4.-5.-6. Fejezet

 

Negyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma Duquet leparkolt a kis Hondájával a télen kopasz cseresznyefa alatt, és a háztömb végén álló elegáns fehér kúriát bámulta. Teljesen ki volt világítva, királynőként állt ott, mintegy uralkodva a többi ház fölött – a legnagyobb telek és a legnagyobb ház egy nagy házakból álló tömbben. Valószínűleg ebben az utcában még a legkisebb ház is többe került, mint amennyit ő egy élet alatt keresne. Összevonta a szemöldökét. Nos, talán nem egy egész életen át. Úgy tervezte, hogy sokáig és jól fog élni, már csak azért is, hogy dacoljon a sorssal, amely úgy tűnt, eddig ellene volt.

Egy dömper robogott el mellette, a fényszórói megvilágították a ház díszes vaskapuján belül felhalmozott, oda nem illő törmelékkupacot. Az ő szomszédságában ezt a szemetet az utcára dobták volna ki, hogy elvigyék, de errefelé valószínűleg rendeletekkel szabályozták az ilyesmit.

A teherautó sofőrje kihajolt, hogy a kúria kis őrházának oldalán lévő vevőegységbe beszéljen, nyilvánvalóan bejelentve az érkezését, mivel maga az őrház üres volt. A kapu kitárult, de ahelyett, hogy előre hajtott volna, a teherautó egy gyors hárompontos fordulatot vett, mielőtt hátramenetben átment volna a kapun, és megállt a platójának hátsó részével közvetlenül a szemétkupac mellett. Úgy tűnt, nem foglalkozva azzal, hogy a teherautójuk megakadályozta a kapu bezáródását, két férfi kiugrott, és a törmelékkupacból elkezdték a szemetet feldobálni a jármű nyitott platójára.

Emma kíváncsian figyelt, és azt kívánta, bárcsak gondolt volna arra, hogy hozzon magával távcsövet. De ha jobban belegondol, ha ebben a kerületben üldögél, miközben egy távcsövön keresztül bámul, még le is tartóztathatják. Ami azt illeti, jobb lenne, ha csinálna is valamit az ücsörgésen kívül, különben valaki ráhívja a rendőrséget. Washington ezekben a napokban nagyon paranoiás hely volt.

Ideje dönteni. A kapu nyitva volt, arany lehetőség, ha valaha is volt ilyen. Egyenesen odasétálhatott a vámpírok nagykövetségének bejárati ajtajához, és audienciát kérhetett a nagykövettől, vagy hogy a fenébe hívják. Valószínűleg ennél jobb esélye sosem lesz. Persze az is lehetséges volt, hogy átsétál a kapun, és néhány dühös őr karjai közé kerül. Talán még egy-két kutyáéba is. Bár ő nem látott kutyákat, és különben is, minden történet azt mondja, hogy a kutyák nem szeretik a vámpírokat. Ráadásul a kapu nyitva volt, és ha voltak is ott kutyák, azok biztosan...

– Szedd össze magad, Em! – szidta meg magát. Hajlamos volt túlgondolni a dolgokat, hogy elodázza az elkerülhetetlent. És ez a látogatás határozottan elkerülhetetlen volt. A lakótársa, Lacey eltűnt, és Emma a saját keresési kísérletei során falba ütközött. De valaki abban a házban pontosan tudta, hol van Lacey, és Emma szándékában állt, hogy kiderítse.

Kiszállt a kocsijából, és körülnézett. Senki sem figyelt rá. Végigsietett az utcán, és lelassított, ahogy közeledett az ütött-kopott teherautóhoz. Gyors rohanását sietős, magabiztos sétává változtatta, és biccentve, mosolyogva lépett el a két elfoglalt férfi mellett, mintha minden este erre járt volna.

A felhajtó egyike volt azoknak a hosszú, kanyargós dolgoknak, és az idegesség és a hét centis magassarkú cipő miatt, amit a munkahelyén viselt, kissé kimerült, mire elérte a csinos téglalépcsőt. Megállt a tövénél, és nyugtató lélegzetet vett.

– Meg tudod csinálni, Em! – suttogta, és gyors léptekkel felment a lépcsőn.

Elérte a bejárati ajtót, és meglepetten meredt rá. A zár megsemmisült. Úgy nézett ki, mintha valaki szétégette volna. Furcsa. De kényelmes. Ez és a nyitott kapu mellett az istenek egyértelműen rámosolyogtak a ma esti küldetésére. Finoman megérintette a kilincset, hogy megbizonyosodjon róla, hogy biztonságban van, aztán benyomta az ajtót, és belépett.

