23.-24. Fejezet

 

Huszonharmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma másnap elment dolgozni, bár már nem volt biztos benne, hogy miért is vesződik vele. Testben ott volt, de csak ennyi. Valahányszor valaki kérdezett tőle valamit, vissza kellett játszania a fejében, bármit is mondtak, aztán emlékeztetnie kellett magát arra, hogy hol van, mielőtt válaszolt volna. Így aztán vagy a számítógépét, vagy a beszélő személyt bámulta üres tekintettel, miközben próbálta bepótolni a lemaradását. Így aztán meg sem lepődött, amikor SharonCoffer megállt az íróasztala előtt, és megkérte, hogy menjen be a képviselő irodájába. Bár a kérés udvariasan volt megfogalmazva, inkább parancsnak hangzott.

Guy Cofferházon kívül volt, így Emma és Sharon a tágas irodát magukénak tudhatták. Emma tudta, hogy bajban van, amikor Sharonhatározottan becsukta az ajtót, mielőtt odasétált volna, hogy leüljön az íróasztal mögé. Ezt még a legidősebb munkatársak sem merték volna megtenni, de Emma számára kezdettől fogva világos volt, hogy Sharon ezt az irodát ugyanúgy a saját irodájának tekinti, mint a férjéének, hogy Guy Coffer megválasztása ugyanannyira szólt Sharonról, mint Guy-ról. Csak történetesen a férfinakvolt a fotogénebb arca, és a kisujjában is több karizma volt, mint amennyi Sharon egész testében.

– Emma – mondta Sharon, és az íróasztal előtti székre mutatott. Emma engedelmesen leült. – Mindannyian nagyon sajnáltuk, amikor hallottunk Laney-ről...

– Lacey – javította ki Emma.

Sharon arckifejezése megfeszült, szemei résnyire szűkültek, de a hangja kifejezéstelen és könnyed maradt, amikor folytatta: – Természetesen. Lacey. Mindannyian sajnáljuk a halálát, és mindannyian tudjuk, milyen nagy nyomás alatt álltál.– Sharon szünetet tartott, mintha azt várta volna, hogy Emma mondjon valamit, de Emma nem tudta, mi legyen az a valami, ezért hallgatott.

– Sajnos – folytatta Sharon, és a hangja egyértelművé tette, hogy egyáltalán nem tartja sajnálatosnak a dolgot –, az irodai munkának folytatódnia kell. És attól tartok, te nem tartod a lépést. Biztos vagyok benne, hogy megérted. Amint összepakoltad a holmidat, valakinek ki kell kísérnie az épületből, és természetesen el kell vennie a beléptető kártyádat.

Emma pislogott, nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.

– Ön most kirúg engem? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen, elengedünk téged. A képviselő úr természetesen majd ad ajánlólevelet neked, és biztos vagyok benne, hogy nem lesz nehéz új állást találnod, amint tisztázódik a személyes helyzeted. De addig is...

– Ön kirúg engem?– ismételte meg Emma, még mindig nem hitte el, amit hallott. – A legjobb barátom meghal, és Ön kirúg, mert szétszórt vagyok?

Sharon szája undorodva szorult össze.

– Tényleg, Emma, semmi szükség a hisztériára! – De nem tudta leplezni az elégedettség szikráját az arckifejezésében. SharonCoffer valószínűleg erről a napról álmodott. A nap, amikor végre megszabadul Emma Duquet-től, aki egyértelműen Guy Cofferre pályázott, és akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy jobban nézett ki, mint Sharon. Egy kibaszott mérfölddel.

Emma felállt, nem volt hajlandó több örömet okozni a ribancnak, mint amennyit már így is kapott. – Megvan a címem – mondta kifejezéstelenül, majd megfordult, és kisétált az irodából. Noreen tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy Emma egyenesen az íróasztalához ment, és elkezdte összeszedni azt a néhány személyes tárgyat, amit ott tartott.

– Emma?– kérdezte Noreen.

– A ribanc kirúgott – szűrte át Emma a fogain keresztül.

– Most viccelsz velem? Miért?

– Úgy tűnik, túlságosan kellemetlen, hogy meghalt a legjobb barátom. A munkának folytatódnia kell.

– Ó, drágám, sajnálom!

Emma felnézett, és rámosolygott a másik nőre.

– Ne aggódj, Noreen! Szembesültem már ennél rosszabbal is, és jól jöttem ki belőle. Megcsinálom újra.

Bátor szavak, gondolta magában, miközben a túlméretes táskájába pakolta a cuccait. Az olyan állásokat, mint az övé, nehéz volt megtalálni, és szinte lehetetlen volt megszerezni, és ezt Sharon is tudta. Az a sok baromság az ajánlólevélről... Ó, persze, hogy lesz egy levél, és minden jót mondanak majd benne. De Emma háta mögött SharonCofferbiztosan rontani fogja a hírnevét.

Még egyszer utoljára kihúzta az összes fiókot, aztán átvetette a vállán a táskáját, és felkapta a laptopját meg a kabátját. Gyorsan megölelte Noreent, még egyszerkörülnézett, és utoljára kilépett az ajtón. Ha Sharon azt akarta, hogy valaki kikísérje az épületből, akkor rohadtul érjék utol.

Senki sem jött utána, így Emma tovább sétáltegészen az épület kijáratáig, majd tovább a parkolóba. A táskáját bedobta az ülésre, és a laptopja követte, bár valamivel óvatosabban. Emma beült a volán mögé, és elfordította a kulcsot. Még mindig nem volt senki a láthatáron, és ő nem akart várni.

Kihajtott a parkolóból, és behajtott a washingtoni zsúfolt forgalomba, próbálva eldönteni, merre menjen. A szíve szerint legszívesebben visszarohant volna Duncanhez, hogy tomboljon és dühöngjön, amíg a férfit körülvevő nyugalomát nem hatja a dühét, és rá nem ébreszti, hogy a világnak nem lesz vége, mert elvesztette a munkáját. Racionálisan már tudta ezt, de olyan átkozottul dühös volt. Mindenesetre nappal volt, és Duncan mélyen aludt. Arra gondolt, hogy csatlakozik hozzá, de még nem aludta át vele a napot. Ez még bensőségesebbnek tűnt, mint amit együtt csináltak az ágyában. Valószínűleg butaság volt, de úgy érezte, meg kellene hívnia, hogy ott aludjon mellette, amikor ennyire sebezhető. Nem mintha nem lehetett volna megbízni benne. A pokolba is, valószínűleg nagyobb biztonságban volt, ha ott volt vele, mintha nem lett volna, de volt egy olyan érzése, hogy a férfinak kell megtennie az első lépést.

Szóval hová menjen? Túl fáradt volt ahhoz, hogy aludni tudjon, még ha a másik hálószobát használná is, és különben is, a rezidencia túlságosan üresnek tűnne a vámpírok nélkül. Napközben emberi őrök voltak a területen, de abból, amit reggel látott, amikor munkába indult, az derült ki, hogy a házon kívül maradtak. Ami azt illeti, még abban sem volt teljesen biztos, hogy az őrök visszaengednék a házba napnyugta előtt.

Így hát elfordult a vámpírok rezidenciájától, és inkább a saját háza felé vette az irányt. Duncan nem örülne neki, hogy egyedül megy oda, de elismerte, hogy a múltkori fickó egy közönséges betörő volt, nem pedig valami bérgyilkos, akit azért küldtek, hogy elintézze őt. És voltak gyakorlati dolgok, amikkel foglalkozni kellett. Az ő és Lacey levelei is felhalmozódtak, és a számlákat is ki kellett fizetnie. És most, hogy munka nélkül maradt, frissítenie kellett az önéletrajzát, és valami új munka után néznie. Itt volt az ideje annak is, hogy tudassa a főbérlőjével, hogy nem fogja meghosszabbítani a ház bérleti szerződését. Még ha sikerülne is túltennie magát Laceyhiányán, egyedül egyszerűen nem engedhette meg magának a lakást. Főleg akkor nem, ha néhány hónapig jövedelem nélkül maradna.

Emma gond nélkül talált helyet az utcán közvetlenül a háza előtt, mert vele ellentétben a legtöbb szomszédjának még mindig volt munkája. Már lekapcsolta a gyújtást, és éppen előhúzta a kulcsát, amikor egy ismerős kinézetű terepjáró parkolt le közvetlenül mögötte. Az egyik Duncan tulajdonában lévő volt. Valaki követte őt a minap, és úgy látszik, ez folytatódott továbbra is. Ennyit az egyedüllétről. Sóhajtott, és a visszapillantó tükörbe nézett, de a terepjáró ablakai sötétítettek voltak. Nem látta a sofőrt, de amúgy sem számított rá, hogy felismeri. Jobban ismerte a vámpírokat, mint az emberi őröket. Felkapta a cuccait, odasétált a terepjáró vezetőüléséhez, és megvárta, amíg a férfi lecsúsztatja az ablakot.

– Üdv – köszöntötte a férfit.

– Ms.Duquet – mondta a férfi.

– Megyek, összepakolok néhány dobozt és néhány dolgot. Nem akar bejönni?

Leállította a terepjáró motorját.

– Bemegyek Önnel, és megnézem, hogy minden rendben van-e.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy minden...

– Minden tiszteletem, hölgyem – mondta –,de én nem Önnek dolgozom!

Emma pislogott, és arra gondolt, hogy kár, hogy nem Baldwinvan itt. Ő legalább szórakoztató volt.

