28.-29.-30.-Epilógus

 

Huszonnyolcadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Max Grafton háza nem is annyira ház, mint inkább egy birtok volt. Emma tudta, hogy a férfinak van pénze. A legtöbb szenátornak volt, mire olyan korúak lettek, mint Grafton. De az ő esetében a pénz a családjában volt. Régi pénz. Régi, déli pénz. Mint valaki, aki a régi déli szegénységben nőtt fel, Emma pontosan tudta, milyen különbséget jelent ez a fajta pénz. Mégsem volt felkészülve a férfi vagyonának nagyságára. Ott volt maga a ház, amely hatalmas volt, és egy második, kétszintes épület, amelyről úgy sejtette, hogy a személyzet lakik benne, mert egy ekkora házban mindenképpen szükség van személyzetre. Volt egy medence, és mellette egy ház, ami elég nagy volt egy családnak. Aztán ott voltak az istállók. Emma nem sokat tudott a lovakról, de ha a látott hosszú istállónak csak a felében voltak állatok, akkor is egy kisebb vagyonba kerülhetett Graftonnak az etetésük és a fenntartásuk.

Az egész birtok túl nagy volt ahhoz, hogy falat húzzanak köré, de az út mentén volt egy fehér léckerítés, a főépületek és az istállók pedig fallal voltak körülvéve. Egy rövid kavicsos út vezetett a nagy vaskapuhoz, amelybe egy stilizált „G” betű volt beledolgozva. Két fekete harci felszerelést viselő őr állt ott, és mindketten egy-egy matt fekete félautomatát tartottak a kezükben, nyilvánvaló közvetlenséggel. Miközben a két egyforma terepjárójuk a kapuhoz hajtott, Emma aggódva azon tűnődött, hogyan fognak bejutni, de nem kellett volna. Elvégre látta, amikor Duncan egy pillantással leterítette Sharon Coffert. Ari, aki Duncan terepjáróját vezette, kevesebb idő alatt győzte meg a kapuőröket arról, hogy meghívott vendégek, mint amennyi időbe valószínűleg beletelt volna, hogy felmutassák az igazolványukat, ha valóban meghívták volna őket.

Áthajtottak a nyitott kapun, és egy rövid út megtétele után megálltak, megvárva, hogy a második terepjáró is átjusson a biztonságiakon. Miután ismét együtt voltak, a két terepjáró elindult a hosszú, kanyargós úton a ház felé. Egyforma, tökéletesen ápolt fák sora szegélyezte a felhajtótmindkét oldalon, ágaikban fehér fények pislákoltak. Bármelyik másik este szép lett volna.

– Ne feledjék, uraim – mondta Duncan hűvösen, miközben a házhoz közeledtek –,csendben megyünk be. Ott...– Hirtelen elhallgatott, fejét kissé lehajtotta, mintha hallgatna valamit, amit egyikük sem hallhatott. – Itt van – mondta, majd elfintorodva megrázta a fejét. – És nincs egyedül, de még mindig nem ismerem fel.

– Ki?– kérdezte Emma, mivel úgy tűnt, mindenki más tudja.

– Max vámpír szövetségese.

Ari leparkolt a ház előtt, a drága autók sora mellé, amelyek feltehetően Grafton esti vendégeihez tartoztak. Szerencsére ez egy kis parti volt, így a szenátor nem bajlódott semmiféle parkolószolgálattal. A bejárati ajtónál is egy páros őrködött, de ellentétben a kapunál lévő társaikkal, ez a kettő öltönyt viselt, és nem viseltek látható fegyvert. Emma azonban egészen biztos volt benne, hogy van fegyverük, és önkéntelenül is megérintette a saját fegyverét. Olyan kabátot viselt, amely eltakarta a derékszíjába hátul bedugott 9 mm-es Glockot, de még így is nyilvánvalónak tűnt számára.

– Még mindig várhatsz a kocsiban – mondta Duncan, csak a lány fülének szánva.

A nő élesen elfordította a fejét, és fintorogva nézett rá.

– Bemegyek! – mondta nyomatékosan.

A férfi ajka enyhén meggörbült.

– Egy próbát megért – mormolta, majd gyengéden megcsókolta, és hozzátette: – Légy óvatos, Emmaline!

 

* * * *

 

Duncan végigsimított az ujjaival Emma puha arcán, miközben Louis kiugrott a terepjáróból, és kinyitotta Duncan ajtaját. Kilépett a kavicsos felhajtóra, Miguel pedig közvetlenül mögé állt. Emma elkeseredett hangot kiadva sietett utána, de Duncan nem várt. Egy suttogó szóval elintézte az emberi őröket, miközben fellépkedett a lépcsőn, és kinyitotta a bejárati ajtót. Furcsának találta, hogy az őrök csak emberek voltak, amikor biztosan tudta, hogy vámpír ellenfele valahol odabent van. Azt hitte a másik vámpír, hogy Duncant át lehet verni, hogy nem fogja megérezni a jelenlétét? Óriási alábecsülés, ha igaz, és végzetes hiba. Nagy örömmel fog erre rámutatni, amikor végre találkoznak.

Miguel és Louis egy-egy lépéssel állt mögötte két oldalról, amikor belépett Grafton házába. Ari volt a következő, aztán Emma, Baldwinnal maga mellett, és a hat vámpír a második terepjáróból, akik mögötte sorakoztak fel. Amint beléptek az ajtón, szétszéledtek, kivéve Baldwint, aki azt a parancsot kapta, hogy ragasztóként tapadjon Emmához.

A bejárati ajtó egy hatalmas szobába nyílt. A mennyezet több mint két emelet magasan magasodott a feje fölé, vastag gerendák szelték át keresztben a nyitott teret. A padló márványból volt, kevés bútor volt a helyiségben, bár rengeteg növény állt csoportosítva, amelyek úgy osztották fel a szobát kezelhetőbb terekre, hogy közben mégis tágas teret hagytak. Ez egy nagy összejövetelekre kialakított tér volt, és most teljesen üres volt.

Duncant azonban nem tévesztette meg az a gondolat, hogy a ház üres. Egy gyors pásztázás azt árulta el neki, hogy nagyjából húsz ember van a házban, a legtöbben valahol egyenesen előttük gyülekeztek. Volt még... – rövid szünetet tartott – tizenkét vámpír is, és köztük egyértelműen megérezte annak a mesternek az elméjét, aki babráltClint Daniels elméjével, és rávette, hogy gyújtsa fel Duncan rezidenciáját.

– Tizenkét vámpír, egy mester, körülbelül húsz ember – mondta halkan. A legtöbb vámpír, akit Duncan magával hozott, elég erős volt ahhoz, hogy ugyanolyan könnyen felismerje az embereket, mint ő, de nem mindegyikük számolta volna meg pontosan a vámpír ellenfeleit. Emma pedig egyikre sem volt képes. Azt akarta, hogy távol legyen a harctól, de azt is akarta, hogy tudja, mivel állnak szemben.

