel is veled tart?

A férfi szeme rövid időre felmelegedett a humortól.

– Miguel is és Ari is. Teljes biztonságban leszek. Én inkább miattad aggódom. Mostanra azok, akik megölték Lacey-t, tudni fogják, hogy megtalálták a holttestét. Az a történet, amit te nyilatkoztál, hogy autóbalesetben halt meg, valószínűleg eddig visszatartotta őket. De a ma este után biztosan tudni fogják, hogy Victor eltűnt, és újra idegesek lesznek. Különösen, ha bármi utalás történik arra, hogy a barátnőd halála előtti tevékenységeit vizsgálod.

– Senki sem tudja, hogy egyáltalán itt vagyok, még kevésbé, hogy mit csinálok. Azt mondtam az irodában, hogy el kell intéznem néhány dolgot. Azt feltételezhetik, hogy köze van Lacey halálához, de semmi szokatlan.

Duncan elismerően biccentett, de azt mondta: – Mégis, jobban érezném magam, ha nem lennél egyedül a házadban. Tudod, itt rengeteg helyünk van, és senki sem zavarna téged.

Emma remélte, hogy Duncan most tényleg nem tud olvasni a gondolataiban, mert egyáltalán nem bánná, ha zavarná. A férfi arckifejezése megváltozott, hirtelen megfeszült, és Emma elpirult, meggyőződve arról, hogy a férfi megint csak tudja, mire gondol. A férfi ujjaivalmegérintette a lány kipirult arcát, és egy kicsit közelebb hajolt hozzá.

– Nem szeretném, ha bármi történne veled, Emmaline! – mormolta, és az ajkát az övéhez simította egy lágy, túlságosan is röpke csókra.

Emma felbámult a férfira. – Miért hívsz így? – suttogta.

– Mert ez a neved, és nekem tetszik. Régimódi.

– Te vagy az egyetlen, aki ezt használja.

– Jó.– Újra megcsókolta a lányt, ezúttal hosszabban, de közel sem elég hosszan. – Majd később beszélünk!

És csak úgy eltűnt. Emma csalódottan bámult utána. Amikor a férfi ilyeneket csinált, biztos volt benne, hogy akarja őt, ahogyan a tornateremben is biztos volt benne, amikor a kettejük között perzselő forróság szinte megégette a bőrét. De aztán a férfi visszahúzódott, vagy elhívták, vagy ki tudja, mi más, és eltűnt, otthagyva őt forrón, zaklatottan és kíváncsian.

Vagy talán túl sokat tulajdonított annak, ami a férfi számára nem volt több enyhe flörtnél. Talán nem is keresett többet néhány óra szexuális kielégülésnél. Néhány forró, izzasztó, kielégítő órát.

Emma halkan felnevetett. Igen, ő is megtehetné. De aztán felsóhajtott, túl jól ismerve önmagát. Amit Duncan iránt érzett, az több volt egyszerű kéjvágynál. Talán nem egy életre szóló elkötelezettség, még nem, és talán soha nem is fog, de több volt, mint amit néhány óra izzasztó szex kielégíthet. Persze ez nem jelentette azt, hogy visszautasítaná a lehetőséget, ha az adódna. Főleg, hogy volt egy olyan érzése, hogy ezek lennének élete legjobb néhány órája.

Lerázta magáról az agyán átvillanó fantáziákat, és visszasietett a számítógépterembe. Nem tehetett semmit Duncan és az átkozott vonzereje ellen, de a Victor listáján szereplő néhány ember azonosításában mindenképpen tudott segíteni. Még biztosabban markolta a laptopját. Nem volt számítógépes hacker, mint Louis és a többi vámpír, de kényszeres információgyűjtő volt. És a számítógépén lévő információk talán pont azok voltak, amikre szükségük volt.

