10.-11.-12. Fejezet

 

Tizedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

A leesburgi vérház zsúfolásig megtelt, mire Duncan és csapata megérkezett. Ez nem egy elegáns külvárosi ház volt, mint az, ahol Brendan és Erik ízléses hétvégi összejöveteleket tartottak. Ez ízig-vérig vérház volt. A ház, amely mögött egy sűrű facsoport volt, egy tágas, nyílt területen állt, amely valószínűleg valamikor régen szántóföld volt. Egy kétszintes, vörös téglából készült épület, fehér szegéllyel és egy hozzá tartozó garázzsal. Jó méretű ház volt, de eltörpült a hatalmas telken, így kisebbnek tűnt, mint amekkora valójában volt. A ház előtt össze-visszaparkoltak az autók, és Duncan nem tudott nem azon gondolkodni, hogy mit gondolhatnak a szomszédok, mi folyik itt. Nem mintha közel lettek volna egymáshoz. A legközelebbi ház fényei alig látszottak a távolban, de a sok ember forgalmának, akik innen jöttek-mentek, fel kellett keltenie a figyelmet. Vagy talán azok az emberek, akik azokon a kényelmes birtokokon éltek, nem foglalkoztak azzal, hogy mi történik odakint.

A sofőrje, Ari elégedetlenül morgott a ház előtt parkoló autók összevisszaságára. A kormányt oldalra rántva átvágott a mezőn, és inkább hátul állt meg. Miguel és Louis is kiszállt a terepjáróból, amikor az megállt, de Duncan ülve maradt és várt, amíg mögöttük leparkolt a második jármű is, és a biztonsági csapata kiszállt és elfoglalta a helyét. Ezt az időt azzal töltötte, hogy megszondázta a zsúfolt házat, elkülönítve az embereket a vámpíroktól, vagy talán éppen fordítva. A vámpírok sokkal fényesebben ragyogtak az empatikus érzékei számára, mint az emberek. És ebben a házban két vagy három nagyon fényes vámpír volt. Érdekes.

Miguel kinyitotta az ajtót Duncan mellett.

– Uram – mondta.

– Köszönöm, Miguel – mondta Duncan, és kilépett a félig fagyos földre. A ház hátsó részét tanulmányozta. Minden ablakból halvány fény szűrődött ki, és ilyen közelről érezte a bent szóló zene mélyen dübörgő alaphangját. A garázs balra volt. Jobbra egy kis tornác volt, csukott ajtóval.

Miguel jelzett, amikor Duncan a tornác felé indult. Az egyik vámpírja elébe ment, és gyorsan elintézte a zárat. Nem mintha rossz zár lett volna, de az emberei nagyon jók voltak az ilyen dolgokban. Elfojtotta az erejét, fel akarta mérni a helyet, mielőtt bejelentette volna a jelenlétét.

A zene azonnal megcsapta, amint kinyílt az ajtó, sokkal hangosabban, mint amire kintről hallva számított volna. Valaki komolyan befektetett a hangszigetelésbe, mert a modern házakat általában nem így építették. Az extra hangtompítás azonban jó jel volt, azt jelezte neki, hogy a ház jól van vezetve, hogy bárki is volt a főnök, odafigyelt rá.

Duncan csak Miguelés Louis kíséretében lépett be a házba, a többiekre bízta a külső terület biztosítását. Ha szüksége lett volna rájuk, pillanatok alatt mellette lehettek, de jobban aggódott amiatt, hogy valaki mögötte jön, mint hogy belülről leszedjék.

A ház pont olyan zsúfolt volt, mint amilyenre számított, tekintve a kinti parkolási helyzetet. A hátsó ajtó egy hosszú, keskeny konyhára és egy dolgozószobára nyílt, a kettő között pedig egy reggelizőpult volt. A konyha majdnem üres volt, de a mögötte lévő szoba faltól falig tele volt vámpírokkal és emberekkel, néhányan táncoltak a zenére, mások pedig csak úgy tettek, mintha táncolnának, miközben mással foglalkoztak. Ami bútor volt, azt a falakhoz tolták, hogy több hely legyen a táncosoknak. És még több embert hallott és érzett az emeleten, akik a hangokból ítélve többnyire szexeltek, ami teljesen normális volt egy ekkora vérházban. Végül is ezért jöttek ide az emberek. Vért kínáltak az ereikből, cserébe a semmihez sem fogható szexuális mámorért. Száz évvel ezelőtt a vámpírok vadásztak és elvették, amire szükségük volt. Ma az emberek sorban álltak azért a kiváltságért, hogy megnyithassák az ereiket.

Egy vámpírpáros mélybeszélgetésbe merült, amikor Duncan belépett az ajtón. Felpillantottak, és az egyikük automatikusan agresszív testtartásba egyenesedett, de miután vetett egy pillantást Duncanre, lesütötte a szemét, elhátrált, amíg a feneke a konyhapultnak nem ütközött. A másik vámpír csak bámult, tágra nyílt szemmel.

– Ki vezeti ezt a helyet – vicsorogta Miguel.

– Otis – tájékoztatta lelkesen a tágra nyílt szemű vámpír. – Ő odabent van. Úgy értem, át a szomszéd szobán, a lépcsőn túl. Az az ő helye.

Miguel Duncanre pillantott, az arckifejezése kissé nyugtalan volt. Duncan biztos volt benne, hogy a hadnagya és ő ugyanazt gondolják. Miért volt a vámpír olyan boldog, hogy elárulta Otis nevét?

Csak egyféleképpen derülhetett ki. Elindultak előre. A zene ugyanolyan hangosan szólt, mint mindig, amikor Duncan belépett a terembe. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, egyszerűen csak figyelt, majd szabadjára engedte az erejét. Hullámként gördült végig a zsúfolt termen. A táncosok egymás után fordultak meg, hogy rá bámuljanak, a szemük tágra nyílt a felismeréstől. Visszahúzódtak, a falakhoz simultak, és magukkal vitték az embereiket is. Néhányan térdre estek, mások azt suttogták: „Mester”, ahogy Duncan elhaladt mellettük, követve a hirtelen szélesre nyílt utat a zsúfolt teremben.

Elhaladt a lépcső mellett, ahol még néhány vámpír megdermedt a lépés közepén, új urukat bámulva, és besétált a magas mennyezetű terembe, ami azon túl volt.

Otis, legalábbis Duncan feltételezte, hogy Otis volt az, egy nagy, fekete bőrből készült, a sarokban elhelyezett ülőgarnitúránvolt elterülve. A szobát kétségkívül hivatalos nappalinak szánták a magas ablakokkal, a díszes csillárral és az elegáns kőkandallóval. Otis tróntermet csinált belőle. A kandallóban lobogó lángok fényében ült. Udvart tartott. Más szavakkal nem is lehetett volna leírni. Karjai a kanapé két oldalán voltak kinyújtva, miközben egy emberi nő térdelt a széttárt lábai között, és orálisan elégítette ki. Szerencsére a nő éppen akkor fejezte be a mutatványát, amikor beléptek a szobába. A nő óvatosan visszatolta Otis farkát a farmerjába, majd kínzó lassúsággal felhúzta a cipzárat, láthatóan rettegve attól, hogy hibát követ el.

– Ez jó, kicsim – mondta Otis lustán, összezárta a térdét, és közéjük szorította a nőt. – De ne menj messzire! Még szükségem lehet rád.

A nő, aki épp fel akart állni, lemondóan lehunyta a szemét, és visszadőlt a padlóra, a fejét a kanapé párnájára hajtotta Otis lábai között.

Egy másik vámpír közeledett Otis felé, ez a vámpír tisztára vasalt khakiszínű nadrágot és gombos kék inget viselt, sötét haja rövidre volt vágva. Egyik kezében írótáblát tartott, a másikban ceruzát.