– Oké – mondta, és elsétált, előhúzta az új zár kulcsát, amelyet Duncan rendelt el, hogy beépítsenek. Mr. Morgó követhette a saját tempójában.

Ahogy az várható volt, a bejárati ajtóban egy halom levél hevert a földön. A kulcsát a tálba dobta, a táskáját és a laptopját a lépcsőre tette, és összeszedte az egész halmot. Többé-kevésbé rendezett kupacba forgatva, elindult a konyha felé. Duncan őre belépett a háta mögött, és azonnal felment az emeletre, hogy mindent ellenőrizzen. Emma megforgatta a szemét, és megállt annyira, hogy megragadja a távirányítót, és bekapcsolja a tévét, inkább a társaság kedvéért, mint bármi másért. Volt egy olyan érzése, hogy a testőre nem lesz túl beszédes.

A leveleket a csempézett munkalapra dobta, és észrevette, hogy az üzenetrögzítőjén villog az értesítési lámpa. Maga a készülék még abból az időből maradt meg, amikor Lacey-vel együtt éltek a főiskolán, mielőtt még megengedhették volna maguknak a mobilszolgáltatást. Amikor Washingtonba költöztek, mindketten szereztek mobilszámot, de az internetszolgáltatást vezetékes telefonon keresztül biztosították, így automatikusan csatlakoztatták a gépet. Soha senki nem hívta a számot, kivéve a telemarketingeseket, de még ők is abbahagyták a hívogatást az első év után.

Így most Emma néhány másodpercig a villogó fényt bámulta, mielőtt felfogta volna annak jelentőségét. Valaki felhívta az otthoni telefonját. Valószínűleg nem más volt, mint egy kéretlen hívás, amit Laceygyászjelentése váltott ki, csakhogy a telefon az ő nevén volt, nem Lacey-én, ő viszont automatikusan a mobilszámát használta minden szükséges nyomtatványon.

– Csak egyféleképpen tudhatjuk meg – mormolta, és megnyomta a gombot. A gép mechanikus hangja megerősítette, hogy egyetlen üzenet van, megadva a hívás dátumát és időpontját, majd megkezdődött az üzenet lejátszása.

– Ms. Duquet – szólalt meg egy rekedtes női hang. – Még sosem találkoztunk, de két napja járt az alexandraiirodámban.– Emma elkapta a kezét a rögzítőről, mintha a hívó fél kinyújtotta volna a kezét, és megütötte volna. Alexandria. Ez csakis Tammy Dietrich lehetett. A recepción biztosan volt kamera. Különben honnan tudhatta volna Dietrich, hogy ott járt? Ami még fontosabb, miért hívta Emmát, és miért ezen a számon?

– Próbáltam hívni Guy Coffer irodájában – folytatta Dietrich –, de Ön házon kívül volt, és nem tudták... vagy talán nem is akarták megmondani, mikor tér vissza. Nem hagytam üzenetet, mert...nos, olyan okokból, amelyeket inkább nem egy üzenetrögzítővel szeretnék megbeszélni.

Dietrich mélyen beszívta a levegőt, és Emma megállapította, hogy cigarettázik. Ez megmagyarázta a hangja érdes jellegét, de a feszültséget nem igazán, amely ott volt minden egyes szótagja alatt.

– Hívjon fel, Ms. Duquet! – mondta Dietrich nyíltan. – De olyan telefont használjon, amelyben feltétlenül megbízhat. Ne használja a személyes mobilját, és ne használja ezt a vonalat sem. Egy nyilvános telefont ajánlok, ha talál, vagy egy kártyás mobiltelefont. Meghagyok Önnek egy számot, de ne fáradjon azzal, hogy megpróbálja lenyomozni. Megfogadtam a saját tanácsomat, és megsemmisítem a telefont, ha negyvennyolc órán belül nem jelentkezik. Hívjon fel! Örülni fog, ha megteszi!

A gép hangosan sípolva jelentette be az üzenet végét. Emma bámult, majd kétségbeesetten újraindítottaDietrich üzenetét. Nem figyelt a dátum- és időbélyegre, nem tudta biztosan, hogy egyáltalán be van-e állítva az óra a gépen. A fenébe! Miért nem a mobilján hívta a nő? Oké, rendben, nem akarta, hogy lenyomozzák, de nem tudta volna legalább figyelmeztetni Emmát? Remegtek az ujjai, miközben a megfelelő gombot kereste, majd megnyomta a visszajátszást.

– Mi az?

Emma felsikoltva megpördült, teljesen megfeledkezett Duncan őréről.

A férfi a homlokát ráncolva nézett rá. – Valami baj van?

– Van mobiltelefonod? – követelte a lány.

– Nos, igen, ne...

– Add ide! – mondta, és megnyomta a visszajátszás gombot az üzenetrögzítőn, amely kötelességtudóan tájékoztatta, hogy Dietrich egyetlen üzenete tegnap este érkezett. Amíg Emma és Duncan Violettel volt. Vajon Dietrich tudott Violetről? Ezért hívta? Hogy visszatartsa őket a fiatal nőtől? Vajon Violet veszélyben volt amiatt, amit tettek? Nem, ennek nem volt értelme. Ha már beszélt velük, nem volt semmi értelme megszabadulni tőle. Most az lett volna az okosabb lépés, ha Emmától és Duncantől szabadulnak meg. Talán Dietrich is ezt tette. Felülteti Emmát, hogy kiiktassák.

Az üzenet a Dietrich által meghagyott telefonszámig ért, és Emma felírta, majd az őrhöz fordult, aki úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.

– Telefon? – kérdezte türelmetlenül.

A férfi egy percig tanulmányozta, aztán átadta. Az ellenségei semmiképpen sem ismerhették ezt a bizonyos őrt, így a mobilját sem hallgathatták le, így biztonságosnak kellett lennie. Gyorsan beütötte a számokat, aztán várt, amíg a telefon kicsörgött és csak csörgött. Már majdnem feladta, amikor felhangzott Dietrich rekedt hangja.

– Épp ideje volt, Duquet!

Emma gyomra lesüllyedt. – Honnan tudta, hogy én vagyok az?

– Te vagy az egyetlen, akinek megadtam ezt a számot – mondta Dietrich szárazon. – Éppen ez volt a lényeg.

Szóval így!

– Megkaptam az üzeneted – mondta Emma röviden. – Mit akarsz?

– Te jöttél hozzám, hogy találkozzvelem – emlékeztette Dietrich. – Történetesen azonban van néhány ingyenes tanácsom a számodra. Tűnj el a városból! Te és a pasid is. Menjetek olyan messzire és olyan gyorsan, ahogy csak tudtok!

– Nézd, Dietrich!Tammy Dietrich vagy, igaz?

– Ahogy mondod, édesem!

– Nos, édesem, nem tudom, milyen játékot játszol, de én nem megyek el, amíg...

Dietrich keserűen felnevetett. – Ez nem játék! Max nem játszik. Soha nem is játszott. Egyszerűen csak addig tisztogatja a táblát, amíg el nem éri a célját, és te, Duquet, az útjában állsz.

– Max Grafton? A fivéred?

– Féltestvér, de ki számolja. Erre nincs időm! Azért hívtalak, hogy figyelmeztesselek, és meg is tettem. Beszélni akartam veled Lacey szertartásán, de túl sokan voltak körülötted. Úgyhogy most mondom el neked. Az életed veszélyben van, és a halálod nem hozza vissza Lacey-t. Ennyi, Duquet. Csak ennyit akartam.

– Várj! Hogyan léphetek kapcsolatba veled?

– Nem tudsz. Mondtam már, hogy megfogadom a saját tanácsomat. Ások egy gödröt valahol messze, bemászom oda, és pokolian remélem, hogy Max soha nem talál rám. Viszlát, Ms. Duquet!

– Várj!– Emma újra felkiáltott, de Dietrich már nem volt a vonalban. Emma frusztráltan felkiáltott, és az őr felé fordult. – Hogy hívnak?

– Marlon.

– Mennyi idő van napnyugtáig, Marlon?

A férfi az órájára pillantott. – Többé-kevésbe két óra, valószínűleg kevesebb.

Emma kevesebb mint egy percig gondolkodott. Az, hogy elhagyja a várost, még csak szóba sem jöhetett, különösen nem Duncan nélkül. És egy évi fizetésébe lefogadta volna, hogy a vámpírlordnak egyáltalán nem állt szándékában elmenni, sem Max Grafton, sem bárki más miatt. De akármilyen hatalmas is volt Duncan, vérzett, és meg is halhatott.

– Megyünk, Marlon! Duncan veszélyben van.

Marlon nem vesztegette a szavakat. Megragadta a karját, és kivezette a konyhából, át a nappalin, ahol a helyi tévéhíradó éppen egy robbanásról és tűzről tudósított valahol a kerületben. Terrorizmusnak nevezték, ami manapság mindenkinek az elsőgondolata volt, akár az volt, akár nem. Emma kinyújtotta a kezét, ahogy Marlon elvonszolta mellette, és ki akarta kapcsolni a tévét, amikor felismerte...

– Marlon – mondta felzihálva.

Valami a hangjában megállította az őr kemény lendületét. Megfordult, hogy ugyanazt a szörnyű képet bámulja a tévéképernyőjén, ami a lány figyelmét is felkeltette. Duncan háza volt az. És lángokban állt.

Huszonnegyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma úgy érezte, haldoklik. Ha a munkahelyéről kilépve egyenesen Duncanhez ment volna, talán még időben ott lett volna, hogy megállítsa, bármi is volt ez az egész. El kell jutnia a házhoz, a saját szemével kell látnia, mi történt, és mennyire rossz a helyzet. Duncan és a vámpírjai mind ott voltak, magatehetetlenül aludtak. Égett körülöttük a ház? Haldokoltak, miközben ő és Marlon a washingtoni utcákon száguldoztak? Nem hitte el, nem tudta elhinni. A szíve mélyén biztos volt benne, hogy tudná, ha Duncannel történt volna valami. Túl fontos, túl élő volt ahhoz, hogy meghaljon anélkül, hogy akár csak egy fodrozódást is okozna a valóságban, Emma valóságában mindenképpen. De mi van, ha nem is halt meg, csak súlyosan megsérült? Mit tenne akkor? Minden vámpír, akit ismert, vele volt. Kit hívhatott volna segítségért? Amikor Baldwint lelőtték, Duncan volt az, aki visszahozta a vérével. De ki lenne itt, aki visszahozná Duncant?

Az ajtó párnázott kilincsében kapaszkodott, miközben Marlon a mellékutcákon száguldott, hogy elkerülje a forgalmat, és minden kanyart kerék csikorgatva vett be. Emma a helyi hírcsatornát nézte a mobilján, ugyanazt, amit a házában is néztek. A csatorna élőben közvetített a helyszínről, de ez nem mutatott neki eleget. Részletekre, közeli felvételekre lett volna szüksége. A képernyővel kiabált valahányszor a haszontalan híradósokra váltott a kép, akik nem tettek mást, csak ismételték, amit ő már tudott. A hatóságok a helyszínen voltak, és nem voltak hajlandóak találgatni az okot illetően, de ez nem akadályozta meg az információk kiszivárgását. Elvégre ez Washington volt. A vezető elmélet valamilyen gázrobbanás volt. De vajon baleset volt vagy szándékos tett? A spekulációk elszabadultak. Az összes nagykövetség a környéken szorosan bezárt.

Nem volt szó arról, hogy bárki megsérült volna, de nem is lehetett. Duncan és a vámpírjai mind halottak lehetnek, és napnyugtáig senki sem tudna róla. Emma nagyot nyelt, nem volt hajlandó engedni az agya mélyén üvöltő rémületnek. Hunyorogva nézte a felvételen látható apró képeket, összehasonlítva a látottakat azzal, amit a házról és annak alaprajzáról tudott, és próbálta meghatározni, hogy a ház melyik része ég. Egy gázrobbanás bárhol lehetett, és a ház félig üres volt. De a képek, amelyeket látott, az utcáról készültek, és a lángok és a pusztítás jól látható volt, ami azt jelentette, hogy a ház eleje az érintett. És Duncan hálószobája a ház előtti zöld gyepre nézett. Emma lefelé fordítva a telefont a combjára tette és félrenézett. Nem tudta tovább nézni. A saját szemével kellett látnia.

Lehunyta a szemét, és félig-meddig hallgatta Marlont, aki próbálta telefonon elérni a felettesét, a nappali őrségért felelős fickót, de eddig nem járt szerencsével. Az őrség parancsnokát túlságosan lefoglalta a vészhelyzet kezelése ahhoz, hogy Marlon és Emma miatt aggódjon. De aztán hallotta, hogy Marlon azt mondja valakinek, hogy már úton vannak hazafelé.

– Itt van velem. Igen, legfeljebb öt perc.– Szünetet tartott, aztán: – Mi a faszért nem?

– Mi az?– követelőzött Emma. – Hangosítsd ki, a fenébe is!

Marlon zaklatott pillantást vetett rá, de azt mondta: – Várj, kihangosítalak!Ő a főnököm – tette hozzá Emma kedvéért.

– Ms. Duquet?– A hangszóróból hallatszó hang mély és kontrolláltvolt. A tekintély hangja.

– Szólítson Emmának! Mi történt?

– Nos, Emma, a tűzoltóság be akar lépni a rezidenciára, és ezt nem engedhetem meg.

– Várj, mondd ezt még egyszer! Azt akarod mondani, hogy senki sem oltja a tüzet?

– Nem. A helyszínen vannak, és a szivattyúk már teljes erővel mennek, de be akarnak jutni a házba. Lord Duncan nagyon pontos utasítást adott, hogy napközben senki, semmilyen körülmények között nem mehet be a házba.

Emma fél füllel hallgatta, az agya zakatolt közben. Biztosan valami követségi dologról lehetett szó. A nagykövetségeket az idegen kormány szuverén területének tekintették, és a vámpírok rezidenciáját mindenki követségként kezelte. Megértette, hogy miért lehetett némi zavar, de...

– Oké, ezt megértem – mondta hangosan. – De ez vészhelyzet. Biztosan...

– Senki, semmilyen körülmények között – ismételte meg határozottan. – Kivéve téged.

– Tessék?

– Te vagy az egyetlen, akinek napközben is van engedélyezve. Még én sem mehetek be oda.

– Jó, de ez...

– A szokásos eljárás, hölgyem. És a sajtó is mindenütt itt van. Inkább nem mondanék többet, amíg nem beszélhetünk személyesen.

Emma felnézett, amikor végre befordultak Duncan utcájába, és láthatóvá vált a ház.

– Ó, a francba! – zihálta. Aztán visszafordult az őrség vezetőjéhez. – Most érünk a kapuhoz, be tudsz juttatni minket?

– Természetesen! De Marlon, neked kint kell parkolnod! – A hangja ugrálni kezdett, mintha futna. – Úton vagyok a kapu felé. Ott találkozunk.

Marlon szabálytalanul leparkolt, amilyen közel csak tudott a kapuhoz, aztán vaskos karjával átkarolta a lány derekát, és szinte előre vitte. Át kellett tolakodnia a tömegen, de figyelmen kívül hagyta a dühös kiabálásokat és az egyenruhás rendőrök megállásra felszólító követeléseit. Az egyetlen dolog, ami megállíthatta volna őket, az egy golyó volt, és egyetlen rendőr sem kockáztatta volna meg, hogy ebben a tömegben rájuk lőjön. Legalábbis Emma ebben reménykedett.

– Ott van – kiabálta Marlon, hogy túlharsogja a tömeg és a birtok falain belül sorakozó tűzoltóautók és felszerelések zaját. Lehet, hogy nem tudnak bejutni a házba, de azt biztosan nem adták fel, hogy kívülről harcoljanak ellene.

Egy magas, egzotikus külsejű fekete férfi integetett nekik, amikor odalépett a nyitott kaput őrző rendőrhöz, és néhány szót mondott neki. A rendőr felnézett, majd lehajtotta a fejét, és működésbe hozta a vállán lévő rádióját. Szinte azonnal rés nyílt a tömegbenkét zömök zsarunak köszönhetően, akik áttessékelték Emmát és Marlont az emberek között.

– Ms.Duquet – mondta a fekete férfi. – Jackson Hissong vagyok, Lord Duncan nappali biztonsági főnöke.

– Szólíts Emmának – emlékeztette a lány, és gyorsan kezet rázott vele. – Mit tehetek?– Hissong mellett futott, amikor a férfi sarkon fordult, és a pázsiton keresztül a ház elejéhez kocogott, ahol valamiféle parancsnoki állást állítottak fel.

– Először is, támogatnod kell a tűzoltóparancsnoknál. Nem mehetnek be abba a házba!

– Nézd, Jackson, ez nem is igazi nagykövetség, és nem vagyok benne biztos, hogy a törvény mit mond egy ilyen helyzetre, még ha az is lenne.

– De ügyvéd vagy, nem igaz?

– Igen, de nincs felhatalmazásom arra, hogy...

– Dehogynem. Te Lord Duncan megbízottjaként jársz el ebben az ügyben, és mint az egyetlen személy, akinek joga van belépni a helyiségekbe.

– Akkor talán meg kellene mondanom a tűzoltóságnak, hogy nyugodtan bemehetnek, szóval...

– Nem – mondta Hissong, és megállt, hogy mereven a nőre nézzen. – Ezt semmiképpen sem teheted meg!

– De mi van, ha Duncan és a többiek odabent vannak, és megsérültek?– kérdezte Emma elkeseredetten.

– Lord Duncan jobban ismeri a kockázatokat, mint te, és én tíz éve edzek Miguellel. Ez nem valami béna protokoll, vagy diplomáciai mentesség kérdése. Ez egy vámpír rezidencia. Már úton vannak a magántűzoltók, de addig is, ha azok a fickók...– a körülöttük lévő tűzoltókra mutatott –,…betörnek abba a házba, a bent lévő vámpírok teljesen sebezhetőek lesznek. És mi van, ha ez volt a terv? A legtöbbjük valószínűleg tisztességes, bátor hivatalnok, aki veszélyes munkát végez. De mi van, ha csak az egyikük nem az, akinek látszik? Bemegy oda, megtalálja a vámpírokat és...– Összecsapta a kezét, amitől Emma meglepetten összerándult. – Ilyen gyorsan, Emma. Mindennek vége. Ezeknek a korlátozásoknak megvan az oka. Lord Duncan okos ember, és Miguel is az. Bíznod kell bennük!

– Igen, de...

– Nincs de, drága! Vagy támogatsz, vagy egyáltalán nem beszélsz a tűzoltóparancsnokkal! Nincs más lehetőség.