 

* * * *

 

Duncan fellépkedett annak a magánháznak az elöregedett téglalépcsőin, ahol Max Grafton szenátor tartotta az adománygyűjtést. Szigorúan véve persze nem a szenátor tartotta az adománygyűjtést, hanem az egyik támogatója. Valaki, aki elég tehetős ahhoz, hogy megengedhesse magának ezt a Georgetownban álló sorházat, amely apró telkét azzal kárpótolta, hogy négy emelettel magasodott az utcaszint fölé. Miguel mellette sétált, Ari pedig a terepjárónálmaradt. Figyelmen kívül hagyta az inasszolgálatot, de valószínűleg nem ő volt az egyetlen. Az efféle rendezvények csakis a tehetős vendégeket vonzották, olyanokat, akik egy csekk kiírásával, és/vagy mások rábeszélésével segíthették a szenátor újraválasztását. Duncan személyes tapasztalatból is tudta, hogy a hivatalos tiltakozások ellenére a pénz beszél. Ha elég pénzt adományozol a megfelelő politikusnak, megveszed a politikus figyelmét, és gyakran a szavazatát is. Ez így volt, amióta csak egyes emberek hatalmi pozícióba kerültek, és ez mindig is így lesz.

A városi ház előtti lépcső fölé diszkrét színű napellenzőt feszítettek ki, és a kis négyzet alakú lépcsőfeljárón két biztonsági ember állt, hogy ellenőrizze a vendégeket. Pillantásuk átsiklott Duncan felett, de megakadt Miguelen, aki nem titkolta, hogy mi is ő – egy jól képzett és motivált testőr. Fegyver is volt nála, de ez sem volt szokatlan. Egy ilyen összejövetelen más magánbiztonságiak is voltak, és mindannyian fel voltak fegyverkezve. Másképp nem tudnák a munkájukat végezni. Az ajtót őrző férfiak nem tudták, de Miguel valószínűleg fegyver nélkül is ugyanolyan jól végezte volna a munkáját. Ami azt illeti, Duncan is el tudta volna végezni Miguel munkáját. Néhány nappal ezelőttig a munkájának nagy részét az tette ki, hogy védelmezze Raphaelt. De ez még azelőtt volt, hogy ő maga is vámpírlord lett volna, és mostanra örökre megváltozott a világa. Még nem volt biztos benne, hogy ez így jobban tetszik-e neki, de már túl késő a megbánáshoz.

Miguel felmérte az őröket, akik ugyanezt tették vele. Egyikük sem adta jelét a gondolatainak, még csak egy izomrándulással sem. De Duncan tudta, hogy a két emberi őrt egyaránt nyugtalanította és zavarba ejtette Miguel, érezték, hogy ő valami más, de nem tudták, hogy mi. Még nem tudták, hogy Miguel és Duncan is vámpír. Még nem.

Miguel átadta Duncan meghívóját – nos, Victor meghívóját, de az most már Duncané volt. Komoran elmosolyodott a gondolatra, még akkor is, amikor látta, hogy az őr szeme tágra nyílik, amikor elolvassa a nevet. Az ember megmerevedett, gyorsan átértékelte Miguelt, majd vetett egy pillantástDuncanre, aki nyugodtan fogadta a tekintetét.

– Uraim – szólalt meg végül Duncan. Egy kis erőt nyomott a szavakba, belefáradva, hogy a tornácon kelljen várakoznia, mint egy nemkívánatos kérőnek.

A belső ajtóhoz közelebb álló őr megrándult az emlékeztetőre. Függetlenül a vámpírokkal kapcsolatos érzéseitől, Duncan meghívott vendég volt egy olyan partin, ahol csak a leghatalmasabbakat látták szívesen. Az őr kinyitotta az ajtót, és félreállta falhoz simulva, hogy véletlenül se súrolja Duncant, amikor elhalad mellette. Duncan szórakozottan elmosolyodott, és azon tűnődött, vajon mitől félhet a férfi. Azt hitte, hogy a vámpírizmus fertőző? Hogy ha megérinti Duncant, az egy nyáladzó állattá változik? De nem, az őr úgy sugározta az érzelmeit, mint egy rezesbanda. Rettegett, de nem attól, hogy elkap egy betegséget. Magától Duncantől félt, mintha Duncan egy vadállat lenne, aki bármelyik pillanatban átváltozhat, és ok nélkül feltépheti a torkát. Duncan felsóhajtott magában. A férfi bolond volt, de nem a félretájékoztatott emberek kioktatása miatt volt itt ma este.