Sötét volt, bár nem kísértetiesen sötét. Néhány lámpa világított egy folyosón, amely eltűnt a nagy lépcső mögött, pont az ajtóval szemben. És egy kristálycsillár a feje fölött, amely úgy nézett ki, mintha a leghalványabb fokozaton lenne. A kristályok sárgásszürkén csillogtak, mintha a fény nem lett volna elég erős ahhoz, hogy áttörjön az üvegen.

Emma tett még egy lépést befelé, megborzongott, és becsukta maga mögött az ajtót. Meglepően meleg volt, a tompa világítás ellenére. Egy része azt várta, hogy olyan hideg lesz, mint egy kriptában, mint a filmbéli vámpíroknál. De a tőle jobbra lévő szobában kellemes tűz égett, amelynek látványát a nyitott bejárati ajtó eltakarta. A szoba egy kis könyvtárra emlékeztetett, és halványan világították meg a csinos, Tiffany-stílusú lámpák, amelyek egy íróasztalon és két kis, kerek oldalsó asztalkán álltak. Hallotta a jellegzetes hangot, amikor valaki visszatol egy könyvet az egyik polcra, és óvatos lépést tett az ajtó felé.

– Halló? – szólongatott halkan, valahogy nem szívesen jelentette be a jelenlétét ebben a nagy, üresnek tűnő házban. Lábujjhegyen közelebb lépett a szobához, és sikoltva hátraugrott, és majdnem felbukott a saját sarkában, amikor hirtelen egy nagydarab, szőke férfi jelent meg szeme előtt.

A férfi kíváncsian szemlélte a lányt, telt ajkai halvány mosolyra görbültek.

– Segíthetek? – A hangja lágy és könnyed volt, és az otthoni szelíd hegyi patakokban csobogó hűs vizet juttatta eszébe.

Emma csak bámult rá. Biztosan tudna segíteni neki, de valószínűleg nem úgy, ahogyan gondolta. Emma a magas pasikat szerette, nem az óriásiakat, de elég magasakat ahhoz, hogy 168 centisen még mindig viselhessen magas sarkú cipőt anélkül, hogy magasabb lenne a randipartnerénél. Nem mintha a munkabeosztása miatt olyan sok randevúja lett volna, de reménykedni mindig lehetett.

Ez a fickó azonban több volt, mint egyszerűen csak magas. Pompásan nézett ki. A húszas évei végén járt, talán valamivel több mint 180 centi magas, hosszú, szőke haja lazán omlott a széles vállára. Erős karjai és feszes, izmos mellkasa volt, amely kitöltötte a sötétkék, hosszú ujjú pólót, és a feszes, lapos hasig keskenyedett. A kifakult farmer keskeny csípőre és izmos combokra tapadt, és...

– Elnézést – ismételte ugyanazon a megnyugtató hangon, de némi rejtett szórakozással. – Valami különlegeset szeretne?

Emma elpirult, szégyellte magát, hogy rajtakapták a bámészkodáson. Mégis mire gondolt? Nem azért volt itt, hogy felszedjen valami fickót, akármilyen ínycsiklandó is volt.

– Igen – kezdte, de miután rájött, hogy a torka túl száraz a beszédhez, nyelt egyet. Köhögött, és újrakezdte. – Igen, szeretném látni a nagykövetet, kérem!

A meleg barna szemek sarkaiban ráncok jelentek meg.

– Bizonyára észrevette – mondta, miközben tekintete végigsöpört azon, amit a lány láthatott a nyilvánvalóan munkára nem alkalmas nagykövetségből –, hogy itt most átalakulóban vagyunk. A régi nagykövetet visszahívták. Az utódja azonban hamarosan a helyére kerül, és amikor ez megtörténik, egészen biztos vagyok benne, hogy szívesen találkozik majd önnel.

– Ó – mondta Emma hirtelen aggódva. – Úgy érti, hogy Victor elment? Úgy érti, örökre? – Amikor a férfi bólintott, a lány megkérdezte: – Mennyi időbe telik, mire találkozhatok azzal, aki a főnök lesz?

A szőke értékelően oldalra billentette a fejét. Próbálta eldönteni, hogy érdemes-e megzavarni az új fickót? Emma öntudatosan kiegyenesedett, azt akarta, hogy a férfi tudja, ő egy komoly ember, aki üzleti ügyben van itt, ami a korábbi hormontúltengéses bámészkodása után megkérdőjelezhetőnek tűnhetett.

– Tudna várni néhány pillanatot? – kérdezte a fickó.

Emma meglepetten rándult össze.

– Természetesen – mondta azonnal. – Mármint persze, hogyne. Ööö, hol várakozzak? – A lány körülnézett, majd oldalra hajolt, és a férfi mellett elnézve felmérte a könyvtárat, amely úgy tűnt, tele van érdekes könyvekkel.