– Lance van itt, Otis – mondta, miközben olvasott valamit a tábláján. – Már három hete, és azt hiszem, itt az ideje...

– Térdre, amikor hozzám beszélsz, Nelson!

A sötét hajú vámpír megmerevedett, és Duncan látta, hogy minden izma megfeszül, ahogy próbál ellenállni a parancsnak, de végül megadta magát. A térde tompa puffanással csapódott a szőnyeghez.

– Ügyes fiú! – mondta Otis elhúzva. – Nos, mit is akartál kérdezni tőlem?

– Lance – ismételte meg Nelson élesen. – Már három hete...

– Bassza meg az a rohadék! Mondd meg neki, hogy menjen máshová!

– Nincs máshol, Otis. Ezt te is tudod. Több mint száz mérföldet utazott, csak hogy táplálkozzon. Ez nem...

– Kibaszottul nem érdekel, hogy mennyit utazik! – üvöltötte Otis, felült, és félrelökte a nőt az útból. – Hadd vadásszon! Nem akarom, hogy az a szemétláda a házamban legyen, de még csak a látómezőmben sem! – Aztán elmosolyodott, és lazán hátrafuttatta a kezét a hosszú haján, mintha tudatában lett volna annak, hogy a kirohanása miatt úgy tűnik, mintha elvesztette volna az önuralmát. És Duncan tudta, hogy az irányítás mindent jelent egy olyan embernek, mint Otis.

– Néhány vámpír egyszerűen nem éri meg az erőfeszítést, Nelson. Érted– mondta beteges vigyorral. Elkezdett hátradőlni a kanapén, de megpillantotta Duncant és az embereit. Kihúzta magát, sötét szemei pillantása sorra végigsiklott mindegyikükön, és végül megpihent Duncanen.

– Nocsak, nézzenek oda, ki van itt, Nelson – vigyorgott gúnyosan. – Eljött az új urunk!

Nelson, még mindig térdelve, megfordult, hogy Duncanre meredjen. Az arcán először meglepettség, majd heves elégedettség tükröződött. Megragadta a nőt, magával rántotta, mintha felszabadította volna az utat Otis és az új vámpíruruk között.

– Szolgáljátok ki magatokat nyugodtan, fiúk – mondta Otis, és egy laza kézmozdulattal a zsúfolt ház felé intett. – Ma este telt házunk van.

Miguel megmerevedett, morgás dübörgött a mellkasában. Duncan az alkarjára tette a kezét.

– A fenébe is, Nelson! Szerezz ezeknek a fiúknak egy szobát. Semmi baj, uraim! Mi egy egyenlő esélyű intézmény vagyunk, ha értitek, mire gondolok. Esetleg egy kedves fiút vacsorára?– nevetett fel Otis hangosan, szórakozva a saját szánalmas szellemességén.

– Miguel – mondta Duncan. – Szabadulj meg az emberektől!

– Hé!– Otis talpra ugrott. – Ez a kibaszott ház az enyém! Én adom a parancsokat, nem te!

A nő elszakadt Nelsontól, hogy az ajtóhoz botorkáljon, és Miguel kilökte a szobából, miközben parancsokat mormolt a Bluetooth-mikrofonjába. Duncan még néhány embere vágódott be a házba, és kezdték szobáról szobára átfésülni azt, felszaladtak a lépcsőn, hogy megtisztítsák a második emeletet. Az emberek sikoltoztak, a vámpírok pedigüvöltöttek, de a zaj gyorsan alábbhagyott, ahogy a helyi vámpírok rájöttek, mi történik, és segítettek az embereket kivezetni a házból. Pillanatokon belül már csak a vámpírok szívdobogását lehetett hallani.

– Nelson – szólalt meg Duncan, magára vonva az írótáblás vámpír döbbent figyelmét. – Gyere ide!

– Mi a fasz?– követelte Otis. – Nem érdekel, hogy ki vagy! Nelson az enyém!

Duncan nem foglalkozott vele, helyette Nelsonra fordította a figyelmét, aki térdre ereszkedett, és most leplezetlen vágyakozással nézett fel Duncanre.

– Nelson? Ez a teljes neved?

– Nelson Conway, uram. De mindenki Nelsonnak hív.

– Tudod, hogy ki vagyok?

– Igen, uram. Ön a mesterünk, a Fővárosi Terület új ura.

– Te vezeted ezt a létesítményt, Nelson?

– Nem, nem ő!– üvöltötte Otis, átugorva az üveg dohányzóasztalon, hogy szembeszálljonDuncannel. – Ez az én házam, és ő az énkibaszott gyerekem! Én alakítottam át őt, hogy foglalkozzon ezzel az egész szarral.

Duncan Otisra szegezte a tekintetét, de nem vesztegette rá a szavakat. Csendes akaratnyilvánítással térdre kényszerítette a dühös vámpírt, és elfojtotta a hangját. Otis arca eltorzult a dühtől, miközben Duncan lába előtt a földre zuhant.

– Nelson? – kérdezte Duncan, visszaterelve magára a másik vámpír figyelmét.

– Igen, uram, én vezetem a házat. Otis határozza meg a politikát. Ő dönti el, hogy ki milyen gyakran jut be, és ki nem – tette hozzá sötét pillantást vetve atyjánakirányába. – De én vagyok az, aki mindent irányít.

– És önként jelentkeztél erre a munkára? Te kérted, hogy vámpírrá tegyenek?

Nelson felbámult Duncanre, mintha próbálná kitalálni a helyes választ a kérdésre.

– Az igazság is megteszi – ösztönözte Duncan halkan.

Az elegáns vámpír elfordította a tekintetét, mintha szégyenkezne vagy zavarban lenne, majd lesütötte a szemét, és a padlónak beszélt.

– Nem, uram. Leesburgben voltam meglátogatni néhány barátomat. Ez több mint két éve volt, bár régebbnek tűnik. Mindannyian együtt jöttünk ebbe a vérházba, egy ostoba kihívás miatt. Amikor Otis megtudta, hogy elvégeztem az üzleti iskolát, elkezdett rám hajtani, pedig mondtam neki...

A fiatal vámpír elhallgatott, az arca felhevült, és a szégyenkezése most már nyilvánvaló volt. Duncan könnyen el tudta képzelni, hogy valaki, mint Otis, céltudatosan üldözte a fiatalembert, és nem azért csábította szexre, mert akarta őt, hanem mert ez megfelelt az akkori szükségleteinek. Ha Nelson részeg volt, ami valószínűnek tűnt, Otisnak könnyű volt elcsábítania. És amint megharapta a fiatalembert, a harapásában lévő erős eufórikus anyag eltörölte Nelson maradék akaratát is. Egészen addig, amíg másnap éjjel fel nem ébredt, és eszébe nem jutott, mit tett.

– Sajnálom, Nelson – mondta Duncan. – Ha visszafordíthatnám, megtenném.

Nelson felnézett, és megrázta a fejét. – Semmi baj, uram. Még mindig gyűlölöm, amit aznap este tett velem, és megdöbbentett, hogy mivé váltam, de... most már nem olyan rossz. És nem bánom, hogy én vezetem ezt a házat, csak...– Gyűlölettel teli pillantást vetett Otisra, de nem mondott mást.

– Rendben van – törte meg Duncan a csendet. – Miguel, ha megtennéd!?

Miguel elővett egy tízcentis rugós kést, miközben Duncan levetette a bőrdzsekijét, és a dohányzóasztalra dobta. Felhajtotta a pulóver ujját a bal karján.

– Nelson Conway, szabad akaratodból és kívánságodra jöttél hozzám? – kérdezte hivatalosan.