Belépett az emberekkel teli városi házba, és azonnal összerezzent a hangerő miatt. Közvetlenül előtte egy sötét folyosó volt, tőle jobbra pedig egy keskeny lépcső, amely az alacsony mennyezet alatt kanyargott felfelé. Néhányan a lépcsőn időztek, mintha rajtakapták volna őket, hogy fel- vagy lemennek, de a legtöbb vendég, akit látott, az egyik oldalsó szalonban tartózkodott. A kandalló kellemes hangulatot kölcsönzött a helyiségnek, de aligha volt szükség fűtésre. Legalábbis nem a sok ember mellett, akik ott álldogáltak és megállás nélkül beszéltek. Az emeleten még többen voltak; hallotta, ahogy beszélgetnek és nevetgélnek. A hangerőnél is nyomasztóbb volt azonban a túl sok elme érzelmi nyomása az egyedülállóan szűk térben.

Duncan gondosan kifejezéstelenül tartotta az arcát, de ez komoly erőfeszítésébe került. Ez egy nagy ház volt, ahogy ezek a dolgok folyni szoktak, és talán kevesebb emberrel tágasabbnak tűnt volna. De így, ahogy volt, Duncan úgy érezte, mintha minden oldalról szorongatnák az emberek, akik folyamatosan beszéltek, de nagyon kevés mondanivalójuk volt.

– Milford nagykövet?– A gondolataiból egy női hang rángatta ki, amely a vezetéknevén szólította. Felnézve egy elegánsan öltözött matrónát látott közeledni feléje, nagyon magas sarkú cipője fémesen koppant a kockás márványpadlón, amely az Alexandra malibui háza előtti udvarra emlékeztette. Az emberi nő közelebb lépett, kíváncsi tekintete nem hagyta el a férfi arcát. Korához képest vonzó volt, divatosan sovány, és a profi háziasszonyok tökéletes mosolyával rendelkezett.

– Azt a hírt kaptuk, hogy ön is csatlakozik hozzánk, nagykövet úr.

Duncan lehajtotta a fejét. – Hölgyem... – kezdte mondani.

– Bocsásson meg! – mondta a nő, és nevetve még közelebb lépett, hogy kezet nyújthasson.

– MargeryWhitlow. Örülök, hogy megismerhetem!

Duncan megfogta a kezét, és óvatosan megszorította, érezte a törékeny csontok mozgását az ujjai alatt.

– Mrs. Whitlow, természetesen – mondta, eszébe jutva a vendéglátó házaspár neve Victor meghívójáról.

– Ó, szólítsonMargerynek! – mondta a nő, és ismét felnevetett. Üdítően őszinte volt a nevetése, nem olyasmi, amivel az ilyen partikon általában találkozni szokott az ember, gondolta Duncan.

– A Mrs. Whitlow olyan unalmas – tette hozzá. A pillantása Miguelre tévedt, de nem szólt semmit, nyilvánvalóan elkönyvelte egy újabb testőrnek. – Grafton szenátor nagyon kíváncsi volt, amikor elmondtam neki, hogy felhívtak az önök munkatársai. Egyikünk sem tudta, hogy Victor elmegy. Elég hirtelen történhetett.

– Úgy volt – mondta Duncan semmitmondóan.

Margery egy pillanatig hallgatott, valószínűleg arra számított, hogy Duncan magyarázattal szolgál. Amikor azonban az nem érkezett, ügyesen összeszedte magát.

– Nincs könnyű dolga, hogy ilyen rövid idő alatt kell beilleszkednie az új állásba! Kedves Öntől, hogy időt szakított ránk!

– Épp ellenkezőleg, Margery – mondta Duncan. Szándékosan csepegtetett egy csipetnyi csábítást a szavaiba, és éreztea nő izgalmának emelkedését, amikor kimondta a nevét. – Sok a tennivaló a házban, de a házak mindig várhatnak – mondta simulékonyan. – Nagyon örülök ennek a lehetőségnek, hogy megismerhetem Grafton szenátort – és persze Önt is.

Margery kipirult az örömtől, Duncan pedig elmosolyodott.

– Margery!– Az egyik oldalsó szobából egy túlparfümözött nő lépett elő, a karját ölelésre tárva. – Hiányoztál, amikor bejöttünk.

Margery nyilvánvaló vonakodással húzódott el Duncantől, tekintete a férfi arcán időzött, még akkor is, amikor teste a másik nő üdvözlése felé fordult.

– Gloria – áradozott teljesen megjátszott lelkesedéssel. – Mennyi idő is telt el, drágám?