Duncan elindult a terem másik végébe, nem vesztegetve a levegőt arra, hogy megmondja az embereinek, mit tegyenek. Ezek mind tapasztalt biztonságiak voltak; ezért választotta őket. Lelassított, majd egy pillanatra megállt, mielőtt a cipősarkak kemény koppanása bejelentette, amit már tudott. Max Grafton végre megérkezett, hogy üdvözölje hívatlan vendégeit.

– Mr. Milford – mondta Grafton hamis szívélyességgel, belépve a szobába egy sarokajtón, és feléjük lépett. – Hallottam, hogy meghalt. Megbocsátja, hogy csalódottan vettem tudomásul, hogy a pletykák tévesek voltak.– Tízlábnyira tőle megállt. – És Ms. Duquet. Sokkal több gondot okozott, mint amennyit ér, kedvesem. Lacey legalább...

A következő szavai a torkán akadtak a levegővel együtt. Semmi oka nem volt, hogy Emma meghallgassa ennek a férfinak a Lacey-re vonatkozó gonosz szavait. Grafton kiszámítható, bár haszontalan mozdulattal a nyakába markolt. Akár fel is vághatná a saját torkát, de akkor sem jutna levegő a tüdejébe, amíg Duncan úgy nem dönt, hogy itt az ideje. A szenátor térdre rogyott, és az arca előbb elvörösödött, majd kékes árnyalatot vett fel, mielőtt Duncan elengedte volna.

Grafton előrebukott, majdnem arccal a földre esett, miközben szaggatottan levegőt szívott be, és köhögni kezdett.

– Te rohadék! – zihálta, és Duncanre bámult, miközben könnyek folytak végig az arcán.

Duncan elvigyorodott, és kivillantotta az agyarait.

– Csak az időmet vesztegeted, Grafton!

– Ezért még megfizetsz! – Grafton hangja vékony volt, de tele gyűlölettel. – Nem te vagy az egyetlen játékos a városban!

– Igen, tudom. Folytassuk tovább ezzel?– mondta Duncan unalmat színlelve, miközben elméje letapogatta a házat, csapda után kutatva.

Grafton döbbent tekintete volt az, ami végül felhívta a figyelmét.

– Tudod?– fröcsögte Grafton.

Duncan megspórolta a fáradságot, hogy közvetlenül az emberre nézzen.

– Hogy a házi kedvenc vámpírod megpróbálta felgyújtani a házamat, amikor én és az enyémek is benne voltunk? Természetesen...

– Senkinek sem vagyok a házi kedvence, Duncan!

Duncan nem mozdult, csak a tekintete követte a hangot, végre felismerve ellenségét.

– Phoebe?

Phoebe Micheletti sétált a szobába, megvető pillantást vetve Graftonra, miközben megkerülte a még mindig térdelő alakját. Csípőre tett kézzel megállt Duncan előtt.

– Meglepődtél. Jó.

Duncan hanyagul megvonta a vállát.

– Az vagyok. Nem eléggé meglepett ahhoz, hogy megmentselek, de nagyon okos voltál.– Belül forrongott, leginkább önmagára haragudva. Soha nem találkoztak személyesen azelőtt az első éjszaka előtt a sírhelynél, de ha akkor letette volna a véresküt, megismerte volna az elméje ízét, és később felismerte volna, hogy ő volt az, aki megbabrálta az őrségét. De a nő átkozottul biztosra vette, hogy a férfi nem tartaná szükségesnek. Vajon már akkor azt tervezte, hogy elkap valakit a nappali őrségéből? Vagy egyszerűen csak óvatosság volt a részéről?

Phoebe gyűlölettel nézett rá.

– Áruld el, Duncan – mondta keményen –,eszedbe jutott valaha is megkérdezni, hogy akarja-e valamelyikünk a területet, mielőtt bosszúálló angyalként berobogtál volna? Több mint egy évszázada várok már...

– Ez nem így megy, Phoebe, és ezt te is tudod! Ha akartad a területet, el kellett volna venned! Ha nem én lettem volna, akkor jött volna valaki más.

– Én vagyok az, aki megérdemli, én vagyok az, aki elviselte Victort ennyi éven át, miközben...

– És mi volt az, amit te tettél érte?– követelte Duncan. – Eltüntetted a holttesteket? Segítettél neki brutálisan megkínozni azokat a nőket?

– Feltakarítottam a mocskát, ahogy mindenki másét is, te rohadék! Az a nő már halott volt, amikor odaértem. Csak annyit tettem, hogy megszabadultam a holttestétől, hogy Victor drága politikusai úgy tehessenek, mintha az egész meg sem történt volna. Úgy volt, hogy átvisszük valami végleges helyre, de aztán megjelentél te, és minden a pokolba került.

– Hányan voltak még ott? Hány nőt kínoztak meg, miközben te hátradőltél, mint egy kövér pók, és figyeltél és vártál? Nem csináltál semmit?

– Nem „nem csináltam semmit” – vágott vissza dühösen. – Nem voltam elég erős ahhoz, hogy egyedül szálljak szembe vele. Várnom kellett, hogy erősebbé, okosabbá, jobb harcossá váljak, felépítsem a saját tartalékomat.– Intett a válla fölött, és vámpírok kezdtek besurranni mögötte a szobába. – Évtizedeken át készültem, és most hirtelen felbukkantok a semmiből, te és Raphael a nagy terveitekkel és az arroganciáddal!

– Raphael mindig is tisztességes volt veled. Tisztelettel, sőt csodálattal bánt veled.

– Ó, te jó ég! – Színpadiasan legyezte magát. – Hát nem én vagyok egyszerűen a világ legszerencsésebb lánya? Baszd meg Raphaelt! – vicsorította. – Nincs szükségem a pártfogására, a fejveregetésére, mintha valami okos háziállat lennék, vagy...

– Soha nem csinált ilyet! – csattant fel Duncan hidegen. – Elfelejtetted. Ott voltam.

– Igen, ott voltál. Mindig mellette voltál, a kegyeit kerested. A kedvenc ölebje. Victornak annyira igaza volt veled kapcsolatban. És most itt vagy, Raphael áldásával, ebben biztos vagyok. Egy saját terület, egy ajándék, amiért oly sokáig jól szolgáltad őt. De van valami, amit nem értesz...

– Nem, Phoebe – mondta Duncan, és szelíd mosollyal félbeszakította a litániáját. – Te vagy az, aki nem érti!

Ekkor kiengedte az erejét, hagyta, hogy kiáramoljon belőle, mint a hirtelen megnyílt gát mögött rekedt víz. Hurrikánként zúgott végig a szobán, belecsapódott a szilárdan a háta mögött álló vámpírokba, Max Graftont pedig sikítva küldte át a csúszós márványpadlón, hogy nekicsapódjon egy közeli urnatriónak. Tudatában volt, hogy Emma mögötte meglepetten kapkodja a levegőt, de szilárdan áll, és egy pillanatra sem inog meg az elszántsága, hogy maradjon és harcoljon.