Nelson szeme tágra nyílt a meglepetéstől, majd gyorsan elfordult, és rémülten bámult, amikor Otis elkezdett ficánkolni, mint hal a horgon. De a vámpír képtelen volt beszélni vagy felemelkedni a térdéről.

– Ne aggódj miatta! – mondta Duncan elutasítóan. – Hacsak nem szeretnél inkább az övé maradni?

Nelson feje ismét Duncan felé fordult. – A pokolba is, dehogyis! – morogta. – Ööö, uram!

Duncan bólintott. – Akkor kezdjük elölről! Nelson Conway, szabad akaratodból és kívánságodra jöttél hozzám?

– Igen, uram! – mondta buzgón.

– És valóban erre vágysz?

– Igen, uram, ez a leghőbb vágyam!

Duncan tiszta vonalat vágott az inak közé, az alkarja közepétől a csuklójáig. A vér kerek cseppekben buggyant ki a sebből, és hamarosan lassan folydogáló vörös patakra változott.

Nelson csak bámult, a lélegzete szapora lélegzetvételekké gyorsult, a nyelve kinyúlt, hogy éhesen megnyalja az ajkát.

Duncan nem heccelte a fiatal vámpírt azzal, hogy visszafogta magát. Nem volt rá szükség. Nelson az övé volt attól a pillanattól kezdve, hogy belépett ebbe a házba.

– Igyál, Nelson! – mondta halkan. – És légy az enyém!

Duncan lenézett Nelson lehajtott fejére, és érezte a mellkasának mélyén a húzódást, ahogy egy újabb lélek lett az övé, akit őrizhet, akiről gondoskodhat. Nelson nem kortyolt, de egy cseppet sem pazarolt el. Volt valami precizitás az ivásban, mint ahogy egyesek úgy eszik a tölcséres fagylaltot, hogy állandóan körbe nyalogatják, rendben tartva a tölcsért, míg másoknak a végén nagy kupi marad. Nelson rendesen ivott. Valószínűleg ugyanez a tulajdonsága tette őt jó házvezetővé.

– Elég – mondta Duncan finoman. Nelson azonnal felemelte a fejét, és üveges tekintettel hátradőlt a sarkára. Miguel elővett egy zsebkendőt Duncan karjára, és Duncan úgy gondolta, hogy valahol biztos van belőle bőséges készlete. Egy doboznyi egyszerű, fehér zsebkendő a túl gyakori esetekre, amikor az ura felhasítja a saját csuklóját. Elmosolyodott a gondolatra, megtörölte a kendővel a karját, mielőtt gondosan összehajtogatta volna, majd lehúzta a pulóvere ujját. Duncan vére elég erős volt ahhoz, hogy a seb perceken belül záródni kezdjen, és egy órán belül teljesen begyógyuljon. Nelson nyálában is volt gyógyító tulajdonság, mint minden más vámpíréban. De ez csak az embereken működött, egy másik vámpíron nem.

– Ez a ház a tiéd, Nelson – mondta Duncan, miközben visszahúzta a kabátját. – Egyetlen célja van, mégpedig az, hogy táplálékhoz juttassa a vámpírjaimat. Az összes vámpíromat! Ha olyasvalakit látsz, akit nem ismersz, kérhetsz igazolványt. Ha kétségeid vannak, hívd Miguelt vagy Louist.– A segítői felé biccentett. – De senkit sem szabad elküldeni, hacsak nem szegik meg a szabályokat. És csak két szabály van. Nincs drog. Nincs erőszak. És az emberi törvényeket a szükségleteink keretein belül betartjuk. Megértetted?

– Igen, uram – mondta Nelson, még mindig zihálva Duncan erős vérének fogyasztásától. A szeme hirtelen tágra nyílt, és előrehajolt, hogy odasúgja: – Mi van vele?– A tekintete kissé Otis felé fordult.

Duncan megfordult, hogy szemügyre vegye a ház egykori vezetőjét.

– Otis, attól tartok, a szolgálataidra már nincs szükség – mondta, és ragadozó vigyorral kivillantotta a fogait. – Néhány vámpír egyszerűen nem éri meg a fáradságot. Megérted.

Otis szemei még jobban kidülledtek, ha ilyesmi lehetséges, és a torka összeszorult, ahogy küzdött, hogy felsikoltson.Duncan ereje kinyúlt, és egyszerűen megállította a szívverését.

Nelson félreugrott, igényesen lesöpörte khaki nadrágját, miközben Otis egy zsíros porkupacba omlott.

– Ööö, lehetséges... – próbálkozott kimondani. – Úgy értem, nem baj, ha...

– Természetesen, Nelson – mondta Duncan vidáman. – Porszívózz nyugodtan, és ne feledd, ha bármire szükséged van, hívj! De valamit tudnod kell! Számon tartom az embereimet, és tudom, mi folyik a területemen!

– Igen, uram. Nem fogok csalódást okozni Önnek!

– Tudom. Még egy utolsó kérdés: Victor gyakran járt itt?

Nelson üres tekintettel nézett rá.

– Victor, uram? Soha nem járt itt, amennyire én tudom, pedig két éve szinte minden este itt vagyok ebben a házban.

Duncan bólintott. – Ahogy gyanítottam. Köszönöm, Nelson! Miguel, mi most elmegyünk.

Mivel az emberek elmentek, sokkal kevesebb időbe telt kijutni a házból, mint bejutni. Valaki kikapcsolta a zenét, amikor Duncan átvágott a dolgozószobán, és a csend fülsiketítő volt. A ház még mindig zsúfolt volt, de térdelő vámpírokkal, akik félrevonultak, lehajtott fejjel utat szabadítottak fel, és mormolva biztosították a hűségükről Duncant, ahogy elsétált mellettük.

Valamikor a jövőben vissza fog térni ide, nem is egyszer, ha addig kitart – és minden szándéka megvolt arra, hogy nagyon sokáig kitartson. Meg akarta ismerni a vámpírokat a területén. Meg akarta ismerni az életeket, amelyeket a kezében tartott. De ma este más, sürgetőbb dolga volt.

Duncan kilépett a túlfűtött házból, és felemelte az arcát, üdvözölve a hideg levegő érintését a bőrén, miközben mély lélegzetet vett. A biztonsági emberei végtelen türelemmel álltak körülötte.

– Milyen messze van Victor háza, Louis? – kérdezte.

– Fél óra, uram. Nem több.

– Akkor az a következő úticélunk.

 

* * * *

 

A terepjárók végigszáguldottak a sötét utakon;Leesburg lakói biztonságban meghúzódtak házaik falai mögött, nem tudva arról, hogy vámpírok száguldanak el mellettük az éjszaka közepén. A konvoj lekanyarodott a főútról, és egy takaros, modern házakból álló, jól kivilágított városrészen haladt keresztül, mielőtt ismét maguk mögött hagyták a fényeket. Victor háza – most már Duncané – néhány mérfölddel távolabb volt, egy kétsávos út mentén, amelynek két oldalán széles, füves mezők voltak. Egy-egy tágas ház állt a mezők közepén, jóval távolabb az úttól, egy alacsony domboldalon, úgymond azért, hogy jobban le tudjanak nézni kevésbé szerencsés szomszédaikra.

A cím, amelyet Duncan és az emberei kerestek, egy éles jobbkanyar után volt, majd egy hosszú felhajtóút következett, amely egy takarosan nyírt, szorosan egymás mellé ültetett lucfenyőkből álló térben végződött,hogy akadályt képezzenek az alkalmi megfigyelés ellen. A kocsifelhajtó kettévált a fák között, és egy tágas, fehér, zsindelytetősházat mutatott, amelynek teljes elején egy régimódi, fedett tornác húzódott végig. Az egyetlen kémény és a többszörös csúcsos tető miatt úgy nézett ki, mint egy szteroidokkal élő falusi ház.