Emma elkomorult. – Komolynak hangzol.

– Mint egy szívroham – válaszolta Hissong.

Emma elfordította a tekintetét, és a házat bámulta. Úgy tűnt, hogy a tüzet sikerült megfékezni, de mit tudott ő az ilyen dolgokról? Még mindig permetezték a vizet, és az emberek még mindig dolgoztak a romok körül. A szíve megállt, amikor felismerte, mit lát. Ez Duncan szobája. Vagy legalábbis az volt. A robbanás pont a Duncannel közös szobájuk alatt történt, és kitörte az ablakokat, a falból pedig nagy darabokat tépett ki. Nem látott be a házba, nem tudta megmondani, hogy Duncan ott van-e – a lyuk nem volt olyan nagy, a víz mindenfelé fröcskölt, és túl sok felszerelés volt útban.

Újra eszébe jutott Tammy Dietrich figyelmeztetése, hogy veszélyben vannak. De nem bízott Dietrichben. Lehet, hogy a telefonhívás csak egy trükk volt, hogy Emma időben visszajöjjön ide, hogy maga is meghaljon a robbanásban.

Jackson Hissongra nézett, sötét arcán kosz és izzadság csillogott, miközben csípőre tett kézzelvárakozva tanulmányozta a lányt.

– Jól van – mondta –,a te módszereddel csináljuk.

Hissong bólintott, mintha soha nem is létezett volna más lehetőség. Megfogta a lány felkarját, és előre vezette.

– Vigyázz, hova lépsz! – figyelmeztette. – Sok szar van a földön.

Emma most először vette észre, hogy még mindig azt a hét centis magassarkút viseli, amit aznap reggel az irodában viselt. Nem volt ideje átöltözni, mielőtt kirohant volna a házából, hogy visszajusson ide. Sóhajtott, és hálás volt Hissong támasztékot nyújtó kezének a karján.

– Stavros kapitány – kiáltott Hissong, mély hangja áthatolt a körülöttük lévő zajongáson, nemcsak a felszerelés és a víz csobogásán, hanem a tűz ropogásán is.

Egy magas, sárga felszerelésben lévő férfi befejezte a beszélgetést két másik tűzoltóval, mielőtt egy mogorva pillantással Hissongra nem nézett, amit aztán gyorsan áthelyezett Emmára.

– Kapitány, ő itt Emma Duquet, Lord Duncan ügyvédje.

Stavros szeme fáradtan nézett a lányra, de ez nem fedte el azt az egyértelmű tényt, hogy nem volt lenyűgözve. Hogy ez konkrétanrá vonatkozott-e, vagy általában az ügyvédekre, Emma nem tudta. Akárhogy is volt, ez úgy felrázta, mint semmi más. Lehet, hogy nem értett egyet Hissong döntésével ebben a kérdésben, de miután találkozott Stavros kapitánnyal, az utolsó leheletével is harcolni fog érte.

– Maga az ügyvéd? – kérdezte kétkedve.

– Igen, az vagyok! Valami probléma van? – kérdezte hűvösen, és úgy döntött, hogy ebben az esetben csak a frontális megközelítés működhet.

– Igen, van egy kis probléma. Be kell jutnunk ebbe az építménybe, és a maga embere itt megakadályoz minket. Szerencséje, hogy nem tartóztattam le őt is a...

– Stavros kapitány, nem emelkedhetett volna a kerületben betöltött pozíciójába anélkül, hogy ne lett volna tisztában a külföldi nagykövetségekre vonatkozó törvényekkel, amelyek szerint maga a nagykövetség minden értelemben az adott nemzet szuverén területe.

– Természetesen tisztában vagyok ezzel – mondta ingerülten. – De nem vagyok köteles tétlenül nézni, ahogy az az átkozott épület porig ég, veszélyeztetve ezzel más embereket és vagyontárgyakat. Én csak...

– Itt sokkal több van veszélyben, mint a tulajdon. Ez egy vámpír nagykövetség. Rengeteg vámpír van abban a házban, és biztos vagyok benne, hogy mindegyikük pokolian dühös most. Azt akarja, hogy az emberei ezzel foglalkozzanak?

– A pokolba is, dehogy, de ezt a kockázatot is vállaljuk, mint minden más kockázatot ebben a munkában. Különben is – tette hozzá a hangját halkítva –,azt hittem, a vámpírok nappal alszanak.

Emma egy apró mosolyt villantott rá, és simán hazudott. – Rossz filmeket nézett, kapitány. Nézze – folytatta békítő hangon –, tegnap este esett az eső, minden nedves, beleértve a környező ingatlanokat is. Ráadásul Mr. Hissong emberei aktiválták az automata locsolórendszert, és a házak közötti távolság miatt kicsi az esélye, hogy a tűz továbbterjedjen.

– Akkor talán utasítanom kellene az embereimet, hogy vonuljanak ki, és hagyják égni ezt az átkozott házat – válaszolta Stavros, láthatóan nem érezve magát békülékeny hangulatban.

– És ez természetesen az ön előjoga. Úgy tudom, már úton vannak a magánvállalkozók, hogy folytassák a tűz oltását.

– A rohadt... – nézett rá Stavros. Bárki, aki a kerületben dolgozott vagy élt, különösen hivatalos minőségben, ismerte a különböző nagykövetségekkel és az azok személyzetével kapcsolatos aknamezőket. És függetlenül attól, amit korábban a tűzoltókapitánynak mondott, tudta, hogy a férfinak nem egy ilyen találkozást kellett sikeresen leküzdenie a múltban ahhoz, hogy olyan magasra emelkedjen a részlegén, mint amilyen magasra emelkedett.

– Rendben! – csattant fel. – Megtesszük, amit tudunk innen kintről, de a felelősség az öné, hölgyem!És tartsa távol azokat az átkozott amatőröket a tüzemtől! – A férfi elviharzott anélkül, hogy megvárta volna a lány válaszát, Emma pedig hosszú, megkönnyebbült lélegzetet vett.

– Szép munka, Emma – mondta Hissong a fülébe. – Tudtam, hogy képes vagy rá!

– Baromság! – mondta a lány tömören. – Semmit sem tudsz rólam! Mennyi az idő?

– Tíz perc napnyugtáig. Húzzunk ki téged a reflektorfényből, jó?

– Igen – egyezett bele Emma hirtelen megremegve. A Stavrosszal való összecsapás elfeledtette vele, hogy pontosan mi is volt itt a tét. De most csak Duncanre tudott gondolni, és arra, hogy vajon életben van-e még, vagy ami még rosszabb, hogy napnyugtakor arra ébred-e, hogy a vámpírokkal együtt foglyul esett egy tűzbörtönben.

Hagyta, hogy Hissong újra megfogja a karját, és tudatában volt, hogy Marlon a másik oldalán van, miközben a rezidencia hátsó részéhez igyekeztek. Itt hátul csendesebb volt, a tűz nagy része úgy tűnt, hogy az épület elejére összpontosul. De itt is voltak tűzoltók, és Emma látta a lángok baljós narancssárga fényét, amint táncoltak a sok ablakban. Hamarosan lángba borul az egész ház.

Emma köhögni kezdett, amikor az egyik emeleti ablakon kicsapott a tűz, füstöt és zsíros kormot fújva egyenesen az arcába. Hissong úgy helyezkedett, hogy megvédje a legrosszabbtól.

– Gyere – mondta –, a garázsok szabadok. El tudunk vinni ettől az egésztől.– Kihúzott a zsebéből egy kulcscsomót, és átnyújtotta Marlonnak, aki előre sietett.

– Megosztottak veled valamilyen információt arról, hogyan kezdődött ez az egész? – kérdezte Emma, miközben az ázott, vizes építőanyagkupacokat kerülgették.

– A tűzoltóság? Nem, még túl korai lenne a nyomozásukhoz. De nincs is szükségem rájuk, tudom, mi történt.

Emma beásta a sarkát, és megállásra kényszerítette a férfit. – Tényleg? Hogyan?

– Ez az egész birtok, beleértve a rezidenciát kívül-belül, napközben videokamerás megfigyelés alatt áll. A férfi, aki a tüzet okozta, már őrizetben van.

– A rendőrségnél?

– Nem a rendőrségnél, Emma. Ahogy Stavrosnak is kihangsúlyoztad, ez a birtok vámpírterület. Lehet, hogy blöfföltél a helyi tűzoltóparancsnoknak, de ami a vámpírokat illeti, ez vámpírügy, nem pedig emberi. Lord Duncan fogja végezni a kihallgatást, és senki más.

– Mi van, ha...– A lány nyelt egyet, vonakodott kimondani a szavakat. – Mi van, ha Duncan... nem tudja megtenni? – sikerült végül kipréselnie magából a szavakat, és felbámult Hissongra.

– Akkor Isten óvjon mindannyiunkat, mert Lord Raphael véres bosszút fog állni!

– Raphael? Úgy érted, Duncan atyja?

– Pontosan ő. Gyere, Marlon kinyitotta a garázst!

Marlon a nyitott oldalajtóban állt és várta őket.

– Felkapcsoljam a villanyt, Jackson? – kérdezte.

– Ne! – mondta Emma gyorsan. Nem tudta, mi fog történni, amikor a nap lenyugszik, de ha rossz, ha a legrosszabb történik, nem akarta, hogy a bánata reflektorfénybe kerüljön, hogy mindenki lássa. – Nem akaromfelhívni magunkra a figyelmet, vagy arra, amire várunk.