Phoebe rábámult, sötét haja vad glóriává vált a feje körül, szemei rövid időre kitágultak, mielőtt dühödten résnyire szűkültek. A kezeit ökölbe szorította az oldala mellett, és Duncan érezte az erő vonzását, ahogy hívta a vámpírokat, akik úgy döntöttek, hogy vele együtt állnak ki ellene. Egy-kettő közülük diadalittas pillantásokat vetett felé, de a többiek kerülték a tekintetét, mintha azt remélték volna, hogy nem veszik észre őket. Gyorsan végigpásztázta az arcukat, de egyiküket sem ismerte fel. Egy alaposabb vizsgálat után rájött, hogy miért. Ezek Phoebe sajátjai voltak, vámpírok, akiket ő maga készített az évek során, miközben – elmondása szerint – készült Victor halálára. De fiatalok voltak – a legidősebb még száz éves sem volt, a legtöbbjük jóval fiatalabb annál –, és egyikük sem volt mester. A jelenlétük még mindig segítene Phoebe-nek, legalább annyira, mintha megduplázná az erejét, különösen, ha a győzelem érdekében hajlandó lenne kiszipolyozni őket. De a végén még mindig Phoebe és Duncan között dőlt volna el a dolog. És ezt a csatát Duncan nyerné meg.

Szomorú lenne, ha meg kellene ölnie Phoebe-t. Azt hitte, hogy a barátja. Bár soha nem találkoztak, az évek során sokszor dolgoztak együtt, telefonon és számítógépen konzultáltak, amikor a nő az egész országban folytatta a nyomozását. De a nő megpróbálta megölni Duncant és az összes vámpírját, hajlandó volt hagyni, hogy Emma meghaljon, csakhogy elkaphassa őt. Ezt soha nem tudta megbocsátani. És vámpírlordként sem tűrhette el, hogy az uralmát ilyen kihívás érje. Meg kell halnia.

Duncan kinyúlt hatalma mélyéről, és megérintette Phoebe gondolatait – egy rövid érintés, ott volt és eltűnt, mielőtt a nő megérezte volna a behatolást. Érezte az elszántságát, de azt is, hogy félti a férjét, Ted Michelettit. Túl régóta voltak párosodva ahhoz, hogy Ted túlélje a nő halálát.

– Mi lesz Teddel?– kérdezte Duncan halkan. – Mi lesz a többiekkel?– A vámpírok felé mutatott, akik felsorakoztak a nő mögött. – Add meg magad nekem, Phoebe, és nem kell veled együtt meghalniuk!

– Nem!– Ted rontott be a szobába a folyosóról, utat törve magának Phoebe vámpírjai között, hogy a nő oldala mellé álljon. Nagydarab férfi volt, apró termetű felesége fölé tornyosult, ahogy Duncanre meredt. – Ne merészeld, Phoebe! – morogta. – Ne hagyd, hogy rábeszéljen, hogy feladd! A végsőkig melletted állok, szerelmem! Nem akarok mást!

A nő könnyes pillantást vetett rá, majd visszafordult Duncanhez. Állkapcsa elszántan előreugrott.

– Bármelyik vasárnap[1], Duncan – mondta, alkalmazva azt a gondolatot, hogy egyetlen versenynek sincs eleve eldöntött végkifejlete. – Lehet, hogy megleplek.

Duncan megadta neki azt a tiszteletet, hogy egyetértően bólintott, bár a végeredmény ebben az esetben valóban eleve eldöntött volt. Phoebe még megduplázott erővel sem tudta volna legyőzni. Ennyi éven át becsapta magát, ha azt hitte, hogy megdöntheti Victort, és Victornak esélye sem volt Duncannel szemben.

– Ahogy óhajtod – mondta a férfi. – Miguel?

– Igen, uram!

Meghallva a feszültséget Miguel hangjában, Duncan egy gyors félmosolyt villantott a hadnagyára. – Ne aggódj, Miguelito!– mondta kedvesen. – Vigyázol a hátamra?

– Mindig, atyám!

– Emma! – szólította, anélkül, hogy levette volna a szemét Phoebe-ről. – Emlékezz az ígéretedre! – Mintha egy elutasító fújtatást hallott volna a lány felől, de lehet, hogy csak az ereje zörgette meg a leveleket.

A lényegre térve, Duncan közelebb vonta az erejét, tudatában annak, hogy a vámpírjaielhátrálnak, hogy helyet adjanak neki, és hogy elkerüljék, hogy a védőpajzs halálos örvényébe kerüljenek. Szabadon engedett hatalmának nyers ereje, amely eddig darabokra szaggatta a szobát, úgy kapcsolt ki, mintha lenyomtak volna egy kapcsolót. Ezt követően csend lett a teremben, ahogy mindenki megdermedve figyelt.

Duncan hideg pillantással kedveskedett Phoebe-nek.

– Hölgyeké az elsőbbség – mondta gúnyosan, szándékosan a büszkeségét célozva, amit korábban érzett a nőben, azt a büszkeséget, ami arra késztette, hogy azt higgye, lehetne belőle vámpírlord.

Phoebe kiszámíthatóan reagált, karmokká görbítette maga előtt a kezét, és dühösen ráüvöltött. Duncan reflexből megerősítette a pajzsát, ez a mozdulat évtizedes gyakorlás során automatikus reakcióvá csiszolódott, és nem igényelt gondolkodást a részéről. De ha voltak is kétségei a csata kimenetelét illetően, azok Phoebe első támadása láttán elszálltak. A nő dühtől hajtott, erejének teljes mértékét tartalmazó csapást nyomtalanul beszippantotta a védőpajzsa. Még egy pillanatnyi horpadás sem jelezte a becsapódását. Phoebe felnézett, találkozott a pillantásuk, és Duncan kiolvashatta a nő szeméből a kudarc tudatát.

– Utolsó esély – szólította fel.

– Baszd meg, Duncan! – vicsorogta a nő.

– Ahogy akarod! – Duncan hatalmas erejét összeszedve egy tiszta erőből álló pengét formált, amely szabad szemmel láthatatlan volt, de ezüstkardként csillogott azok számára, akiknek volt hozzá szemük, hogy lássák. Phoebe-nek volt ilyen szeme. Meglátta a pengét, és dühödten felüvöltött, leguggolt, lekicsinyítette magát, miközben elszívta az energiát a vámpírgyermekeiből, és egyesített erejüket olyan szoros pajzsba szőtte, amilyenbe csak tudta. A vámpírjai egytől egyig összerogytak mögötte, ahogy kiszívta őket. Még Ted is a földre omlott, az orrából csöpögött a vér, ahogy Phoebe visszahúzta magába a kevéske energiáját, hogy kétségbeesetten próbáljon túlélni.