Duncan kihasználta ezt a figyelemelterelést és a többi vendég közé lépett. Miguel az ajtó közelében maradt, miközben Duncan embercsoporttól embercsoportig siklott, neveket és pletykafoszlányokat gyűjtött be, bemutatkozott, és elbűvölte a helyieket. Jól csinálta az ilyesmit, sokkal jobban, mint Raphael, és az atyja ezt elsőként ismerte volna el. Raphael a legszerényebb és legbájosabb formájában is masszívan félelmetes volt. Nem tehetett róla; egyszerűen ilyen volt. Duncan viszont képes volt arra, hogy az emberekkel elfeledtesse, hogy mi is ő valójában.

Éppen egy híres francia író feleségével beszélgetett, szerényen fogadva a nő bókjait a kifogástalan akcentusáról, amikor Margery megérintette a könyökét.

– Nagykövet úr – mondta lelkesen. – Elhanyagoltam önt! Jöjjön! Találkoznia kell Grafton szenátorral. Az emeleti nagyteremben van.

A nő a férfi karjába fonta a karját, és a lépcsősor felé húzta. Miguel megmerevedett, de Duncan elkapta a tekintetét, és intett neki. Néhány vámpírnál végzetes lehetett volna a nő ilyen fokú barátságossága, de Duncan túlságosan hozzászokott az emberekhez ahhoz, hogy megsértődjön. Különben is, Margery nem volt rossz ember, amennyire meg tudta ítélni. A legerősebb érzés iránta a kíváncsisággal átszőtt vágyakozása volt, ami részben a saját hibája volt.

A nő elengedte a karját, amikor a lépcsőhöz értek, amely egyszerűen túl keskeny volt az ilyen bensőséges közelséghez. Duncan diszkrét távolságból követte a nőt, Miguel pedig árnyékként suhant mögötte. Már elérte a lépcsőforduló kanyarulatát, amikor egy másik férfi került a látóterébe, aki az ellenkező irányba tartott. A férfi arca vörös volt, ami túl sok éjszakai mértéktelen ivászatról árulkodott, és egy kristálypohárban borostyánszínű folyadékot vitt magával, amelyet figyelmetlenül kilötyögtetett, amikor elindult lefelé. Duncan érezte a skót whisky füstös illatát az izzadságszag alatt. A férfi felnézve meglátta a felé tartó Duncant. Majdnem megbotlott az olyan nyilvánvaló döbbent felismeréstől, hogy kétség sem férhetett hozzá, hogy tudja, ki Duncan. Duncan viszonzásul a férfi arcát tanulmányozta, és megállapította, hogy egy olyan sportoló goromba vonásai és sebhelyes arca volt, akinek a legjobb évei már a háta mögött vannak.

Miguel?Kérdezte hadnagyát telepatikusan. Miguel az ő gyermeke volt. Ilyen közel a másik vámpír olyan volt, mintha magának Duncannek a meghosszabbítása lett volna.

Dean Kerwin képviselő, uram.

Érdekes, gondolta Duncan. És a férfi ideges volt, amikor meglátta Duncant. Bólintott a képviselőnek, mintha ismerné, inkább csak azért, hogy lássa a férfi ideges, a meglepetéstől megránduló arcát, mint bármi másért.

– Hát itt van – trillázta Margery, amikor a második emeletre lépett. – Folyton elveszítem Önt.– Ismét a férfi karjába kulcsolta a karját, és egy újabb szűk szoba egyik sarkába vonszolta, ezúttal szerencsére itt sokkal kevesebb ember volt.

– Max – mondta, miközben egy beszélgetésbe mélyedő pároshoz közeledett. – Ő Milford nagykövet.

Max Grafton alacsony, tömzsi férfi volt, éles vonású arccal és intelligens szemekkel. És Kerwin képviselővel ellentétben Grafton teljesen józan volt. A bal kezében lévő pezsgőspoharat művészienkiürítette félig, de alkoholszagnak nyoma sem volt rajta. Elfordult a beszélgetőtársától, és jobb kezét Duncan felé nyújtotta üdvözlésképpen.

– Nagykövet – mondta simán, a hangja meglepően mély volt egy ekkora emberhez képest.

– Szenátor – válaszolta Duncan, és megadta neki a szükséges kemény kézfogást.

– Köszönöm, Margery! – mondta Grafton nyilvánvalóan elbocsátva a vendéglátójukat.

Margery egy halk tiltakozó hangot adott ki, ami a vámpírokon kívül senki más számára nem volt hallható,aztán ragyogóan elmosolyodott, és Duncan felé fordult.