– Rendben – mondta Hissong.

Megálltak néhány lábnyira az ajtón belül, nyitva hagyva azt. Emma érezte a tűz szagát, a perzselt, fanyar szagot, amely csípte az arcüregét, és könnybe lábadt a szeme. Tudta, hogy az arca biztosan bekormozódott, hogy a haja zsíros és szürke lehet a hamutól. Nem csoda, hogy Stavros kételkedett a fennhatóságában. Valószínűleg ő is így tett volna.

Egy dübörgő hanggal megremegett a föld a lába alatt. Emma megdermedt, és az égő házat bámulta. Körülötte mindenütt elhallgatott a beszélgetés. A berendezések egyenletes morajlása ellenére a hangok hiánya olyan érezhető volt, mintha az éjszaka teljesen mozdulatlan lett volna. Aztán maga a ház is megremegett.

– Mi ez?– suttogta Emma, inkább magának, mint bárki másnak, de Jackson Hissong a fülénél volt.

– Láttál már egy igazán erős vámpírt dühösnek lenni, Emma?– A lány némán megrázta a fejét. – Nos, most fogsz – tette hozzá a férfi.

– Ledől! – kiáltotta valaki. Aztán mindenki újra kiabált, és sietett visszavonni az embereket és a felszerelést, mert attól féltek, hogy összeomlik a ház.

Emma egyre nagyobb távolságtartással figyelte az egészet, úgy érezte magát, mint néző egy színdarabon, mintha ez az egész nem lenne valóságos. Egyre nagyobb nyomás nehezedett az agyára, egy olyan jelenlét, amit nem tudott megérinteni, mintha csak ki kellene nyitnia egy ajtót, és máris.... Duncan?

 

* * * *

 

A nap a horizontszélén lebegett, pillanatokra attól, hogy a perem alá süllyedjen. Duncan dühöngött, az elméjében rekedt, miközben az ereje felkavarodott, körbefonta, feszülten igyekezett kijutni, robbanásként gyűlt össze, amely lerombolná a házat és mindenkit körülötte. Maga a levegő is megremegett, a földdel együtt, a ház ősi gerendái baljósan nyikorogtak. Küzdött az irányításért, ami mindig is olyan természetes volt számára. De ez a düh sokkal nagyobb volt, mint bármi, amit valaha is érzett, az ereje arra vágyott, hogy kitörjön, és megbosszulja a rosszat, amit vele és az embereivel tettek... Emma.

A gondolat a nőre felerősítette ereje éhségét. Visszahúzódott, mélyen magába zárkózott, várakozva. Nyugodtnak kell maradnia. Információra volt szüksége. Hol volt Emma? Itt volt, amikor kigyulladt a tűz? Sérülten feküdt, haldokolva, miközben az emberek a lángokkal küzdöttek, és nem tudták, hogy bent van? Hagyta, hogy az elméje szabadon járjon, a gondolatai kint kutattak. Körülötte mindenütt ott aludtak a vámpírjai, néhányan már kezdtek magukhoz térni, mások túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felébredjenek, amíg a nap még az égen lógott.

Tovább kutatott, túl a keleti szárny alatti sivár pince határain, ahol ő és a vámpírjai aludtak, mióta beköltöztek ebbe az alkalmatlan, régi házba. Nem talált mást, csak tüzet. A forrósága körülvette őket, a mohó lángok falánk vadállatként zabálták fel a faanyagot, egyre közelebb húzódtak, és fenyegették a kezdetleges hálóhelyiséget, amelyet Alaric ideiglenes intézkedésként dobott össze. Körülöttük mindenütt emberek voltak. Duncan érezte aző jelenlétüket is, túl sokan voltak ahhoz, hogy csak az ő nappali őrsége legyen. Érzelmeik – félelem, izgalom, kíváncsiság – bombázták őt, ami megnehezítette, hogy kiszűrje az egyes embereket, hogy megállapítsa, mennyire rossz a helyzet. Egy erős elme villant át a tudatán, és belekapaszkodott. Ez inkább energikus volt, mint izgatott, és elszánt. Valamilyen tekintélyes férfi, bár nem lehetett megmondani, hogy az egyik tűzoltó, vagy rendőr, esetleg egy erős szomszéd, aki az utcáról figyel. Bármelyik is volt, Duncan becsempészte a saját tudatát az ember agyába, és nem zavartatva, összeszőtte a kettőt, amíg fel nem tudott nézni, és meg nem látta...

A szíve majdnem megállt, amikor meglátta a házban keletkezett károkat, a tüzet, amely még mindig tombolt, ahol a robbanás középpontja lehetett – a hálószoba körül, a hálószoba körül, ahol Emma aludt. Az ereje dübörögve visszatért, és csak egyetlen célja volt.

Emma!

 

* * * *

 

– Duncan?– suttogta Emma. A fejét a ház irányába rántotta.

– Mi az?– kérdezte Hissong feszülten.

– Nem tudom. Mintha hallottam volna...

– Mit?

– Duncan hangját... a fejemben. A nevemen szólított. Ennek semmi értelme, de...

– Tökéletesen érthető. Honnan jött a hang?

– Hallgass! – csattant fel, majd halkabban: – Sajnálom! Hadd koncentráljak! – Emma ostobának érezte magát. Duncan azt mondta neki, hogy nem tud olvasni a gondolataiban, de azt is mondta, hogy minél több vért cserélnek, annál közelebb kerülnek egymáshoz a gondolataik. Emma pedig szeretett harapni. Minden alkalommal, amikor szeretkeztek, vett egy keveset a férfi véréből. Lehetséges volt ez?

Duncan? suttogta gondolatban, majd azt kiáltotta: DUNCAN!

– Emmaline, a férfi hangja visszatért hozzá, meleg volt az érzésektől, és olyan erős, mintha ott állna mellette. De aztán elhalkult, és Emma egy pillanatig kételkedett abban, hogy egyáltalán hallott valamit. Egészen addig, amíg meg nem érezte az érzelmek hullámzását, amelynek Duncan íze volt. Körülvette őt – nyugodt és erős, akárcsak ő maga. Emma behunyta a szemét a megkönnyebbülés hullámjától, és a nyitott ajtónak támaszkodott.

– Nos?– követelte Hissong.

– Életben van. Azt hiszem, mindannyian életben vannak.

– Bassza meg! – káromkodott Hissong. – Meg kell...– Felnézett, szemei összeszűkültek, ahogy a ház irányába bámult. Emma elég messzire kilépett az ajtóból, hogy megnézze, mi vonta magára a férfi figyelmét, és a szíve megdobbant a lehetőségtől. De csak egy csapat ismeretlen férfi volt, akik átviharzottak a hátsó udvaron, és egyenesen a garázs védelmében lévő hármójuk felé tartottak.

– Te – szólította meg az első férfi. – Hissong, ugye?

– Igen, uram – mondta Jackson, és kilépett az udvarra. – Alaric? – kérdezte, egyértelműen felismerve a férfit.

Emma pislogott, amikor a vámpír vállalkozó, akit néha látott a házban, közelebb lépett. Soha nem mutatták be őket egymásnak, de hallotta, amikor Duncan telefonon beszélt vele.

– Hol van Duncan?– követelte Alaric.

– Én is ezt kérdezem tőled! – válaszolta Jackson. – Valahol odabent vannak és élnek, de nem tudom, hol...

– A keleti szárny alagsorában, de még semmi sincs kész, és idefelé jövet jól láttam a lángokat. A fő rész teljesen leégett, és az egész hely is le fog égni.– Ádázul káromkodott, és elgondolkodva a távolba meredt. – Jól van. A legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megkönnyíteni Duncan dolgát. Gyerünk, fiúk! – kiáltotta, és elindult a hátsó udvaron keresztül. – Te is, Hissong, és mindenki más, akit csak tudsz nélkülözni! Van egy kis ásnivalónk.

 

* * * *

 

A nap végre megadta magát, a horizont alá süllyedt,felszabadítva Duncant a cselekvésre. Kinyitotta a szemét, és azonnal felébresztette a vámpírjait egy erőlökettel, ami még a legfiatalabbakat is azonnal a teljes ébrenlétbe rántotta az álomból. A tűz mindenütt égett körülöttük, a ház fő része teljesen járhatatlan volt, de már a fejük fölött lévő keleti szárny is lángolt, a régi faanyagok percről percre forróbbak lettek. A mennyezet egy darabja hangos reccsenéssel megadta magát, és egy lángnyelv éhesen merült alá a pincébe. Duncan káromkodott, amikor az egyik vámpírja felkiáltott.

– Mindenki hozzám! – kiáltotta, elég erőt fektetve a szavakba ahhoz, hogy parancs legyen belőle. A helyiség hirtelen forróbb lett, mintha az a kis törés a mennyezeten magával hozta volna a tűz teljes hőjét. Csuromvizes volt az izzadságtól, a haja és a ruhája is, és ahogy körülnézett, látta, hogy az összes vámpírja ugyanilyen állapotban van. Köréje gyűltek, érzelmeik a félelem és a feszültség faltörő kosaként dörömböltek az önuralma falán. Azt várták tőle, hogy megmentse őket, hogy kitaláljon egy tervet, hogy épségben kijussanak innen.

– Miguel?

– Igen, uram – mondta Miguel, megjelenve mellette.