Duncan már előre lépett, amikor Phoebe dacosan felüvöltött. Átszúrta erejének fénylő pengéjét a pajzs pörgő héján, átvágta Phoebe védelmét, mintha ott sem lett volna, a mellkasába döfte, széttörte a bordáit, és a szívébe fúródott.

Phoebe felsikoltott, ahogy a szíve felrobbant, miközben Ted görcsbe rándult, és a vámpírjai meghaltak. Duncan addig tartotta a pengét a nő szívében, amíg a szervből semmi sem maradt, amíg szét nem porladt a mellkasában. Akkor visszahúzta a pengét, magába szívta az erőt, ökölbe szorította a kezét, mintha az ujjai egy fizikai markolatot markolnának. Leengedte a pajzsát, hátralépett egy lépést... és megtántorodott, térdre esett, amikor egy pörölykalapács erejű valami a hátába csapódott, átszakítva az izmokat és a csontokat, a szívét célozva.

 

 

 

 

---

[1] Egy mondás, miszerint: Nem számít, mit mondanak az esélyek, bármelyik vasárnap bármelyik csapat legyőzhet bármely másik csapatot

Huszonkilencedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma tudatában volt, hogy terelik. Tudta, hogy Duncan Baldwint nevezte ki a védelmezőjévé, valószínűleg halálbüntetés vagy valami hasonlóan kellemetlen dolog ellenében. Nem zavarta, mert semmit sem tehetett ellene. Ha beleszeret egy nagy, rossz, alfahímbe, el kell fogadnia a vele járó mérföldes védelmezői vonalat. Így hát nem ellenkezett Baldwinnal, amikor a férfi megfogta a karját, és oldalra húzta, még akkor sem, ha ettől úgy érezte magát, mint egy a cserepes növények közül, különösen, amikor megjelent Phoebe – Phoebe!

– Senkinek sem vagyok a házi kedvence – morogta az áruló szuka, miközben besétált a szobába, és Emma azt kívánta, bárcsak lenne valamije, amit hozzávághatna. Baldwin nyilvánvalóan ugyanígy érzett. Meglepetten megmerevedett, és egy agresszív lépést tett előre, csatlakozva Duncan többi vámpírjához, akik mindannyian dühtől duzzadva álltak, készen arra, hogy védelmezzékDuncant. Emma ott maradt, ahol volt, mozdulatlanul és csendben, nem akarta felhívni magára a figyelmet, mert attól tartott, azonnal kitessékelik a szobából. Látni és hallani akarta, hogy mi történik!

Összeszorult a szíve a Duncan hangjában hallható nyilvánvaló szomorúságtól, amikor megpróbálta lebeszélni Phoebe-t arról, amit nyilvánvalóan öngyilkos küldetésnek tartott. Emma semmit sem tudott a vámpírhatalomról, de úgy gondolta, Phoebe-nek így vagy úgy, de meg kell halnia. Elvégre mindannyiukat élve akarta elégetni. Duncan nem Phoebe-t próbálta megmenteni, hanem a többieket. Egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki magáért aggódna, csak szomorúnak és beletörődőnekamiatt, amit tennie kellett.

És akkor hirtelen minden megváltozott. Emma bőre megbizsergett az energiától, minden szőrszála felállt, amikor a semmiből forgószél jelent meg, és betöltötte a hatalmas termet. A növényekkel teli kerámiavázák felborultak, és a márványpadlóhoz csapódtak. A koszt és a leveleket felszippantotta a szél, és az jégesőként örvénylett a falakhoz és az ablakokhoz. Phoebe úgy bámult Duncanre, mintha még sosem látta volna, mintha a legrosszabb rémálma vált volna valóra. A férfi még mindig Phoebe-hez beszélt, de Emma a zaj miatt nem hallotta mit beszélnek. Hallotta azonban Max Grafton sikolyát, látta, ahogy sikoltozva csúszik a padlón,míg végül nekicsapódott egy nagy halom agyagedénynek.

Hallani akarta, miről beszélnek, ezért Emma egy kicsit közelebb lopakodott, beosonva a növénycsoportok mögé és közé, amíg majdnem egy vonalba nem került azzal, ahol Duncan állt, és Phoebe-t bámulta.

– Emma – szólította meg hirtelen Duncan.

A lány megdermedt, biztos volt benne, hogy a férfi tudja, hogy közelebb lépett, hogy már nem rejtőzik biztonságban Baldwin teste mögött.

– Ne feledd az ígéreted! – mondta, mire Emma elutasítóan kifújta a levegőt. Mintha el akart volna futni, ha a dolgok rosszra fordulnak. Mégis mire gondolt? De alighogy ezt gondolta, minden újra megváltozott. A csend vastag takaróként borult a szobára, és Emma leguggolva elbújt.

– Hölgyeké az elsőbbség – mondta Duncan, a hangjából annyi gúny áradt, amit Emma még sosem hallott tőle.

Elektromosság bizsergett Emma idegeiben, sokkal erősebb, mint amit pillanatokkal korábban érzett. Az olyan volt, mint a statikus elektromosság egy száraz nyári napon; ez egy feszültség alatt álló vezeték volt, amely végigsiklott az idegei mentén. Megborzongott, és fájdalmában lehunyta a szemét, összeszorítva az állkapcsát, hogy visszatartsa a nyögést. Amikor újra kinyitotta, Phoebe még mindig Duncannel szemben állt, de a válla rezignáltan megereszkedett, ahogy dacos tekintetteltovább tartotta magát.

Duncan alig mozdult, hűvösen és nyugodtan állt, mint mindig, a lábait kissé szétterpesztve, a súlya a talpán nyugodott. A karját mellmagasságba emelte, és ujjai összeszorultak, mintha tartana valamit a kezében. Lustán pislogott, és növekedni kezdett a nyomás a szobában, először lassan, majd egyre fokozódott, mintha egyszerre szívnák ki az összes levegőt.

Emma zihálni kezdett, ahogy a tüdeje erőlködve próbált oxigénhez jutni. Súly nehezedett a mellkasára, és hátradőlve a falnak támaszkodott, hirtelen elgyengült és megszédült, de elhatározta, hogy marad, hogy tanúja legyen Phoebe kivégzésének. Zavartan pislogott, amikor Duncan kifelé lökte a kezét, majd Phoebe felsikoltott kínjában. A vámpírok, akik Phoebe-vel együtt érkeztek a szobába, úgy kezdtek hullani, mint a legyek, egy hang nélkül omlottak össze ott, ahol álltak. Nem messze Emmától Max Grafton is felnyögött, a lány pedig megmerevedett a figyelemtől. Amíg ő az eseményeket figyelte, és próbált levegőhöz jutni, Grafton eléggé magához tért, hogy a szobában lévő kevés szék egyike mögé húzódjon. Úgy gubbasztott, mint egy csúnya troll, sápadtnak és izzadtnak látszott, és az egyik kezét a bordáira szorította, mintha azok megsérültek volna. Emma remélte, hogy eltörtek a bordái. Remélte, hogy túl erősen nyomja, és az egyik átszúrja a tüdejét, és megfullad, miközben mindenki túl elfoglalt ahhoz, hogy észrevegye. Kivéve őt.