– Remélem, később még beszélünk, nagykövet úr!

Duncan gyengéden megragadta a nő ujjait, az ajkához emelte őket, és gyengéden megcsókolta a kézfejét.

– Örömömre szolgálna, Margery – mondta, hagyva, hogy szavait átjárja déli neveltetésének vontatott,édes-mézes íze.

Margery kipirult arcához emelte a megcsókolt kezét.

– Ó, te jó ég! – mondta. – Ön is egy olyan vonzó déli fiú. Figyelmeztetnem kell a hölgyeket! – Ismét felnevetett azon az elragadtatott módon, aztán elsietett a magas sarkú cipőjén.

Duncan még időben megfordult, hogy lássa, amint Grafton arcán átvillan egy savanyú kifejezés, mielőtt gyorsan eltűnt volna.

– Brad – szólt Grafton a társához. – Adj nekünk egy percet, jó?

– Természetesen – mondta a férfi, és átballagott a folyosón egy másik, emberekkel teli szalonba.

– Szóval – szólalt megGrafton, magára vonva Duncan figyelmét. – Duncan Milford, ugye? Nem hiszem, hogy Victor valaha is használt volna vezetéknevet.

Duncan nem tudott mit mondani erre a meglehetősen értelmetlen megjegyzésre, ezért hallgatott, az előtte álló embert tanulmányozta, és csodálkozott azon az ellenségeskedésen, amit a jó szenátor sugárzott. A frontális támadás mellett döntött.

– Victor elismerően beszélt önről, szenátor úr – mondta. Ez persze hazugság volt. Victor nem beszélt Duncannek senkiről, és soha többé nem is fog, de Duncan kíváncsi volt, hogy Grafton hogyan reagál.

A szenátor nagyon mozdulatlanná vált, azok az intelligens szemek Duncan arcát kutatták, mintha valamilyen nyomot remélne. Nem mintha találhatna egyet is.

– Tényleg? – kérdezte végül. – Egyáltalán nem vártam volna, hogy szóba kerül a nevem.

Duncan tudálékosan mosolygott, mintha szórakozna.

– Ugyan, Max, mindketten tudjuk...– Grafton érzelmei a pánikhoz közeli állapotba kerültek, mielőtt Duncan befejezte volna a mondatát. – …hogy Victor az Ön támogatója volt. Egy bálna, ha jól tudom, Önök így hívják az ilyent, olyan személy, aki képes jelentős összegű adományokra.

Grafton légzése lassan normális ritmusba állt, és elmosolyodott.

– Á, szóval az, persze! Victor nagyon nagylelkű volt.– Grafton nagyot kortyolt a pezsgőjéből, bár már eléggéfelmelegedhetett. Amikor leengedte a poharát, a maszk szilárdan a helyén volt. – Szóval, Milford, maga délről jött?

– Eredetileg – értett egyet Duncan. Biccentett a felszolgálónak, aki egy tálca friss pezsgővel jelent meg, és elvette az egyik poharat. Grafton szeme figyelmesen követte, ahogy lenyelt egy kortyot.

– Nem gondoltam, hogy ti fogy… vagyis,hogy a vámpírok esznek rendes ételeket.

– Nem is. De iszunk.– Duncan nem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza, hogy míg egyes vámpírok élvezik az alkohol ízét, mások pedig az égető érzést, addig az elméjükre semmilyen hatással nincs.

– Victor nem. Legalábbis én még nem láttam.

– Nem? Meglepődtem.

– Egyébként mi történt Victorral?– követelte Grafton. – Kevesebb, mint két hete láttam, és semmit sem mondott az elmenetelről. Remélem, jól van – tette hozzá, mintegy enyhítve a korábbi szavaiban rejlő követelést.

Duncan kifejezéstelenül nézett a szenátor szemébe.

– Talán nem akarta zavarni Önt.

Grafton még egy kicsit tanulmányozta, aztán közelebb lépett hozzá, mintha bizalmas megjegyzést akarna tenni. Miguel kissé megfeszült a szoba nyitott boltívének közelében, ahol állt, de Duncan gyors, megnyugtató pillantást vetett rá. Max Grafton nem jelentett veszélyt Duncanre, legalábbis nem e civilizált összejövetel kellős közepén. Max inkább olyan típusnak tűnt neki, aki egy nagy fegyverrel lesben áll. Vagy inkább felbérelne valaki mást, hogy ezt megtegye, míg Max maga hiteles alibit biztosít.