– Az alagúton megyünk.

– Uram? Még nincs kész. Nincs ott semmi más, csak...

– Bízz bennem, Miguel! Menjünk!

– Igen, ur...– Miguel további szavait elnyomta az égő fák csattanása, ahogy az egész emelet megadta magát felettük.

– Most!– Az ereje feldübörgött, sakkban tartva az összeomló padlót, miközben a vámpírjai az alagút felé rohantak. Addig nézett utánuk, amíg megbizonyosodott róla, mindenki biztonságban van, az ereje bronzszínű csillogásként jelent meg a szemében, vetekedve magukkal a lángokkal.

Amint az utolsó embere is biztonságba ért, elengedte az égő fákat, és vámpírsebességét kihasználva futott utánuk, miközben az első emelet az alagsorba zuhant. Vámpírjait követve Duncan Alaric befejezetlen páncéltermének minimális biztonsága felé száguldott. Ez egy új építmény volt, a hátsó udvar alatt rejtőzött, és a lakóházból egy alagúton keresztül lehetett elérni. Ha elkészült volna, egy megerősített ajtó csatlakozott volna a keleti szárny pincéjéhez, és egy másik, ugyanilyen biztonságos ajtó magához a páncélteremhez. Tágas lett volna, elég hely minden vámpírnak a saját kis hálókamrája számára.

De ez mind a jövőre vonatkozott. Alaric befejezte az alagutat és a páncélterem betonburkolatát, de az még mindig csak egy nagy doboz volt a földben. És mivel a keleti szárny égett, és az áramot kikapcsolták, egy nagy doboz volt, kijárat és levegő nélkül.

Duncan az alagút bejárata felé vezette az embereit, útjukat a lángok fénye világította meg. Félreugrott, amikor a padló egy újabb szakasza adta meg magát, a tűz mohón nyaldosott feléjük, a füst pedig fojtogatóan fekete volt. Megállt a törés alatt, és egy második erőlökettel visszafújta a lángokat, miközben a vámpírjai előre siettek. Miguel vezette őket, de Louis Duncan mellett állt, készségesen felajánlva saját erejét, hogy növelje atyjának erejét. Duncan az alacsonyabb vámpír vállára tette a kezét.

– Még időben, Louis. Ennek még nincs vége.

Louis bólintott, tekintetét a mellettük elvonuló vámpírokra szegezve, amíg mindenki elhaladt mellettük, ő és Duncan pedig a hátuk mögött haladtak. Előtte az első vámpírjaimár elérték a megerősített lyukat a falban, ahol az alagút bejárata lett volna. Már állt a tervezett páncélteremszerű ajtó nehéz tartóváza. Vámpírjai megkönnyebbülése friss szellő volt a fejében, ahogy átkeltek az alagút viszonylagos biztonságába.

Odabent sötét volt, és hideg. Tíz láb mélyen voltak a föld alatt, és Duncan olyan biztosan érezte a nedves földet a csontjaiban, mintha a pórusaiba nyomódna, ahelyett, hogy kétméternyi beton tartaná vissza. Alaric ragaszkodott a falak extra vastagságához, emlékeztetve Duncant, hogy Washington D.C. egy mocsárra épült, és ez mindenhonnan szivárgó vizet jelent. De most ez a plusz vastagság egy újabb akadály volt a vámpírjai és a biztonság között.

 

* * * *

 

Emma kábultan nézte, ahogy Alaric és a vámpírjai ásni kezdtek. Nem tudta pontosan, miért ásnak, csak azt, amit Alaric mondott neki, hogy ez segít Duncannek és a vámpírjainak kijutni az égő házból. Elkomorult a férfi magyarázatán, de hajlandó volt bármit megtenni Duncan megmentéséért, ezért felajánlotta, hogy segít az ásásban. Alaric nevetett, és biztosította, hogy az emberei sokkal gyorsabban meg tudják csinálni. Hogy ne csak tehetetlenül bámészkodjon, talált ásványvizet a garázsban, és kivonszolta az udvarra. Úgy tűnt, ezt mindenki értékelte, még a vámpírok is, de az a víz is elfogyott. Így hát ismét visszatért a bámuláshoz és a várakozáshoz.

Végül Stavros tűzoltóparancsnok is odajött, az ásókra meredt, majd odasétált Emmához.

– Mi a fenét csinálnak azok az emberek? – követelte.

Emma kihúzta magát, és magabiztosan mondta: – Mentőalagutat ásnak.

– Egy mentő...– Stavros ránézett, majd mintha fény gyúlt volna a feje fölött, az arckifejezése kitisztult, és azt mondta: – Vámpírok.

Emma bólintott.

– Igen.– Aztán magában káromkodott, mert Stavros előbb jött rá, mint ő. Nyilvánvaló, hogy Duncan és a vámpírjai valahol a pincében aludtak, nem pedig a második emeleten, ahogy ő feltételezte. És ugyanilyen nyilvánvaló volt az is, hogy kellett lennie valamilyen földalatti menekülőnyílásnak. Ezt a hirtelen megvilágosodást azonban nem találta túl megnyugtatónak, hiszen nem lehetett valami jó menekülőútvonal, ha arra számítanak, hogy valaki fentről ássa ki. Olyan volt, mintha mentőaknát fúrnának a csapdába esett bányászoknak. Bárhol lehetnek, és honnan lehetett tudni, hogy a mentőakna ugyanott lesz-e, ahol a bányászok vannak?

Nem tudván mit mondjon még, átnyújtott Stavrosnak egy üveg vizet, aztán megdermedt, amikor Alaric kiáltott, és mindenki abbahagyta az ásást. Emma egyikükről a másikra bámult, ahogy azok megragadták a felszerelésüket, és sietve elkezdtek visszahúzódni.

– Mi történik? – kérdezte Alaricot, amikor a férfi a garázs felé indult, és őt is az építmény belsejébe kezdte sürgetni. A férfi nem válaszolt, csak a nő elé lépett, eltakarva a testét, amikor végigdübörgött egy lökéshullám az udvaron, és felrobbant a föld.

 

* * * *

 

Duncan kényszerítette magát, hogy megvárja, amíg minden embere összegyűlik a teremben, ami a páncélterem lett volna. Fentről ásás hangjait hallotta, valószínűleg Alaric emberei. Egészen közel tartózkodtak, az idős vámpír ismerhette Duncan legvalószínűbb menekülési útvonalát. Duncan tudatában volt Emma jelenlétével is, és tudta, hogy nagyon közel van. A gondolat, hogy mi történhetett volna, ha Emma odafent alszik, végül megtörte a türelmét.

Álljatok hátrébb! A figyelmeztetést a fenti vámpíroknak küldte, de a saját emberei is hallották, és tudták, mit jelent. Lelkesen felegyenesedtek, ugyanolyan izgatottan, mint ő, hogy kiszabaduljanak egykori börtönükből. Az ásás abbamaradt, és Duncan egyetlen, koncentrált csapásba gyűjtötte az erejét, mintha az ökle acélból lenne, a fal pedig csak homok. Előre lökte a karját, a mozdulat nem volt több, mint a hatalmas erő fizikai megnyilvánulása, amely belecsapódott a betonfalba, megrepesztette, mint egy tojást, és kifelé robbant közel tízlábnyi szilárd földön keresztül.

Körös-körül ujjongás hallatszott, a kinti emberek, emberek és vámpírok részéről egyaránt, és a saját vámpírjai részéről is, ahogy a friss éjszakai levegő elárasztotta az alagutat. Egy kéz nyúlt le a sáros lyukon keresztül, és Duncan megragadta. Hallotta Alaric üdvözlő üvöltését, mielőtt két lépést tett volna, és felnézve látta, hogy a szikár vámpír mosolyogva néz rá.

– Duncan! – kiáltotta Alaric. – Épp ideje volt, uram!

Megölelték és hátba veregették egymást.

– Kemény kis hölgy az asszonyod – mormogta Alaric a fülébe. – Úgy bánt azokkal az emberi nagykutyákkal, mint egy négycsillagos tábornok a közlegényekkel – tette hozzá kuncogva.

Duncan átnézett Alaric válla felett, pillantása Emmát az udvar túlsó oldalán találta, egy megdőlt fa mély árnyékában. A lány mozdulatlanul állt, és kezét a szájához szorítva a férfira meredt. Duncan Alaric vállára csapott, megkerülte, és elindult a lány felé. Emma figyelte, ahogy a férfi közeledik, sötét, lila szemeinek gyanús csillogása elárulta, hogy sírt. A szívverése Duncan minden egyes lépésével felgyorsult.Amikor a férfi elég közel ért, Emma keze leesett az arcáról, és a férfi nevével az ajkán előre rohant, és a karjaiba vetette magát.

– Duncan – kiáltotta, majd zokogva felsóhajtott.

– Emmaline – suttogta a fülébe, arcát a lány meleg selyemhajába temetve, karjait megtöltve a nő puhaságával,belemerülve Emma illatába és érintésébe.

– Féltem, hogy... – kezdte a lány, de a férfi elhallgattatta, ajkával befedve a száját, és magába szívta, érezte, ahogy a lány karjai a nyakára feszülnek, ahogy a csók elmélyül, ahogy a nyelveik találkoznak, és sóvárogva örvénylenek egymás körül. Duncan vonakodva szakította félbe a csókot, tudatában annak, hogy a vámpírjai és mindenki más is őket figyeli.