Alighogy Duncan megpillantotta a házat, Louis máris kiugrott a még mindig mozgó járműből, és parancsokat vakkantott a fejhallgatójába. Az utánuk jövő terepjáró elszáguldott mellettük, sáros nyomokat hagyva a tökéletesen karbantartott zöld gyepen, ahogy megfordult, és visszatért a felhajtóra, a kerekek csikorogtak, ahogy megcsúszott, és megállt Duncan terepjárója előtt.

– Miguel, mi...– kezdte mondani Duncan, aztán meglátta a hatalmas ház egyik oldalán parkoló autót. A fenébea nővel! – Senki nem nyúl hozzá, Miguel! – mondta határozottan. – Engedj ki innen!

– Uram…

– Kifelé, Miguel! Most!

Meghallotta a nő hangját, mielőtt még meglátta volna. A verandán állt, és úgy várta őket, mintha az övé lenne a hely, Emma, egy tüske a körme alatt. Akaratlanul is elvigyorodott, és arra gondolt, hogy talán megérne néhány karcolást egy kis Emma Duquet kóstolóért.

Az emberei levezették a tornácról, és eltávolították a háztól, áthatolhatatlan vámpírtömegből álló fallal körülvéve. Parancsainak engedelmeskedve senki sem nyúlt hozzá, de nem is hagytak a nőnek más választást. Vagy megmozdul, vagy eltapossák.

Duncan egy intéssel utasította vámpírjait, hogy vonuljanak vissza, aztán várt, tudta, hogy a lány nem lesz képes csendben maradni.

– Mi az? – követelte a lány, miközben pillantása találkozott a férfi nyugodt tekintetével.

– Miért vagy itt, Emma?

– Valószínűleg ugyanazért, amiért te is! – csattant fel a nő.

– Honnan tudtad, hogy hová megyünk?

– Hé, ebben a városban dolgozom. Nekem is vannak forrásaim.– A nő dacosan összeszorította az ajkait, miközben dühösen felnézett rá, lila szemei ezüstösen csillogtak az újhold fényében. Hirtelen megremegett, és a férfi rájött, hogy a lányon nincs más, csak a kapucnis pulóver, amit otthon vett fel.

– Fázol – mormolta, és levetette a bőrkabátját, a lány vállára terítette, mielőtt a testéhez szorította volna, és végigsimított a kezével a hátán. A lány ismét megborzongott, szinte görcsösen, arcát a férfi mellkasába temetve.

– Emma – mondta halkan a lány fülébe. – Mi lett volna, ha valaki vár rád itt?

A lány anélkül szólalt meg, hogy felemelte volna a fejét, még erősebben szorítva magához a férfi kabátját.

– A ház üres. Már megnéztem az ablakokon keresztül.

– Nem tudhattad, hogy üres lesz! – mondta elkeseredetten. – És még mindig nem tudod. Csak azért, mert nem láttál senkit...

– De azt mondtad... – a lány még egyszer keményen megremegett, majd elcsendesedett, mintha a teste még utoljára kifejezte volna nemtetszését a hideg hőmérséklettel szemben, mielőtt beismerné, hogy most már meleg van. – Azt mondtad, Victor eltűnt.

– Ő igen, de mások is érintettek, és róluk még semmit sem tudunk. Nem biztonságos itt lenni, főleg nem egyedül.

– De temost már itt vagy.– A lány nagy szemeket meresztve nézett rá, mintha ezzel át tudná verni, hogy ártatlannak higgye. – Ugye vigyázol rám?

– Biztonságban lennél, ha otthon maradtál volna, ahogy kértem tőled!

– Nos, most itt vagyok! – A hangja kiéleződött, és a férfi majdnem elmosolyodott. Tudta, hogy a lány nem tudja sokáig fenntartani a tágra nyílt szemű álcát.

Duncan fel-alá járatta a kezét a lány karján, mintha még mindig próbálná felmelegíteni, és ürügyként használta fel, hogy késlekedjen – és gondolkodjon. Nem akarta Emmát a közelébe sem engedni annak, amit Victor ebben a házban tehetett. Már önmagában a tudat is veszélyes lehet. De túlságosan is jól megértette a lány igényét, hogy megtudja az igazságot Lacey eltűnésével kapcsolatban, az igényét, hogy csináljon valamit.

– Tudod, Emma – suttogta, és érezte, hogy a lány megmerevedik, ahogy hallgatja őt. – Elvehetném az emlékeidet erről az egész estéről, és hazaküldhetnélek anélkül, hogy okosabb lennél.

A lány egy rándulással elhátrált tőle, és a férfi arcát fürkészte.

– Soha nem bocsátanám meg, ha ezt tennéd!

– Sosem tudnád meg. Nem lenne mit megbocsátani.

– Én tudnám– mondta határozottan.

Duncan ekkor valóban elmosolyodott. Ez a nő makacs volt, mint egy öszvér.

– Tökéletesen csendben leszek. Ígérem – hízelgett tovább a lány, egyértelműen érezve Duncan gyengülő határozottságát.

Duncan felsóhajtott. – Rendben van. De te továbbra is mellettem maradsz. És azt teszed, amit mondok, amikor mondom, vitatkozás nélkül.

– Amíg nem lesz semmi nevetséges – mormolta a lány.

– Nevetséges?

– Tudod, mire gondolok. Ha azt mondod, hogy ugassak, mint egy kutya, vagy ilyesmi, nem teszem meg.

Duncan felnevetett, és szorosan átölelte a lányt, mielőtt elengedte volna. – Rendben van. Nincs ugatás.

– Szeretnéd ezt visszakapni? – kérdezte, és félszeg mozdulatot tett a kabát lehúzása felé.

Duncan megállította a karján lévő kezével.

– Tartsd meg! Valami melegebbet kellett volna felvenned.

– Nem volt rá időm. Előttetek akartam ideérni, úgyhogy fogtam a kulcsaimat, és rohantam.

– Talán tarthatnál egy kabátot a kocsidban. Tudod, a következő közeli üldözésedre.

A lány kérdőn nézett rá, mintha azt próbálná kitalálni, hogy ez most vicc volt-e vagy sem.

Duncan hagyta, hogy tűnődjön. Megfogta a kezét, és a bejárati ajtó felé indult.

– Emlékezz az ígéretedre, Emma! Amit mondok, amikor mondom.

– Igen, igen. A kívánságod parancs, meg minden.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne!

Miguel a biztonságiak közül kettőt körbeküldött, hogy kívülről is ellenőrizzék a házat. A többiek elkísérték Duncant, a legtöbben előtte mentek be.

Duncan a ház elejét fürkészte, ahogy közeledett, a sok ablakot vizsgálta, bár nem volt benne biztos, hogy mit keres. Az a rossz érzés, amit Miguel említett, percről percre rosszabb lett, és már bánta, hogy hagyta, hogy Emma maradjon. Ki kellett volna törölnie az elméjét, és hazaküldenie. El kellene felejtenie, amit Emma a visszaemlékezésről mondott. Ő nagyon jól értett ahhoz, amit csinált, és a nő nem emlékezett volna semmire. A probléma az volt, hogy rossz érzés lett volna ezt tenni Emmával. Ennek nem volt semmi értelme, de valami az elméjében – vagy a szívében – azt súgta neki, hogy legyen őszinte vele, különben később bánni fogja.