– Mondja, Milford! Átveszi... Victor mindenkötelezettségét?

– Úgy érti, a bulikat – mondta Duncan hanyagul. – Természetesen! Nálam van Victor összes aktája.

Grafton megdermedt, és a szívverése ismét felgyorsult.

– Fogalmam sincs, miről beszél!

Duncan majdnem hangosan felnevetett, de beérte egy vigyorral, amely nyilvánvalóvá tette a szórakozását.

– Grafton, kérem! Egy olyan ember, mint Ön, az Önkifinomultságával és... ízlésével? Tudnia kellett, hogy Victor mindent felvett, ami abban a házban történt. A szőkéket kedvelte, ugye? Ön is, és a részeg Kerwin képviselő is. Sőt, azt hiszem, egy-kettőn osztoztak is.

GraftonDuncanre meredt, az arca elsápadt, a légzése pedig annyira felgyorsult, hogy Duncan attól tartott, a férfi elájul. Nagyot nyelt egyszer, kétszer, aztán az ajka összeszorult a dühtől, és felhorkant: – Nem tudom, mit képzel, Milford! De nem hagyom magam zaklatni ebben a...

– Zaklatni – sziszegte Duncan, egyenesen a jó szenátor személyes terébe hajolva. – Összetéveszt engem Victorral, Grafton, és ez hiba lenne! Én nem zaklatom az ellenségeimet. Én kiiktatom őket. Ezt ne feledje!

Duncan hátralépett, és jelzett Miguelnek, aki megvárta, amíg Duncan elsétál mellette, majd követte őt. A lépcső üres volt, amikor egyenesen az ajtó felé indultak, a küldetésüket, már amennyire az volt, ma estére teljesítették. Hallotta, ahogy Miguel rádión hívja Arit, hogy hozza ide a terepjárót, és mire kijutottak abból a klausztrofóbiát okozó házból, az ismerős jármű már a járdaszegélyhez gurult. Ari leengedte az ablakot, hogy lássák, de a kormány mögött maradt, miközben Miguel kinyitotta Duncan előtt a hátsó ajtót, majd követte befelé.

Duncan érezte, hogy Miguel dühe egyre nő, amíg kiértek a házból az utcára, és gyanította, hogy ő a kiváltója. Amint elindultak, lazán átvetette a karját az ülés háttámláján, és a mellette ülő hadnagyára pillantott.

– Mi az, Miguel?

Miguel dühös pillantást vetett rá.

– Szinte meghívta őt, hogy Ön utána jöjjön, uram! Csalinak állította be magát!

Duncan megvonta a vállát. – Talán. De ez tűnt a leggyorsabb módnak arra, hogy kiugrasszukőket. Kerwin ismerősnek tűnt, nem igaz? Minden bizonnyal tudta, hogy ki vagyok. És jó pénzt tennék rá, hogy Kerwin és Grafton tanácskoztak, mielőtt felbukkantam, és tönkretettem a partijukat. Emmának bosszút kell állnia Lacey meggyilkolásáért, Miguel, én pedig azt akarom, hogy ez az ügy lezáruljon. Nem azért jöttünk ebbe a városba, hogy ezt elérjük.

– Ezt megértem, uram. De a munka sokkal gyorsabban fog haladni, ha életben van, hogy elvégezze! – morogta.

Duncan felsóhajtott. Miguelnek igaza volt, de ismerte az olyan embereket, mint Grafton. Hacsak Duncan nem erőltette és erőltette, hónapokig táncolhatnának egymás körül. Emma ennél jobbat érdemelt. Soha nem tudna továbblépni az életével, amíg ez nem oldódik meg.

Mellette Miguel a fülében lévő Bluetooth-készülékre kattintott, és válaszolt egy néma hívásra. Duncan a homlokát ráncolta. Amennyire bárki tudta, még mindig az adománygyűjtésen voltak, ami azt jelentette, hogy senki sem hívja őket, hacsak nem sürgős.

– Mi az?– vette fel Miguel a telefont. – Ki az... Hol vagy most? Ne, ne! Ne hívj fel senkit! Már úton vagyunk. Öt perc múlva.– Ari felé hajolt, mielőtt még bontotta volna a kapcsolatot. – Emma Duquet lakása, Ari. Gyorsan!