– Szeretlek, Emmaline – suttogta. – Megmutatom, mennyire, amint találok magunknak egy kis egyedüllétet.

– Ó – sóhajtotta Emma, az arca kipirult, és a szemei tágra nyíltak, mintha most először tudatosult volna benne a bámészkodók jelenléte.

Duncan halkan felnevetett. – Csak egy csók volt – mormolta, és gyorsan a szájához érintette a száját.

– Nem csak egy csók – javította ki Emma. – Egy pokolian jó csók.

Duncan hangosan felnevetett, a mellkasához rántotta a nőt egy kemény ölelésre, mielőtt megfogta a kezét, és a többiek felé fordult.

– Jackson – mondtaaz arcokat kutatva.

– Igen, uram! – Jackson Hissong kilépett onnan, ahol Miguellel és Louisszal tanácskozott.

– Mit tudunk?

Jackson közelebb lépett, és halkan így szólt: – Őrizetbe vettünk egy embert, uram. De talán ezt a beszélgetést a másik házban kellene lefolytatnunk. Néhány dolgot el kell mondanunk...

– Természetesen – mondta Duncan azonnal. – És mindannyiunkra ráférne egy zuhany és némi táplálék is. Mi a helyzet a nappali őrökkel?

– Engedelmével, uram, szolgálatban maradnak, hogy biztosítsák a helyszínt, amíg a vámpírjai le nem váltják őket.

Duncan pillantást váltott Miguellel, aki azt mondta: – Az árulót biztosítottuk. Jackson nem hiszi, hogy a többi emberének köze lenne hozzá, bár a biztonság kedvéért mindegyiküket ellenőrizzük, mielőtt elmennek.

Duncan bólintott. – Rendben van. Emma és én előre megyünk a másik házba, és ott találkozunk, amint mindenkinek volt alkalma rendbe szedni magát. Azt akarom, hogy a fogoly a rendelkezésemre álljon!

– Természetesen, uram – mondta Miguel, majd elfordult, hogy elkezdje megszervezni az őrség rotációját és az indulást.

Duncan az egyik karját Emma vállára tette, és elindult a tíz láb magas fal felé, amely védte a birtokot a folyó mentén vezető ösvénytől. Emma meglepődve szippantotta be a levegőt, amikor a férfi kinyitott egy kis vezérlődobozt, és beütött egy kódot az ott elrejtett billentyűzeten. Halk surrogással egy rejtett kapu pattant ki a sima falból.

– Hová megyünk? – kérdezte zavartan.

– Holdfényes sétát teszünk a folyó mentén – incselkedett vele Duncan.

– Nagyon romantikus – mormolta, a férfi oldalának dőlve. – De én inkább egy forró zuhanyra vágyom.

Duncan felnevetett. – Megosztanád velem?

– Csak ha elmondod, hová megyünk.

– Ahogy Jackson is mondta, a másik házba.

– Nem is tudtam, hogy van egy másik ház!

– Én egy vámpírlord vagyok, Emma. Mindig van egy másik ház.

 

* * * *

 

Emma hátraengedte a fejét, ahogy az áldottan forró víz végigcsurgott a haján, és kimosta a sampont az órák óta tartó izzadsággal és korommal együtt. Kiegyenesedett, és ujjaival egy kis kondicionálót vitt a hajára, majd hátranyúlt, és vizes hajának nagy részét az egyik vállára húzta, hagyva, hogy a víz lemossa a hátáról a feszültséget. Élvezettel felsóhajtott, felkapott egy darab szappant, és a keze között dörzsölve sűrű habot képezett, amelynek csak halvány tiszta illata volt. Úgy tűnik, Duncannek nem voltak virágillatú szappanjai, ami neki megfelelt. Szappanos kezét az arcához emelte, és finoman mosakodni kezdett, miközben igyekezett nem gondolni arra, hogy mit tesz a bőrével a szappan. Egy éjszakába nem fog belehalni, és különben is, a füst és a tűz által keletkezett fekete korom olajos maradványai miatt valószínűleg valami erősebbre volt szüksége, mint a szokásos arctisztítója. Holnap extra hidratálást fog végezni, hogy kárpótolja magát, amint hozzájut a saját holmijához. Ez a gondolat megállásra késztette. A Duncannél hagyott dolgai megsemmisültek, bár hála Istennek, a laptopja nála volt. Minden más könnyen pótolható volt. Különben is, Duncan túlélte, és csak ez számított.

És ha már az ördögről beszélünk... Elmosódott árnyékszerű mozgást észlelt, mielőtt kinyílt a zuhanyzó ajtaja, és belépett maga a vámpír. Emma csodáló tekintettel futott fel-alá a férfi meztelen testén. A sár és a piszok, ami miatt menekültnek tűnt, csak még férfiasabbá, még veszélyesebbé tette. A férfi óvatosan meglökte a csípőjével, egyik karja a dereka köré fonódott, miközben kilökte a forró víz alól.

– Mocskos disznó – panaszkodott félszívvel.

– Mondja ezt a nő, aki ragyogóan tiszta – jegyezte meg a férfi, majd hátrált egy lépést, és magával húzta a nőt a vízsugár alá. Emma rövid ideig prüszkölt, mielőtt a férfi mellkasába temette az arcát.

– Engem is összekoszolsz – motyogta, de átölelte a férfi karcsú derekát, és végigsimított a hátának feszes izmain. Olyan volt, mint egy műalkotás, minden egyes izma tökéletesen kirajzolódott, és elegánsan ívelt az inak és csontok fölött.

Duncan hátra döntötte a fejét a vízsugár alatt, ahogy korábban Emma is tette, és hagyta, hogy a víz végigfusson hosszú, szőke haján. Emma a férfi mögé nyúlt, és megragadta a sampont. A férfi túl magas volt ahhoz, hogy kényelmesen megmossa a haját, ezért beérte azzal, hogy egy jó adag sampont spriccelt a nedves hajára, majd hátrébb állt, hogy csodálhassa a karja és a válla izmainak játékát, miközben a sarat sikálta.

– Istenem, de jó érzés! – mondta, miközben leöblítette a haját.

– Tisztának lenni?– kérdezte Emma.

– Nem! – Kinyitotta a szemét, és lassan elmosolyodott. – Meztelennek lenni veled! – A kezei leereszkedtek, hogy megragadják a lány csípőjét, és a csempefalnak nyomta. – Hogy rajtad vannak a kezeim! – A kezei a lány fenekére ereszkedtek, és könnyedén felemelte addig, amíg a nő lábai a keskeny csípője köré nem fonódtak. Emma érezte a férfi kemény merevedéséta combjához simulni, ahogy Duncan gyengéden, incselkedve hozzá dörgölődzött.

– Duncan – suttogta könyörögve. De a férfi nem volt hajlandó engedni a könyörgésének. Még nem. Egyik keze kettejük közé került, hogy befedje a lány mellét, hüvelykujjával játszva a mellbimbójával, amíg az megkeményedve ki nem emelkedett. Lehajtotta a fejét, hogy könnyedén beleharapjon a telt halomba.

– Aggódtam érted, Emmaline – mormolta, ugyanazt a mellbimbót nyaldosva, amit az előbb megharapott, majd még erősebben ráharapott, amíg a lány fel nem kiáltott, a lábait a férfi csípője köré szorította, miközben a hüvelye összeszorult a szükségtől.

– Én is – zihálta a lány, megmarkolva a férfi nedves haját, és megrántotta. – Mármint érted.

– Aú!– Duncan felnézett és elvigyorodott, a csípője nem hagyta abba őrjítő mozdulatait, engedve, hogy a nő érezze a farkának hosszát, olyan közel, de mégsem ott, ahol akarta, ahol szüksége volt rá.

– Duncan, segíts, ha nem...

A lány felkiáltott, amikor Duncan figyelmeztetés nélkül, teljes hosszával a lábai közé merült, szélesre feszítve Emmát, minden felkészültsége ellenére, és előredöfött, amíg a csípőjük nedves placcsanással nem találkozott. Ekkor megállt, figyelve a lányt, ahogy az nehezen kapkodja a levegőt, ahogy a teste ellágyul, hogy alkalmazkodjon hozzá.

– Ha nem mit? – kérdezte selymesen.

Emma előre húzta Duncan fejét, és lélegzetelállító csókba rántotta. Meleg, nedves és puha volt, az ajkak és a nyelv lassú simogatása, miközben lenn a belső izmai ugyanilyen ritmusban feszültek a férfi hossza körül. Duncan felszisszent, amikor a farka válaszul megrándult, és Emma lassan felemelte a fejét, nyelvével végignyalva a férfi szájának ívét, mielőtt azt suttogta: – Szeretlek, Duncan.

Duncan a lány szemébe nézett, arckifejezése teljesen komoly volt, amikor lassú, egyenletes mozgásba kezdett, fenekének feszes izmai összeszorultak, miközben csípője előre és hátra mozgott a lány lábai között, erekciója egy szaténba burkolt, meleg kőtengely volt, miközben többször visszahúzódott, amíg már csak a hegye maradt a nőben, majd ismét mélyen a testébe csúszott, hosszú, sima siklással hús a húsba. Emma keresztbe tette a bokáját a férfi fenekén, csapdába ejtve őt a combjai között. A karja a férfi nyaka köré fonódott, ujjaival a hajába túrt. Duncan szája végigvándorolt Emma arcán, megcsókolta a szemét, az állát, majd le a nyakáig. A nyelve hűvös volt a lány túlhevült bőrén, ahogy lenyalta a bőréről az izzadságot, miközben erősen megszívta a nyaki vénáját. Emma elmosolyodott magában, és arra gondolt, hogy reggelre be fog színesedni. Úgysem volt még egy ilyenje sem...