Miguel néhány pillanatig visszafogta magát, és hagyta, hogy a biztonságiak előremenjenek. Odabent hamarosan kigyulladtak a fények, bár erősen tompítva. Ez az a fajta világítás volt, ami inkább egy vámpírnak kedvezett, és a pokolba is bármelyik hozzá csatlakozó emberi vendéggel. Tipikus Victor. De Duncan örült neki, mert máris megérezte a régi vér összetéveszthetetlen illatát. Nagyon sok vérét. És ha ennyi vér kifolyt ebben a házban, nem akarta, hogy az erősen vakító fények elvonják a figyelmét arról, amit esetleg a többi érzékszerve mondhatna neki.

Besétált az ajtón Emmával, aki korábbi bátor szavai ellenére erősen kapaszkodott a kezébe. Három lassú lépést tett befelé, és megállt, majdnem összeroppant, ahogy empatikus érzékeit elárasztotta a fájdalom és a félelem, amely átitatta ennek a háznak minden falát, minden padlódeszkáját, minden átkozott centiméterét.

– Emma – mondta feszült hangon. – Menj vissza a kocsidhoz!

A lány felkapta a fejét. – Duncan?

– Most, Emma, kérlek! Miguel, valaki maradjon vele! – A hadnagya megmozdult, hogy megfogja Emma karját, Duncan pedig hozzátette: – Óvatosan, Miguel!

– Duncan?– ismételte meg Emma, a hangja megremegett a bizonytalanságtól. Lehet, hogy nem rendelkezett az ő kifinomult érzékenységével, de nem is volt rá szüksége, hogy tudja, valami nincs rendben.

– Hamarosan kijövök. Ne aggódj!

Inkább hallotta, mint látta, hogy Emma elhagyja a házat, hallotta, ahogy Miguel utasítja az egyik vámpírt, hogy maradjon vele a kocsinál. Aztán a hadnagya visszatért.

– Érzed, Miguel?– suttogta Duncan, és a közte és a gyermeke közti közös kapcsolaton keresztül elküldte a töredékét annak, amit érzett.

Miguel mély levegőt vett.

– Beteges fasz! – sziszegte.

– Nem beteg – javította ki Duncan halkan. – Gonosz.– A tekintete felfelé vándorolt a széles lépcsőn. Odafent még rosszabb lenne. Sokkal rosszabb. – Fent – mondta.

Miguel felküldte maga előtt az egyik vámpírőrét, de Duncan tudta, hogy semmit sem fognak találni. Már nem volt mit látni, csak érezni. Erősen összehúzta a pajzsát, tudnia kellett, mi történt, de azt nem akarta hagyni, hogy Victor romlottságának teljes mértéke elárassza az érzékeit. Amit érzett, elég szörnyű volt. Nem kellett belefulladnia.

Lassan, vonakodva lépkedett fel a lépcsőn, bármennyire is eltökélte, hogy megteszi. A lépcső tetején tévedhetetlenül fordult jobbra, a fájdalom és a rémület hullámai, mint egy szellem ujjai rángatták a ruháját, egyre közelebb húzva őt.

Elhaladtak az első szoba mellett, majd a második mellett. Duncan megállt, és előre nézett. Minden egyes szoba bűzlött itt fent a kéjvágytól, a csillapíthatatlan sóvárgástól. De a legrosszabb, a romlottság igazi mélysége, amit itt elkövettek...az a folyosó végén lévő szobában történt. Az ajtó csukva volt. Duncan azt kívánta, bárcsak így maradna.

Az agyarai előbújtak, kéretlenül végigcsúsztak az alsó ajkán, ahogy a csukott ajtót bámulta – miközben végigsétált a folyosón abba a rémálomszerű kamrába. Mellette Miguel riadt pillantást vetett rá, és Duncan nyilvánvaló dühére válaszul elbukkantak a saját agyarai is. Duncan majdnem megtántorodott, amikor teljesen felfogta, vörös köd homályosította a látását. Kinyitotta az ajtót, és ott megállt, nem akarta átlépni a küszöböt. Hallotta a nevető, káromkodó, kielégüléstől hörgő férfihangokat. És hallotta a kegyelemért könyörgő, kínjukban sikoltozó nők rémült zokogásait.

Elfojtott egy dühös üvöltést, és olyan erősen megfeszült az állkapcsa, hogy a fogai felsértették az ajkát. A vér lecsorgott az állára, meleg és sűrű. Gondolkodás nélkül felnyalta, elmerült az itt történtek emlékeiben, hogy milyen messzire mentek, hogy kielégítsék perverz igényüket, hogy fájdalmat okozzanak a gyámoltalanoknak.

Duncan megpördült a sarkán, képtelen volt még egy pillanatot elviselni abban a kíntól átitatott szobában. Láthatatlan patakokban folyt végig a falakon, rothasztotta a deszkákat, a szőnyegeket; mindent beszennyezett, amihez hozzáértaz, ami ott történt.

Visszasétált a lépcső felé. Ki kell jutnia, mielőtt a visszamaradt érzelmek elpusztítják a pajzsának maradékát is. Megborzongott a gondolattól, hogy szembenézzena ház szörnyű fájdalmával egyetlen csepp védelem nélkül.

Miguel mellé sietett, aggódó tekintete minden szobát átkutatott, amely mellett elhaladtak, nem tudta, mit keres, de érezte egy apró részét annak, ami Duncant fojtogatta. Duncan elindult lefelé a lépcsőn, kényszerítve magát, hogy egyesével vegye őket, pedig csak arra vágyott, hogy átugorjon a korláton, és kifelé rohanjon.

– Uram, mit talált? Mit mondjak a többieknek, mit keressenek?

Az első emeletre értek. A rémálom eléggé feloldódott ahhoz, hogy Duncan úgy érezze, újra tud lélegezni.

– Mondd meg nekik, hogy keressenek...– Elhallgatott, mert újabb riadalmat érzett... Ari volt az? – Ari odakint van?– kérdezte gyorsan Migueltől.

– Igen, uram. A hátsó udvaron.

– Menjünk!

Miguel egy boltíves ajtóra mutatott balra. Átrohantak egy hatalmas ebédlőn egy tágas, nyitott konyhába, amelynek két francia ajtaja egy fedett teraszra nyílt. Miguel keményen lenyomta a kilincseket, nem foglalkozva azárakkal, és Duncan kilépett, gyorsan megtalálta Arit, aki lehajtott fejjel bámulta a földet, minden izmából sugárzott a feszültség. Duncan a homlokát ráncolta. Nem volt itt semmi, kivéve...

Ekkor megérezte a rothadás szagát az éjszakai szellőben, ami egyre erősebb lett, minél közelebb ért Arihoz. Amikor Duncan végül odaért mellé, a sötét hajú vámpír felnézett, kávébarna szemei vad erővel csillogtak, ami arra vágyott, hogy lecsapjon az ellenségre. De itt nem volt ellenség. Csak a halottak voltak, akiket az ellenségük hátrahagyott.

Duncan a vámpírja felé nyúlt – mivel Ari az övé volt, bár nem a saját gyermeke, de véresküt tett neki –, és erejének érintésével lecsillapította Ari dühét.

Együtt tanulmányozták a parányi zavarokat, amelyek hangosan szóltak azokhoz, akik tudták, mit kell keresniük, még a halál szaga nélkül is, amely eligazította őket. A gyakorlatlan szem számára nem volt semmi más, csak kosz és egy kis fű, ami a tél miatt száraz és barna volt. Senki sem vette a fáradságot, hogy zöld gyepet telepítsen, ahogyan nyilvánvalóan tették az előkertben Victor utolsó partija előtt. Vajon azon vett részt Lacey is? Ha Duncan még mindig hitt volna egy irgalmas Istenben, imádkozott volna, hogy ne így legyen. Nem akarta, hogy Emma így veszítse el a barátnőjét, nem akarta, hogy a keresése itt, ebben a borzalmak házában érjen véget. De a világ már régen bebizonyította neki, hogy a hitnek nincs helye ebben a világban.