Max Grafton közelgő halálának képeiről képzelegve Emma oldalra pillantott, és látta, hogy Phoebe összegömbölyödött a padlón. Még mindig sikoltozott, de most már gyengébben, gyorsan elhalkult, míg végül szó szerint kezdett szétesni. Duncan szenvtelenül bámulta a nőösszeomló alakját, miközben elhátrált egyetlen lépést. Egy mozdulat villanása terelte vissza Emma figyelmét Graftonra, és felsikoltott, amikor a férfi felemelt egy fegyvert, és hátba lőtte Duncant.

Emma mozgásba lendült. Körülötte mindenütt vámpírok rohantak Duncan mellé. Miguel parancsokat kiabált, Duncan és Phoebe maradék vámpírjai közé helyezkedett, és az ellenséget kereste. De Emma már tudta, ki az ellenség. Grafton még mindig felemelve tartotta a fegyverét, még mindig Duncanre célzott, az ujját egy második lövéshez szorította, amikor Duncan térdre rogyott. Emma felemelte a saját fegyverét, és gondolkodás nélkül tüzelt, három lövést, szorosan csoportosítva, akárcsak a lőtéren. Egy, kettő, három, és Grafton a földre került. Emma odarohant hozzá, és elrúgta a fegyverét, majd térdre ereszkedett mellette. Nézte a grimaszt a férfi arcán, a mellkasán lévő és a szájából bugyborékoló vért, és megdermedt, nem igazán tudta elhinni, mit tett.

Pislogott, aztán azt suttogta: – Duncan– és esetlenül megpördült.

– Emma! – szólította Miguel. – Gyere ide!

A lány ott volt, mielőtt a férfi kimondta volna az utolsó szót, könnybe lábadtak a szemei, amikor meglátta Duncant a padlón feküdni, lehunyt szemmel, növekvő vértócsával alatta.

– Meghalt? – kérdezte, és a hangja zokogásba fulladt.

– Nem – mondta Miguel röviden. – De vérre van szüksége.

A nő zavartan felnézett. – Vérre?

A sötét hajú vámpír türelmetlen pillantást vetett rá.

– Krisztusom! – káromkodott. – Ő egy vámpír! Megsebesült. Vérre van szüksége.

– Ó! Hát persze – rázta meg a fejét a saját ostobaságán. Átadta valakinek a fegyverét, és elkezdte levetni a kabátját. – Van valami...

Miguel már nyújtotta a kést – egy rövid, vastag, rugós pengét, díszes markolattal, amit előkapott, és a markolattal előrefelé nyújtotta.

– Légy óvatos! – figyelmeztette. – Éles.

Emma a pengére meredt, aztán megrázta a fejét, és visszaadta neki.

– Csináld te! – mondta, és kinyújtotta a csuklóját. – Nem hiszem, hogy...Aú!– Csúnya pillantást vetett Miguelre. – Egy kis figyelmeztetés jól esett volna, ember! – motyogta, de gyorsan az ölébe vette Duncan fejét, és a véres csuklóját a szájához szorította. Meg kellene dörzsölnie az ajkát? Vagy talán megsimogatni a torkát, hogy rávegye, hogy... Juj!

Duncan megmarkolta a csuklóját, az agyarai a húsba mélyedtek. Fájt, de csak rövid ideig, mert a harapásában lévő eufórikus anyag megtette a hatását, és Emma elkezdte magát... csodálatosan érezni. Duncan kezei felemelkedtek, hogy a csuklóját a helyén tartsák, és Emma a felsőtestét a férfi fölé döntötte, közelebb akart kerülni hozzá, de egyben el is akarta rejteni növekvő vágyának nyilvánvaló jeleit is. Csak remélni tudta, hogy Duncan hamarosan abbahagyja, különben...

– Emma!

Kinyitva a szemét látta, hogy Duncan felnéz rá. Már nem szívta a csuklóját, de a szemében lévő forróság elárulta, hogy tudatában van a nő izgalmának, és ezt nagymértékben viszonozta. A férfi lassan és alaposan megnyalta a csuklóját, a nyálában lévő alvasztóanyag lezárta a sebet, miközben a nyelvének a bőréhez tapadó érzése semmit sem tett azért, hogy lehűtse a sóvárgását a férfi iránt.

Egy félmosolyt villantott rá, majd felnyúlt, és végigsimított az ujjaival a lány arcán.

– Azt hittem, meghaltál – suttogta a lány, szorosan belekapaszkodva a férfiba.

– Nem – mormolta. – Túl sok minden van, amiért élhetek!

– Uram – mondta Miguel, és kinyújtott kezét Duncan vállára tette.

– Rendben! – Duncan finoman félretolta Emmát, és elfogadta a hadnagya által felajánlott kezet, miközben Baldwinsegített Emmának talpra állni, és elkezdte betekerni a karját a mindig jelen lévő fehér zsebkendők egyikébe. Alighogy talpra álltak, Miguel már sürgette is őket kifelé a házból, a várakozó terepjárókhoz.

– Ari – szólította Miguel. – Te vezetsz!Baldwin veled megy. Mi itt kitakarítunk, uram – tette hozzá Duncanhezfordulva –, és követjük a másik kocsival.

Duncan megállt a bejárati lépcsőn, bevárva Emmát, hogy utolérje. Megfogta a lány kezét, amikor az kilépett a házból, majd becsúszott a terepjáró hátsó ülésére, és magával húzta őt is.

Két perccel később már az éjszakábanszáguldottak, vissza a washingtoni házuk felé.

– És most mi lesz?– kérdezte Emma aggódva. – Úgy értem, mi lesz a többi emberrel, és...– Kissé összerezzent. – …Grafton holttestével?

Nem kellett aggódniuk Phoebe teste vagy a vámpírok teste miatt. Már így is annyi por volt a padlón. Senki sem venné észre a Phoebe és Duncan harcából származó törmelék között. Emma még mindig nem értette, hogyan működik ez, de ezek a kérdések várhattak. Másrészt Grafton holttestéről most kellett gondoskodni.

– Duncan? – kérdezte, amikor a férfi nem válaszolt.

– Egy pillanat – válaszolta a férfi, és Emma rájött, hogy nem hozzá beszél. Éppen a Bluetoothon beszélt valakivel, valószínűleg az egyik vámpírral, aki ott maradt Graftonnál. A férfi megfordult, szorosabban magához húzta a lányt, és a vállára vonta a fejét. – Pihenj, Emmaline! Mindenről gondoskodunk, majd meglátod. Nincs ebben semmi olyasmi, amivel ne foglalkoztunk volna már korábban is.