Felnyögött az izgalomtól, amikor a férfi agyarai átszúrták a vénáját, ahogy az első erőteljes orgazmus végigszáguldott a testén, összeszorítva a méhét és megfeszítve a melleit. Duncan merev hosszának minden egyes lökése újabb hihetetlen érzést keltett, a gyönyör egymást követő hullámait, mintha az idegei csupaszok lennének, a férfi farka pedig selymes ecsetként simulna hozzájuk. Emma együtt kezdett mozogni a férfi mozdulataival, azt akarva, hogy Duncan is csatlakozzon hozzá, érezni akarta a pillanatot, amikor ő is elveszíti az önuralmát, és vele együtt a mélybe bukik.

Az agyarai még mindig a lány nyakába fúródtak, amikor Duncan felnyögött. A hang végigrezgett Emma bőrén, és végigszáguldott a vénáján, végigdübörgött a mellein, majd le a lábai közé, hogy megremegjen a férfi hosszán. Felemelte a fejét, és a nyelve gyorsan végignyaltaz apró szúrt sebeken, mielőtt a száját az övére nyomta, megosztva a vérének ízét. Emma éhesen válaszolt a csókjára, harapdálta, ahogy küzdött, hogy közelebb kerüljön hozzá, bocsánatkérően megnyalva az ajkát, amikor megérezte kicsorduló meleg vért, de élvezve a vele járó forróságot.

Duncan felmordult, és keményen dugni kezdte, a nedves csempéhez lökte, a hátát a karjaival védve, miközben egyre erősebben és erősebben döfött előre, amíg Emma már azt hitte, hogy a csempe biztosan megreped a nyomás alatt. Éhesen vicsorogva feljebb emelte a nőt, megváltoztatva a behatolás szögét, még mélyebbre hatolt, mint korábban, vastagsága addig kínozta a lány belső falainak érzékeny húsát, amíg a teste reszketni nem kezdett az izgalomtól, és könyörgött a kielégülésért. Duncan egyik kezét végigcsúsztatta a lány fenekének ívén, megsimogatva a behatolással megfeszített gátját, mielőtt ujját belemártotta volna a szűk ánuszába. Emma felzihált, amikor a második orgazmus is végigdübörgött az idegein, villámként ugrálva a férfi kezének érintésétől a farkának lökéséig, és fel a duzzadt melléig, amelyek a férfi erőteljes mellkasához préselődtek. Emma beleharapott a férfi vállába, megpróbálva elfojtani a torkán felszökő sikolyt, amit a teste minden porcikáján átviharzó érzések gerjesztettek. A hüvelye megfeszült Duncan farkán, amikor a férfi elkezdett kilövellni, a forró spermája beborította a méhét, miközben a fogai felsértették a férfi vállának bőrét, ő felemelve a fejét, üvöltve elélvezett.

 

* * * *

 

Duncan erősen nekidőlt Emmának, és legalább annyira tartotta őt a teste nyomásával, mint a kezei szorításával az édes fenekén. A nő szárazra facsarta. Vagy talán a forró zuhany volt az, ami még mindig a hátán dobolt, és illett Emma melegéhez a mellkasán. A karja lazán hevert a vállán, a bokái még mindig a csípője köré zárultak, miközben a mohó kis nyelve továbbra is nyalogatta a vért a válláról. Egyik kezét gyengéden a lány tarkójára tette, tovább bátorítva őt. Minél többet ivott a véréből, annál szorosabbá vált közöttük a kötelék. A válla lüktetett, ahogy eszébe jutott a lány fogainak érzése a húsában, és elvigyorodott. Egy vadmacska volt, az ő Emmája. És az övé volt.

Bármennyire is valószínűtlennek tűnt, újra szerelmes lett. Nagyon szerette a feleségét, bár az emlék olyan régi és távoli volt, mintha valaki mással történt volna. De még mindig emlékezett a púdere illatára, a keze érintésére, amikor egy nehéz nap után megmasszírozta a vállát. Jó asszony volt, aki jobbat érdemelt, mint amit ő adni tudott neki. És sokkal jobbat, mint amilyen véget ért.

De ő már nem az a férfi volt. Senki, se férfi, se vámpír, nem nyúlhatott többé a nőjéhez. Emma az övé volt, és a halálig harcolna érte, hogy megvédje. Persze Emma valószínűleg újra megharapná, ha tudatában lenne a gondolatainak. Nemegy félénk virágszál volt, aki félreállt volna, és hagyta volna, hogy más vívja meg a csatáit. Nem, ő a férfi oldalán akarna állni, és együtt harcolni az ellenségeikkel. És ez jobb is volt. Mert a világ szörnyű és alattomos hely volt, és megnyugtatta, hogy Emma ott lesz vele, hogy szembenézzen vele, amikor minden éjjel felébred.

Emma utoljára megnyalta Duncan vállát, és felemelte a fejét.

– Min gondolkodsz ilyen erősen? – mormogta, és megpuszilta a harapást, amelyet olyan mohón nyalogatott.

– Csak azon, hogy szeretlek, Emmaline. – Az állát a lány nedves hajához dörgölte. – Maradsz?

A lány megdermedt. – Maradok? – kérdezte, lehelete melegen érintette a férfi megtépázott bőrét. – Úgy érted, ma este?

– Úgy értem, örökre.

Emma felemelte a fejét, hogy ránézzen a férfira, a szemei megteltek könnyel. – Duncan?

A férfi komolyan nézett a szemébe. – Maradj velem, Emma! – ismételte meg. – Légy az enyém!

A lány szótlanul bólintott, a könnyei végigfolytak az arcán.

– Oké – suttogta, majd frusztráltan kifújta a levegőt. – Ez nem volt túl költői tőlem!

– A költészet túlértékelt – jegyezte meg Duncan. Hátralépett, és lassan leeresztette a lányt, hagyta, hogy lecsússzon a testén, amíg a lába szilárdan a földön nem állt.

Emma felsóhajtott, homlokát a férfi mellkasának támasztotta. Csak álltak mindketten, és hallgatták egymás lélegzetvételét, amíg Emma nevetve meg nem szólalt: – Azt hiszem, le kell zuhanyoznom!

– Igen, nos – rántotta be a lányt a víz alá, amely még mindig folyt, bár érezhetően hűvösebb volt, mint korábban. – Épp zuhanyozni próbáltam, amikor molesztálni kezdtél.

– Én?! Te kezdted! – mormolta a lány szétszórtan, miközben végigsimított a kezével Duncan hasán, ami automatikusanmegfeszült az ujjai alatt. Felnézett a férfira, és rákacsintott.

Duncan felnyögött. – Hadd fejezzem be legalább a mosakodást! Ha tudtam volna, hogy ilyen telhetetlen vagy, akkor...

– Micsoda?

– Eszméletlenre keféltelek volna, mielőtt lezuhanyozom – suttogta a fülébe.

– Duncan! – zihálta a lány, de nem húzódott el.

Gyorsan lezuhanyoztak, de csak azért, mert Emma visszautasította Duncan ajánlatát, hogy lemossa a lábai között a szeretkezésük maradványait. – Soha nem jutunk ki innen, ha ezt teszed – mondta, elütve a férfi kezét. – Aszalt szilva leszek.

– De egy nagyon vonzó aszalt szilva – mondta a férfi gálánsan. De kilépett a zuhany alól, és szárítkozni kezdett, amíg Emma végzett. Magára húzott egy melegítőnadrágot, és egy nagy törülközővel várta Emmát, amikor néhány pillanattal később kijött a zuhany alól. Köré tekerte, felemelte a karjaiba, és bevitte a hálószobába. A lány felemelte a karját, hogy átölelje a nyakát, majd fáradtan felsóhajtott, és a fejét a férfi vállára ejtette.

Duncan már visszahúzta a takarót, és most lefektette a tiszta lepedőre. Egyik térdével a lány mellé térdelve, befejezte a meztelen test megszárítását, majd betakarta, és odahajolt hozzá, hogy gyengéden megcsókolja.

– Aludj, Emma!Hamarosan jövök.

A lány megragadta a kezét, amikor felállni készült, a szeme már félig lecsukódott. – Hol fogsz ma aludni, Duncan?

– Veled, Emmaline. Ez a ház jobban megfelel a fajtámnak. Majd visszajövök ide hozzád.

A lány elmosolyodott, arcát a férfi kezéhez dörzsölte, mielőtt elengedte volna, és összegömbölyödött a takaró alatt. Pillanatok alatt elaludt Duncan segítsége nélkül is, bár a férfi készen állt, hogy álomba lökje, ha szükséges. Egy foglyot kellett kihallgatnia. A férfit, aki felgyújtotta a rezidenciát, és aki nyilvánvalóan meg akarta ölni Duncant néhány vámpírjával együtt, és talán Emmát is. Ez nem egy olyan feladat volt, amit Duncan nagyon várt, de meg fogja tenni, és elég jól is, mert semmi sem volt fontosabb számára, mint Emma és az emberei biztonsága. De valahogy kételkedett benne, hogy szeretett Emmája csodálná a képességeit, amikor az az ember kegyelemért kezd sikoltozni.