Sóhajtott egyet.

– Előbb beszélnem kell Emmával. Aztán telefonálok.

Tizenegyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma a kocsijában ült, járatta a motort, hogy működjön a fűtés, mert Duncan kabátja ellenére is fázott. Több volt ez, mint a téli hőmérséklet, ami miatt fázott. Félt is. Jobban félt, mint amire valaha is vissza tudott emlékezni. Jobban, mint amikor arra kényszerítették, hogy megcsókolja a halott nagyanyját, amikor az a koporsóban feküdt. Még attól is jobban, mint amikor az anyja meghalt, és magára hagyta. Akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy felmérje, mi minden sülhet el rosszul, és elég fiatal ahhoz, hogy elhiggye, egyedül is boldogulni fog.

De most már nem. Pontosan tudta, hogy a világ milyen élvezettel baszakodik vele, mindent elvéve tőle. Mindent, kivéve Lacey-t. Ha Lacey-t is elveszíti... Újra megrázta a hideg, és még egy fokozattal feljebb tekerte a fűtést.

Valami szörnyűség történt abban a házban. Duncan mestere volt annak, hogy semmi selátszódjon az arcán, de már a mozdulatlansága is elárulta neki, hogy valami rossz történt. Ha ennyire igyekezett magában tartani, akkor nagyon-nagyon rossznak kellett lennie.

És ő rettegett.

A mellette őrködő vámpír hirtelen megmerevedett, tekintete a kocsija teteje fölé szegeződött, a ház jobb oldala felé. Emma a szélvédőn keresztül bámult kifelé. Jön valami? Az a szörnyű valami, ami abban a házban lakott?

Egy mozdulat villanását észlelte, és látta, hogy Duncan egyik vámpírja rohanva megkerüli a házat, hogy a hátsó udvarra száguldjon. A kíváncsiságalegyőzte a félelmét, és kinyitotta a kocsi ajtaját annyira, hogy egyik lábát a földre tehesse.

– Mi az? – kérdezte az őrét. – Találtak valamit?

Az őr nem válaszolt azonnal, figyelme teljes egészében arra összpontosult, ami a házon túl történt. Emma éppen újra meg akarta kérdezni, amikor a férfi megfordult, és visszatolta a kocsiba.

– Maradj bent! – mondta határozottan. – Ott melegebb van.

– Miért? Mit találtak? – kérdezte a lány, a férfi arcát kutatva, és valahogy tudta, hogy igaza van. Találtak valamit. Nem a házban, hanem a ház mögött. Már járt ott, mielőtt Duncan megérkezett, és ott nem volt semmi, csak egy sávnyi fedett terasz. Azon túl egy széles, száraz gyepfelület, majd egy nyílt mező volt. Mit láttak, amit ő nem? Mi lehetett ott...

Emma lélegzete elakadt, ahogy a fájdalom összeszorította a mellkasát. Kiadhatott valamilyen hangot, mert az őr kinyújtotta felé a kezét, és a szomorú tekintet az arcán megerősítette a legrosszabb félelmeit.

– Nem – suttogta a lány. – Nem! – sikoltotta, és nagy lendülettel kilökte az ajtót, ami az őrnek csapódott és kibillentette az egyensúlyából. Emma a hátsó udvar felé rohant, tudta, hogy sosem ér oda, hogy az őr a vámpírsebességével utoléri és megállítja, de azért futott. Látnia kellett, tudnia kellett...

Az őr megragadta, mielőtt két lépést tehetett volna a nagy ház oldala mellett, felkapta, és karjai acélos szorításába zárta.

– Nem akarod ezt csinálni! – suttogta a fülébe. – Bízz bennem, Emma! Nem akarod látni!

– Engedd el, Baldwin! – Duncan hangja kemény volt, ahogy közeledett feléjük.

A Baldwin nevű őrzője azonnal elengedte.

– Bocsásson meg, uram! – mondta.

Emma nem tudta, miért kér bocsánatot – hogy hagyta őt elszökni, vagy hogy túlságosan szorosan tartotta, de bármi is volt az, nem érdekelte.

– Mondd el, mit találtál! – mondta Duncannek. – És ne hazudj nekem!

Duncan csökkentette a köztük lévő távolságot, kinyúlt a kezével, hogy megfogja Emmáét, és durva ölelésbe húzta.

– Emma – kezdte, de a lány ellökte magát tőle.

– Ne, ne csináld ezt! Ne kényeztess, mintha valami törékeny virágszál lennék, aki nem bírja az életet! Tizenegy éves korom óta vigyázok magamra, úgyhogy ne csináld ezt! Mondd el, mit találtál! – erősködött.

Duncan felsóhajtott.

– Egy holttestet. Mi...– Emma akaratlanul is kiadott egy fájdalmas hangot, és az öklével a szájához kapott, mintha csak magába akarná zárni a hangot. Duncan elhallgatott. – Emma, Baldwinnak igaza van! Te nem...

– Ne mondd meg, hogy mit akarok! Egy nőt?

Duncan egy pillanatig tanulmányozta a nőt, aztán kissé elfordította a fejét, mintha hallgatózna, mi történik az udvaron. Amikor visszafordult, és belenézett Emma szemébe, a nő már tudta. – Igen – mondta teljesen feleslegesen.

– Látni akarom! Ha ez...

– Nem, erre nincs szükség! Van egy képünk Lacey-ről, és eltemették vele együtt a holmiját is. Tudjuk azonosítani…

– Látni akarom! – ismételte Emma megalkuvást nem tűrő hangon, amit alig ismert fel sajátjának. – Ehhez jogom van, Duncan! Ő az én...– Az érzelmek ellopták a hangját, és a lány egy pillanatra elfordulva mély levegőt vett. – Lacey az én barátnőm– folytatta, figyelmen kívül hagyva az arcán végiggördülő forró könnyeket. – Az enyém!

Duncan nyilvánvalóan nem akart engedni, de ugyanilyen egyértelműen hitte, hogy amit Emma mond, az igaz. Az ő joga volt igen, az ő joga volt igényt tartani Lacey-re, és senki másé.

– Rendben van – mondta boldogtalanul. – Megnézheted a holttestet. De Emma, már elkezdődött a bomlás. Lehet, hogy már nem ismered fel Lacey-t, még ha ő is az.

– Fel fogom ismerni – erősködött Emma makacsul.

Duncan a homlokát ráncolta, és kissé megcsóválta a fejét, mintha máris bánná a döntését. – Megmondod nekem, hogy szerinted Lacey-e vagy sem – mondta végül. – És aztán elmész. Baldwinmajd hazavisz.

– De ha Lacey az...

– Fogadd el, vagy engedd el! – mondta éppen olyan megalkuvás nélkül, mint az előbb a nő.

Emma egyszer bólintott. Duncan a keze után nyúlt, de a lány elhúzódott, és úgy döntött, hogy a saját erejéből halad tovább.

Kábán mozgott, a szemei annyira megteltek könnyel, hogy alig látott. Az elméje folyton tagadásokat suttogott, folyton azt hajtogatta, hogy nem kell, hogy Lacey legyen az, hogy más nők is voltak a partikon, hogy ez a ház és Victor már évek óta itt van, és hogy a környékbeli földek tele vannak régi temetkezési helyekkel. De a szíve mélyén tudta, amit azóta tudott, hogy Lacey nem jött haza vasárnap este. Tudta, hogy valami szörnyűség történt, mert semmi más nem tartotta volna vissza Lacey-t attól, hogy felhívja őt. És most...