– Szóval nem megyek börtönbe egy szenátor megöléséért? – kérdezte álmosan, és arra gondolt, hogy biztosan a vérveszteség miatt fáradt el ennyire.

Duncan kuncogott. – Nem, egészen biztosan nem kerülsz börtönbe. Mihez kezdenék nélküled?

Emma ásított, aztán elkomorult, és azon tűnődött, vajon a férfi tett-e valamit, amitől elálmosodott.

– Az adrenalin miatt van – mondta Duncan, a szokásos pontosságával olvasva a lányban. – Ez egy löket, de amikor összeomlik, akkor keményen teszi, ahogy te magad is.

– Mmmm – mondta, és a férfi széles mellkasához simult. Érezte Duncan ajkait, ahogy megcsókolta a feje búbját, majd lehunyta a szemét, és elaludt.

 

 

 

Harmincadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Mit olvasol?

Emmának sikerült visszatartania magát attól, hogy meglepetten felugorjon. Duncan néha olyan halkan mozgott, mintha a semmiből bukkant volna elő. Bocsánatkérő csókot nyomott a csupasz vállára, és Emma tudta, hogy mégsem sikerült lepleznie a reakcióját.

Hason feküdt az ágyon, a laptopjával maga előtt, és a haja sűrű zuhatagán keresztül lopva leste, ahogy a férfi mellé telepedik, és keresztbe tett lábbal leül, hogy a saját laptopján dolgozzon. Mint mindig, most is furcsa nyomást keltett a mellkasában a jelenléte, mintha valami olyan lenne benne, ami túl nagy ahhoz, hogy ott maradjon. Felismerte ezt az érzést, bár a Duncannel való találkozása előtt még sosem tapasztalta. Szerelmes volt. Reménytelenül, őrülten szerelmes. De a férfi annyira... csodálatos volt. Nemcsak a külseje, bár ahogy ott ült csupasz mellkassal, a szőke haja lazán a vállára hullott, és csak egy bő, szürke melegítőnadrágot viselt, mindenféleképp elég ínycsiklandóan nézett ki. De ennél többről volt szó. Minden szempontból jó ember volt. És az övé volt. A lány ezt biztosan tudta. Duncan legtöbbször szorosan kordában tartotta az érzelmeit, de nem vele szemben. Szerette őt. Állandóan ki ismondta, és millióféle módon ki is mutatta.

Néha még mindig nehezen tudta elhinni. Felébredt, és kinyújtotta a kezét, arra várva, hogy a mellette lévő helyet üresen találja, arra várva, hogy ráébred, az egész csak álom volt. De ő mindig ott volt, mindig készen állt. Elmosolyodott magában.

– Emma?

A lány pislogott, megdöbbenve a fantáziájától, hogy meztelenre vetkőzteti a férfit, és gonosz módon kihasználja őt.

Duncan tudálékosan vigyorgott rá. Nem fáradva azzal, hogy megvárja a lány válaszát a korábbi kérdésére, előrehajolt, és saját maga megnézte Emma laptopjának képernyőjét.

– Álláshirdetéseket?– A férfi a homlokát ráncolta. – Nincs szükséged munkára!

– Dehogynem kell munka! Még ha ide is költözöm...– Duncan fogai finoman a lány vállára zárultak figyelmeztetésképpen. – Még akkor is, ha itt lakom veled – módosította a lány, és a férfi megcsókolta a helyet, ahová az előbb harapott. – Még mindig vannak kiadásaim.

– Akkor dolgozhatsz nekem – mondta a férfi, mintha ezzel eldőlt volna a dolog. És ami őt illeti, valószínűleg így is volt. Annyira hozzászokott, hogy ő hozza meg az összes döntést, ő adja a parancsokat, és mindenki azonnal engedelmeskedik. De Emma nem tartozott a vámpírjai közé, és nem is szorultjótékonykodásra.

– És pontosan mit is tennék? – kérdezte szkeptikusan.

Duncan megvonta a vállát. – Ugyanazt, amit annak a lankadt farkú képviselőnek tettél, akinek dolgoztál.

Emma elnevette magát Guy Coffer leírásán, és megkérdezte: – Sok választói panasz érkezik hozzád vámpírterületekről?

– Nem. De én vagyok a vámpírterületek képviselője az amerikai kormánynál, és az ügyek nagy része napközben zajlik. Te lehetnél az én nappali arcom a kongresszus termeiben.

Emma élesen elfordította a fejét, hogy ránézzen a férfira.

– Komolyan?

– Persze. Miért ne?

Emma elgondolkodott a dolgon. Valóban, miért ne? Mindenféleképp alkalmas volt valami ilyesmire, és SharonCoffernek nem bökné a csőrét, ha látná Emmát újra a Capitolium márványozott termeiben bolyongani? Elmosolyodott magában, Duncan pedig felnevetett.

– Nagyon baljós a mosolyod, Emmaline!

– Elfogadom a munkát!

– Kiváló – mondta Duncan, és szórakozottan átfutott valamit a laptopján, valószínűleg a sok napi jelentés egyikét, amit a különböző alkalmazottjaitól kapott, mindenkitől, attól a vámpír építész Alarictól kezdve, Jackson Hissongon át Miguelig. – Megbeszélhetjük... nos, helló!

Emma szétnézett, hogy ellenőrizze, bejött-e valaki a szobájukba, aztán rájött, hogy a férfi a számítógép képernyőjén megjelenő valamire reagál.

– Mi az? – kérdezte kinyújtózva, és megpróbálta elolvasni Duncan karja fölött.

– Tammy Dietrich visszatért – mondta, és előrehajolt, hogy figyelmesebben is elolvassa.

Emma felült. – Honnan tudod?

A férfi a képernyőjén lévő jelentésre mutatott.

– Valaki figyelte az irodáját. Ma kora reggel jelent meg ott, és nagyon álcázta magát. Nagy kalap és napszemüveg, de egyértelműen ő volt az. Nyilván hallott Max korai haláláról, és úgy döntött, hogy biztonságban hazajöhet.

Emma elnyomta a félelem rezdülését.

– Mi a legfrissebb hír a rendőrségtől ezzel kapcsolatban? Mármint Max haláláról.

– Rosszul végződött betörésként kezelik az esetet, Graftont lelőtték, miközben a családját védte.

– A rendőrség beveszi ezt?

Duncan gúnyosan felhorkant. – Max egyik örököse sem akarja, hogy a hatóságok túl mélyen beleássák magukat az öreg Max felszín alatti tevékenységeibe, és főleg nem a pénzügyeibe. Úgy döntöttek, hagyják, hogy hősként haljon meg.

– Rohadék – mondta Emma, úgy téve, mintha csak a haragtól szorulna össze a gyomra.

Duncant persze nem tévesztette meg. Kutató pillantást vetett rá, és azt mondta: – Helyesen cselekedtél, Emma!

– Tudom! Meg akart ölni téged. És megölte Lacey-t.

– És mégis zavar téged a halála.

Emma a homlokát ráncolta.

– Nem az, hogy meghalt, csak...

– Semmi baj, Emmaline! Egy embert megölni sosem szabadna könnyűnek lennie.– A férfi Emma arcát tanulmányozta, mintha próbálna valamit eldönteni. – Elvehetném tőled, tudod. Elfeledtethetném veled.

Emma csak bámult rá. Azt várta, hogy a lány egyenesen elutasítja az ötletet. Láthatta abból, amilyen óvatosan vetette fel, abból, ahogyan most ránézett, és arra várt, hogy ő fellobbanjon. De nem tette. Gyűlölte magát érte, de komolyan fontolóra vette, hogy hagyja, hogy a férfi elvegye tőle az egészet – a helytelen bűntudatot, a félelmet, hogy valami baj van vele, hogy képes volt így hidegvérrel megölni egy embert, még ha az meg is érdemelte.

– Lehet, hogy egy nap még eleget teszek ennek a kérésnek – mondta végül. – De még nem.

Duncan megkönnyebbülten elmosolyodott, a szemei azt a meleg barna színt öltötték, amitől olyan emberinek tűnt. – Amikor csak készen állsz rá.

Megcsörrent a telefonja, ami váratlanul érte. Vasárnap este volt, és úgy döntött, hogy a vasárnapok csak az övéik lesznek. Miguelnek és a többieknek azt mondta, hogy ne zavarják őt, hacsak nem valami sürgős dologról van szó. Emma elkomorult, de Duncan elvigyorodott, majd előrehajolt, és anélkül vette fel a mobilját, hogy ellenőrizte volna a hívásazonosítót.

– Atyám – mondta, a hangjában keveredett a melegség és a tisztelet. – Jól vagyunk – folytatta, nyilvánvalóan a hívó kérdésére válaszolva. – Még nincs állandó házunk, de az is halad. És ott mindenki jól van?– Felnevetett, testbeszédeellazult és könnyed volt. Emma ritkán látta így Duncant, kivéve, amikor vele volt.

– Ilyen hamar? – kérdezte most. – Hát, ez eléggé igaz.– Egy darabig még hallgatta a másik oldalt, aztán azt mondta: – Jönni fog velem. – Ismét felnevetett, és hozzátette: – Érdekesnek ígérkezik.

Emma árgus szemekkel nézett rá, hiszen nyilvánvalóan most már róla beszélt. És mi lenne olyan átkozottul érdekes?

– Már alig várom, atyám! Addig is.

A férfi megszakította a kapcsolatot, és visszadobta a telefont az asztalra.

– Mi volt ez az egész? – követelte a lány.

– Raphael volt az.

Ezt már tudta. Csak egyetlen személy volt, akit Duncan azatyámmegtiszteléssel szólított, mert csak egy ura volt, Duncan számára legalábbis. – Azttudom – mondta a lány. – Miért hívott?– És mi volt olyan átkozottul vicces? akarta hozzátenni, de nem tette.

– Két hét múlva lesz a Vámpírok Tanácsának ülése – mondta Duncan, és ragyogó mosolyt villantott rá. – Megyünk Kaliforniába!

Epilógus

 

Fordította: Szilvi

 

Lucas Donlon, vámpírlord, Észak-Amerika egy szeletének uralkodója, amelyet a vámpírok Síksági Területnek neveztek, egy napszemüveg mögül fürkészte a konferenciatermet. Nem volt szüksége a szemüvegre. A mostani találkozó házigazdája Raphael volt, és ellentétben azzal az elmebeteg Krystoffal, aki az Észak-amerikai Vámpírok Tanácsának legutóbbi ülésének házigazdája volt, Raphael soha nem engedett volna olyasmit a konferenciatermébe, mint a fénycsöves világítás. De Lucas mégis magán tartotta a szemüveget. Többek között így könnyebben tudta magában tartani a gondolatait. Túl sok kíváncsi vámpír volt a vámpírlordok között, és mivel mindannyian lemondtak arról, hogy egymás gondolataibanvájkáljanak, vizuális nyomokat kellett keresniük. Mennyire nevetséges volt ez.

És milyen vidám társaság is voltak. Nyolc vámpír helyezkedett el egy tárgyalóasztal körül, amelynél könnyedén elférhettek volna négyszer annyian is, mert nem bíztak egymásban annyira, hogy közelebb üljenek egymáshoz. Vagy talán az volt a baj, hogy nem isakartak közelebb ülni. Évente egyszer találkoztak, hogy megvitassák a közös érdekű ügyeket, de aligha voltak barátok. Valójában egyáltalán nem voltak barátok. Lucas maga is csak egyet tartott barátjának azok közül, akik ennél az asztalnál ültek, és az Duncan volt. A többiek közül néhányan baráti ellenfelek voltak, egy pedig bevallottan ellenség, ketten pedig annyira újak voltak a Tanácsban, hogy Lucasnak nem volt véleménye. Rajmundot legalább ismerte a vámpír hosszú szolgálatából, amit a végre halott Krystof hadnagyaként teljesített – most volt még egy vámpír, akit el kellene tenni láb alól. De a nagyszerű körük legújabb tagjáról, Sophiáról még csak nem is hallott, amíg fel nem bukkant a kanadai területek uraként. Nem mintha érdekelte volna. Amíg a nő tartotta magát a határaihoz, ő is tartja magát a sajátjához.

– A te szavazatod, Lucas?– Raphael mély hangja félbeszakította Lucas elmélkedését a lordtársairól. Lucas nem mozdult az ovális asztalnál elfoglalt helyzetéből. A tekintetét Raphaelre szegezte, és annyira leengedte a szemüvegét, hogy átnézhessen felette.

– Igen – mondta szenvtelenül, majd ismét feltolta a szemüveget, hogy eltakarja a szemét. Ha az istenek is úgy akarják, a többiek is így szavaznak majd, és mindannyian eltűnhetnek innen a francba. Nem mintha Malibu rossz hely lett volna. Csak nem nagyon szerette a társaságot.

Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, és nem egy unalmas beszédet kellett elviselnie, vagy figyelmen kívül hagynia, de végül a többiek mindannyian bizalmat szavaztakDuncannek, mint a fővárosi terület urának. Ez volt az egyetlen terület, ahol ilyen szavazásra volt szükség, és csak azért, mert a lordjával szemben különleges követelményeket támasztottak. Körülbelül egy évszázaddal ezelőtt mindannyian beleegyeztek ebbe a feltételbe, még Victor is, aki akkoriban nevetett, feltételezve, hogy ez soha nem lesz kérdés. Amilyen arrogáns seggfejvolt, sosem értette meg, hogy ő magavolt a kérdés. A többiek azóta is arra vártak, hogy valaki elintézze azt a rohadékot. Hála Istennek, hogy végre megtörtént, és hála Istennek, hogy Duncan volt az, aki megtette. Lucas nem hitte, hogy bárki más képes lett volna megszerezni a teljes tanács jóváhagyását.