– Emma?– Duncan hangja gyengéd volt, tele együttérzéssel. De ő nem akarta az együttérzését, nem engedhette meg magának. Erősnek kellett maradnia. Körülnézett, és észrevette, hogy Duncan vámpírjai mind várakozóan néznek rá. Körben álltak valami körül, és most megbontották a kört, mintha őt akarták volna beengedni. Lenézett, és a szíve kalapálni kezdett.

– Emma, nem kell ezt tenned!

Ellökte Duncan kezét, és belépett a két vámpír közé, majdnem felbukva egy kupac földben. Az egyik vámpír elkapta a karját, és ő lenézett a nagy lyukba a földben. Nem, nem olyan nagy. Épp elég nagy ahhoz, hogy...

Tagadó kiáltás szakadt ki a torkából, a bánat értelmetlen, állati hangja. Emma megbotlott, ahogy hátrált, és hirtelen azt kívánta, bárcsak ne ragaszkodott volna hozzá, hogy itt legyen. Nem akarta látni, mi van abban a lyukban, nem akarta látni azt a halottat, aki Lacey arcának groteszk karikatúráját viselte, szőke fürtjei csapzottak és kócosak, végtagjai úgy csavarodtak ki a halálban, ahogy életében soha nem voltak. Vissza akarta pörgetni az életét, és otthon tartani Laceyt, távol Victor bulijáról. Pattogatott kukoricát ettek volna, rossz lőrét ittak volna, és addig nézték volna a gagyi horrorfilmeket, amíg egyikük sem tudott volna aludni. És soha nem kellene aggódniuk semmi rosszabb miatt, mint a filmbéli szörnyek az ágy alatt.

– Emma! – A lány nem is látta, hogy Duncan megmozdult volna, de hirtelen ott volt, és a karjába zárta. És tudta, hogy a szörnyek ezúttal valódiak.

Ellökte magát a férfitól.

– Ne érj hozzám! – sziszegte. – Ha te nem lennél...– Tudta, hogy igazságtalan, hogy nem Duncan volt az, aki Lacey-t abba a sírba tette. De az ő emberei voltak. Vámpírok. Szörnyek, akik emberekre vadásznak, akik elcsábították Lacey-t a vad bulik és a nagybetűs élet ígéretével. A ház oldala mellett botorkált visszafelé, meg-megkapaszkodva a falban, eltökélten, hogy visszamegy a kocsijához. Ott volt a mobiltelefonja. Felhívja a rendőrséget és...

Duncan erős karjai felkapták. A lány küzdött ellene, de a férfi csak szorosabban fogta, és azt parancsolta: – Hagyd abba, Emma!

– Tegyél le! – követelte a férfi vállát püfölve, hallotta, hogy zokog a bánattól, és nem ismerte fel, hogy a hang a saját torkából jön. – Nincs szükségem...

Duncan karja olyan volt, mint egy acélszalag, ahogy a ház elé vitte a lányt, a düh hullámokban áradt belőle, bár Emma valahogy tudta, hogy a düh nem neki szól. Emma meglátta a kocsiját, látta, hogy Baldwin előre siet, hogy kinyissa az ajtót. Duncan a füléhez hajtotta a fejét, és súgott valamit.

Aztán nem volt semmi.

Tizenkettedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Duncan addig figyelte Emma autóját, amíg az át nem gurult a lucfenyők során, és már nem láthatta tovább. A lány a hátsó ülésen aludt mélyen, és így is fog maradni néhány órán át, amíg Lacey holttestét ki nem szedték, és a helyszínt el nem rendezték. Neki és a csapatának volt még néhány órája, de még reggel előtt vissza kell térniük Washingtonba. Kizárt dolog, hogy bármelyik emberét is arra kérte volna, hogy egyetlen napot is ebben a rémálomszerű házban aludjon. Amikor itt végeznek, amikor a törvényszékiek az utolsó bizonyítékot is begyűjtötték, amit csak találhattak, az egész átkozott épületet a földdel teszi egyenlővé. Utána a telek parlagon marad. Talán egy vagy három évszázad múlva elhalványul a borzalom.

Már hívta a szakértőket, hogy foglalkozzanak ezzel. Ha lehetett bármi is szerencsés ebben a tragédiában, akkor az az volt, hogy Virginiában történt, oly közel az FBI quanticói létesítményeihez. Az ottani laboratóriumokban több vámpír is dolgozott, bár a vámpírközösségben csak kevesen tudták a kilétüket. Raphael természetesen tudta, kik ők, ami azt jelentette, hogy Duncan is tudta. A halálesetet, amit ő és a vámpírjai felfedeztek itt ma este, nem lehetett teljesen eltussolni, de kezelni lehetett. Hogy mennyire jól, az Emmától függött. Ha Emma az emberi hatóságokhoz fordul, és vizsgálatot követel... Nos, nem hagyhatta, hogy odáig fajuljon a dolog. Nem akarta kicserélni a nő emlékeit, de ha szükséges, megtenné, tudatában lévén, hogy ha Emma valaha is rájön, elveszíti a bizalmát, és könnyen lehet, hogy őt is. De nem tehette kockára az egész vámpírtársadalmat az Emma Duquet iránti vonzalma kedvéért.

Ez nem jelentette azt, hogy elvetette az elkövetett bűntényt. Lehet, hogy eltussolná a részleteket, de a bűncselekményt nem felejtené el. Victor már halott volt, a négy vámpírőrével együtt, akik kétségkívül mind részt vettek az erőszakban és a vérfürdőben. De még mindig voltak mások is odakint, emberek, akik akarva-akaratlanul, örömmel csatlakoztak a fiatal nők szexuális kielégülés céljából történő kínzásához. Őket is le fogja vadászni, és ugyanolyan véglegesen elpusztítja őket, mint ahogy Victort is elpusztította.

– Atyám!

Duncan megfordult. – Igen, Miguel?

– A házban, uram. A helyiségben, amiről úgy hisszük, hogy Victor védett szobája. Vannak videók.

Duncan a hadnagya gondosan lesütött szemét nézte, és tudta, hogy az éjszaka még rosszabb lesz. Fáradtan felsóhajtott, és vigasztalóan Miguel vállára tette a kezét.

– Most már legalább megtudjuk, kit kell megölnünk legközelebb, Miguel.

– Vadászni fogunk, uram?

Duncan bólintott. – A földbe döngöljük őket, és hallgatjuk, ahogy könyörögnek, miközben szétcincáljuk a dobogó szívüket.

Miguel kivillantotta a fogait, helyeslően morgott, és Duncan felkészült, hogy még egyszer belépjen abba a gonosz házba. Ahogy átlépte a küszöböt, és a borzalom átjárta a lelkét, csak egyetlen gondolata volt – az utolsó lélegzetvétel kínjai ellenére Victornak túlságosan is szelíd halál adatott.

Egy órával később a verandán ült, és beszívta a mindennél szükségesebb friss levegőt, amikor egy ismeretlen teherautó gurult a ház elé. Felállt, és óvatosan szemügyre vette. Mintegy varázsütésre több vámpírja is megjelent, és elhelyezkedtek közte és a közeledő jármű között. A jármű megállt, és Duncan figyelte, ahogy egy apró, sötét hajú vámpír először a platóra, majd a földre szökell. Sűrű, fekete loboncátfélrehúzta az arcából, és szigorú kontyba kényszerítette a tarkóján, és egyszerű, sötét nadrágkosztümöt és fekete pamutblúzt viselt. Ezek együttesen idősebbnek tűntették fel, mint amilyen volt, pontosabban idősebbnek, mint amilyen volt, amikor száz évvel ezelőtt átváltoztatták.

– Phoebe – szólította meg Duncan, és mentális parancsot küldött az őreinek, hogy ez az a törvényszéki szakértő, akit várt.

PhoebeMicheletti maga sosem volt FBI-ügynök, de az egyik legjobb nyomozójukkal gyakorolt, egy emberi férfival, aki később a férje és a párja lett. Miután éveken át osztozott Phoebe-vel a párkapcsolaton és a véren, Ted Micheletti kénytelen volt idő előtt nyugdíjba vonulni az FBI-tól, amikor túlságosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem öregszik. Ők ketten most saját tanácsadói vállalkozást vezettek, és nyomozói szolgáltatásaikat országszerte felajánlották a bűnüldöző szerveknek, amelyek közül sokan nem engedhették meg maguknak, hogy főállású nyomozót tartsanak az alkalmazotti listájukon. Duncan biztos volt benne, hogy ezekben a nehéz gazdasági időkbenvirágzott az üzlet, és tudta, hogy Phoebe és a párja néha ingyen is dolgoztak. Egyszerűen élvezték a munkájukat.

– Duncan! – A nő kezdett térdre ereszkedni, de Duncan megállította. Phoebe Virginiában élt, ami azt jelentette, hogy Duncan most már hivatalosan is az ura volt. De bár személyesen még sosem találkoztak, évek óta ismerték egymást, és ma este túl fáradt volt az értelmetlen rituálékhoz.

– Örülök, hogy találkozunk – mondta.

– Szintúgy, uram. Gratulálok a felemelkedéséhez.

Duncan bólintott, és Phoebea mögötte lévő teherautó nyitott platójára nézett, ahol két vámpír törvényszéki technikus a testet egy fekete hullazsákba tette. Nem volt szükség arra, hogy Lacey holttestét a helyén hagyják, nem volt szükség arra, hogy megőrizzék a sírhelyet. Már tudták, ki ölte meg.

– Tudjuk, hogy ki ő?– kérdezte Phoebe.

– LaceyCray – mondta Duncan komoran. – Huszonhét éves, és titkárnő volt a K Streeten.

– Hogy került ide?

– Victor.

– Basszus! – káromkodta el magát Phoebeádázul. – Gyűlöltem azt a rohadékot!

– Biztos nem bántalmazott téged vagy Tedet?

A nő gyorsan megrázta a fejét.

– Nem merte volna. Victor tipikus zsarnok volt. Csak azokat piszkálta, akik nem tudtak visszavágni. Nos, honnan ismeri a lányt?

– A lakótársa eljött a washingtoni házunkba azután az este után, miután megszabadultam Victortól. Ms. Cray eltűnt. Nyilvánvalóan már korábban is bulizott Victorral, de azt mondta Emmának, hogy ez egy nagy buli lesz. Egy vidéki hétvége.

– Emma?

– Emma Duquet, a lakótársa. Őegy képviselőnek dolgozik.

– Nos, ez egy bonyodalom. Van ennél rosszabb is?

– Készülj fel! – figyelmeztette Duncan. – Victor igazi kukkoló volt. Találtunk videofelvételeket arról, ami itt és Washingtonban történt. Nem tudom, hogy zsarolt-e valakit, vagy csak szerette nézni. Még dolgozunk azon, hogy mindenkit azonosítsunk, de Lacey az egyetlen holttest, amit találtunk – és az egyetlen nő az aktáiból, aki nem szerepel egyik videón sem, ami már önmagában is sokatmondó. Feltételezem, hogy a többi nő még életben van. Ha igen, akkor valószínűleg kitörölték az emlékeiket, ami áldás, mert az a dolog, amit velük tettek... – A szája eltorzult, és félrenézett, nem akarta folytatni.

– Mi van Lacey-vel?

– Valószínűleg baleset volt. Tekintettel az itt talált romlottság szintjére, semmi sem lepne meg, de hogy így elkaparták az udvaron... ...van valami előre nem tervezett érzete.

Phoebe bólintott. – Volt ideje, hogy gondoskodjon a videókról, de ahhoz már nem, hogy jobban eltüntesse a holttestet.

Duncan megvonta a vállát. – Valószínűleg vissza akart jönni, hogy intézkedjen, de megjelentem én.

– Vannak akták a washingtoni házban?

Duncan bólintott. – Elrejtve és titkosítva, de jók az embereim.

Phoebeoldalra döntött fejjel tanulmányozta a férfit. Ferde mosolyt villantott rá.

– Örülök, hogy itt van, uram! Szükségünk volt Önre.– A mosoly elhalványult, amikor figyelmét Lacey mozdulatlan alakjára fordította. – Csak azt kívánom, bárcsak ennél jobb üdvözlésben részesült volna!

– Bárcsak egy héttel korábban érkeztem volna!Lacey talán még életben lenne. Ezt titokban kell tartanunk, Phoebe!

– Van családja?

– Csak Emma. Gyerekkoruk óta barátok.

– Ez az Emma zűrt fog kavarni?

– Nem.– Amikor Phoebe kíváncsi tekintete találkozott az övével, hozzátette: – Majd én gondot viselek erről. – Hagyta, hogy egy csipetnyi erő ridegebbé tegye a hangját, hogy emlékeztesse a nőt, ki is ő.

Phoebe rövid időre lesütötte a szemét.

– Miben segíthetek?

Duncan intett a fejével. – A biztonsági főnököm, Louis, az emeleten van, néhány másik emberemmel együtt. Elvisszük magunkkal a számítógépeket és a fájlokat Washingtonba, de időközben készített egy összetett fájlt a videókon látható összes arcról. Néhányról közülük úgy gondoljuk, hogy ismerjük, de szeretném, ha segítenél a többiek felkutatásában.

A nő megmerevedett, majd formálisan meghajolt derékból.

– Az Öné vagyok, uram! – Sarkon fordult, és elindult a házba. Duncan figyelte, ahogy elmegy, aztán odasétált a törvényszéki technikushoz, aki éppen becsukta a teherautó ajtaját.

– Van hol tárolni a holttestet?– kérdezte Duncan.

– Igen, uram. Egyikünknek van egy ravatalozója Falls Church mellett. Egyelőre ott hagyhatjuk.

– Győződj meg róla, hogy Miguel megkapja a ravatalozó adatait, mielőtt elindulsz, de hamarosan indulnod kell.– A napfelkelte már csak néhány órányira volt, és szükségük lesz arra az időre, hogy Lacey holttestét megfelelően elszállítsák, mielőtt hazamennek, hogy átaludják a napot.

– Igen, uram.– A vámpír előhúzott egy papírlapot az írótáblája aljáról, röviden írt rá, és átadta a lapot Miguelnek, aki árnyékként követte Duncant, amióta megtalálták a holttestet.

– Nekünk is mennünk kellene, uram – mondta Miguel halkan, miközben a vámpírtechnikus beszállt a furgonba, és elhajtott.

Duncan felnézett a távolodó furgon szemlélődéséből.

– Hazafelé meg kell állnom Emmánál.

– Uram, az idő...

– Miguel – mondta Duncan halkan. – Megállok, és beszélek Emmával!

Miguel élesen bólintott.

– Akkor azonnal indulunk. Ari tud vezetni. Szólok a többieknek, hogy fejezzék be itt, és zárják be a házat. A második teherautóval visszamehetnek Washingtonba.

Duncan bólintott. Nem nagyon várta, hogy elmondja Emmának, mit kell tennie, de nem hagyhatta, hogy az emberi hatóságokhoz forduljon. Valahogy meg kell győznie, hogy engedje, hogy ő intézze az ügyet, és ha nem sikerül... Nos, akkor még egyszer utoljára együtt akart lenni vele, mielőtt örökre meggyűlöli.