– A határozat elfogadva – mondta Raphael, kimondva a nyilvánvalót. Szinte azonnal felállt, úgy tűnt, ugyanolyan türelmetlenül, mint a többiek, hogy túl legyen a megbeszélésen. Valószínűleg annál is inkább, hiszen az ő otthonát szállták meg a lordok és a biztonsági embereik.

Lucas felemelkedett a székből, és ugyanazzal a mozdulattal hátra is lökte az asztaltól. Megvárta, amíg a többiek kisietnek az ajtón, néhányan megálltak, hogy gratuláljanak Duncannek, köztük Raj is, aki elég sokáig megállt, hogy kezet rázzon vele. Raj és Duncan már nagyon régóta voltak a saját lordjuk hadnagyai. Lucas feltételezte, hogy ez bizonyos ismeretséget teremtett közöttük. És a területeiknek is közös volt a határa, így nem árthatott, hogy legalább barátságosak voltak. Persze az ő és Duncan barátsága ennél sokkal régebbre nyúlt vissza.

Raphael távozott utolsóként, fekete szemei a szemüveg ellenére is hosszú ideig tartották Lucas tekintetét, míg végül mormogott valamit Duncannek, és eltűnt a nagy kétszárnyú ajtók között. Duncan rámosolygott Lucasra, miközben az megkerülte az asztalt.

– Duncan – mondta Lucas melegen. – Gratulálok!

Duncan megrázta a kinyújtott kezet. – Most már leveheted azt az átkozott szemüveget!

Lucas felnevetett, és becsúsztatta a felesleges szemüveget az öltönyzakó zsebébe. – Csak azért hordom, hogy felbosszantsam Raphaelt. Valakinek szerénynek kell tartania a nagyfiút!

– Túl késő, barátom! Az a hajó már régen elment.

– Igen, nos, megteszem, amit tudok!Indulsz azonnal?

– Holnap. Itt töltjük az éjszakát, de túl sok a tennivaló odahaza Washingtonban ahhoz, hogy tovább maradjunk.

– Mi, ugye? Úgy hallottam, találtál magadnak ott egy kedvest.

– Akár Miguelre és Louisra is utalhattam volna – mondta Duncan szelíden.

– De nem tetted. Minden a „mi”-ben rejlik, barátom. Szóval akkor ő egy édes, régimódi lány délről? Valaki, aki megmasszírozza a lábad és kimossa a zoknidat?

Duncan felnevetett.

– Aligha, bár Emma déli – és kedves, amikor úgy akarja. Itt van valahol a közelben. BorozikRaphael párjával, Cynthiával, azt hiszem, bár valószínűleg meg kellene keresnem. Az ember beleborzong, ha belegondol, milyen bajba keveredhetnek ők ketten!

Lucas elfogadta Duncan kijelentését annak, ami volt – udvariasan elismerte, hogy tud Raphael találkozójáról Lucasszal. Duncan közel százötven évig volt Raphael hadnagya és bizalmasa, és bár a fővárosi terület átvétele elvonta őt Raphael mindennapi munkájától, ez semmit sem változtatott a barátságukon. Ahogy Duncan új lordsága sem változtatott semmit a Lucasszal való barátságán.

Együtt sétáltak ki, majd szétváltak, miután még egyszer kezet ráztak, és megígérték, hogy kapcsolatban maradnak. Duncan a lépcső felé fordult, míg Lucas elindult a hosszú folyosón, Raphael irodája felé a másik szárnyban. Lent hagyta a biztonsági embereit, nem akart a szükségesnél több tanút a találkozóra. Többnyire megbízott az embereiben, de Raphael birtokán belül senkitől sem fenyegette veszély, így nem volt oka kockáztatni.

A fekete, faragott ajtók kinyíltak, amikor közeledett, és fontolóra vette, hogy visszaveszi a napszemüveget. Az ötletet azonban szinte azonnal elis vetette. Üzleti megbeszélnivalójuk volt, és Raphael sosem értékelte Lucas tiszteletlen hozzáállását a komoly dolgokhoz.

Raphael felnézett az íróasztala mögül, amikor Lucas besétált a szobába. Az ajtó egy suhintással becsukódott közvetlenül mögötte, alig elkerülve a fenekét. Lucas röviden elvigyorodott, de aztán az íróasztalhoz lépett, és derékból, őszintén és tisztelettelmeghajolt.

– Atyám – mondta –,köszönöm, hogy fogad!

Raphael egy pillanatig gyanakodva tanulmányozta, majd az íróasztal előtt álló két kényelmes szék felé mutatott.

– Ülj le, Lucas! Hol van a napszemüveged?

Lucas ekkor felnevetett. – Duncan mondta, hogy ne viseljem!

Raphael megengedte, hogy mosoly görbítse a szája szélét.

– Mondd el, mi történik!

– Klemensről van szó – mondta Lucas a középnyugati vámpírlordra utalva, aki pillanatokkal korábban az asztal túloldalán bámult rá. – A keleti határomat csipkedi. Visszafogtam magam, amíg Duncan megerősítést nem kapott, mert te is megkértél rá, és mert mindketten ezt akartuk. De nem tudom tovább tűrni. A saját embereim is kezdenek kételkedni abban, hogy megvan bennem az akarat, hogy megtartsam a területemet.

– A kurva anyját! – káromkodott Raphael. – Mit akar?

Lucas megvonta a vállát. – Gyanítom, azt akarja, hogy az egész síksági területemet egyesítse a sajátjával. Mindig is piszkálta, hogy a tiéd nagyobb, mint az övé.– Ezt a kijelentését egy tiszteletlen kacsintással nyomatékosította, amit Raphael figyelmen kívül hagyott. – Bár beéri bármivel, amit elfoglalhat – folytatta Lucas. – És én ezt nem fogom hagyni.

– Nem – értett egyet Raphael. – Szóval, mit fogsz tenni?

– Semmit a jövő hét végéig.

– Miért pont a jövő hétig?

– Az FBI jön hozzám – mondta Lucas, és megnyugodott, most, hogy kiderült a találkozó valódi oka.

– Az FBI?– mondta Raphael. – Most mit csináltál?

– Atyám!– Lucas a szívére tette a kezét, és úgy tett, mintha megsebezte volna a vád. Raphael undorodva nézett rá, mire Lucas így szólt: – Nem tettem semmit, amiről tudnék. Valami FBI-osnő hívogatott. És nem is csak engem. A helyi seriffet is felhívta. Azt állítja, hogy egy eltűnt személyt keres, és azt gondolja, hogy a mi környékünkön tűnt el. Megkérdeztem az embereimet, de senki sem hallott róla. Ha eltűnt, akkor vagy az emberek, vagy a Kietlen Pusztaság vitte el, nem mi.

– És ha egyszer eltűnt?

– Amint elment, uram – mondta komolyan Lucas –,háború lesz!

 

Folytatódik…