Furcsa módon a szöszi nem úgy tűnt, mintha tudná, hová tegye, amíg utána néz az új nagykövet hollétének. Talán az új fickóval együtt érkezett. Egy nemkívánatos gondolat jelentkezett felajzott fejében. Figyelembe véve az öltözékét, a teljes fittségét és az általános dögösségét, talán ő volt az új fickó pasija. A francba! Miért volt az összes pompás srác meleg?

A szőke hirtelen elvigyorodott, mintha tudta volna, mire gondol.

– Várhat a...

Gyors, nehéz léptek dübörögtek valahonnan a ház mélyéről, pillanatokkal azelőtt, hogy egy sötét hajú férfi robogott be a lépcső mögötti folyosóról. Hihetetlenül gyorsan mozogva, álló helyzetbe csúszott, és úgy állt meg a szőke előtt, mint egy futó a hazai pályán.

– Bocsásson meg, én...

– Semmi baj, Miguel! – szakította félbe a szöszi. – Ez a fiatal hölgy... – Megfordult, hogy ránézzen a lányra. – Sajnálom! Nem értettem a nevét!

– Ó, nem, én sajnálom! – mondta gyorsan. – Be kellett volna mutatkoznom. Emma Duquet. – Előrelépett, és kinyújtotta a kezét.

A szőke óvatosan vette a kezébe a lány kezét, mintha attól tartana, hogy összetöri. És talán meg is tehette volna, mert a keze pont olyan volt, mint a többi része – gyönyörű és nagy, széles tenyérrel és szögletes ujjakkal. És kemény is volt, nem puha és párnás, mint oly sok férfinak itt Washingtonban. Azok az erős ujjak az övéi köré fonódtak, és a férfi gyengéden megszorította őket, a szorítása egy kicsit tovább tartott, mint ahogy az udvariasságból elvárható lett volna. De kit érdekelt az udvariasság? Emma szerelmes volt, vagy legalábbis vágyakozó. Talán mégsem meleg.

– Duncan vagyok – mondta. – Ő pedig Miguel.

Egyiküknek sem volt vezetékneve. Huh. Furcsa. Talán ez valami vámpír-dolog, bár elég biztos volt benne, hogy egyikük sem vámpír. Nem mintha tudta volna, hogy néz ki egy vámpír – ez inkább Lacey érdeklődési köre volt. De ez a kettő inkább látszott egy buliba készülő diákszövetségi fiúnak, mint az univerzum mindenható urának.

Viszonzásképpen felajánlotta a kezét Miguelnek is, de az csak gyanakodva bámult rá, és úgy lépett közé és Duncan közé, mintha valami betegségben szenvedne, vagy ilyesmi.

– Várhat a könyvtárban, Miguel.

A sötét hajú férfi meglepett pillantást vetett Duncanre.

– A nagykövet biztosan látni akarja őt – tette hozzá Duncan, és egy gyors mosolyt villantott a lányra.

Miguel szemöldöke felemelkedett.

– Ha kényelembe helyezed Duquet kisasszonyt – mondta Duncan –, én majd gondoskodom a nagykövetről.

Emma figyelte, ahogy Duncan eltűnik arrafelé, amerről Miguel érkezett. Úgy mozgott, mint egy nagy, kecses macska, úgy, ahogy a profi sportolók mozognak, mintha minden izma összhangban lenne a többivel. És olyan élvezetes volt nézni is.

– Erre – mondta Miguel, félbeszakítva a lány csodálatát Duncan daliás távozásán. A férfi elkomorult, amikor a lány visszanézett rá. Úgy tűnt, Miguelnek valamiért nem tetszik. Nem, inkább úgy tűnt, hogy nem helyesli őt. Nos, nagy ügy! Emma nem kereste senki más jóváhagyását, csak a sajátját. És az is biztos, hogy nem azért verekedte át magát a főiskolán és a jogi egyetemen, hogy azon aggódjon, mit gondol róla valami diplomáciai lóti-futi. Különben is, nem azért volt itt, hogy barátokat szerezzen.

– Köszönöm – mondta, és magabiztosan besétált a könyvtárba, mintha az övé lenne a hely.

– Foglaljon helyet! – mondta Miguel, és ez inkább hangzott parancsnak, mint ajánlatnak.

– Inkább állok – válaszolta Emma. Valójában szívesebben ült volna, de nem adta meg neki ezt az elégtételt. – Nem baj, ha körülnézek?

Miguel homlokán elmélyültek a ráncok. Alaposan felmérte a szobát, mintha olyan dolgokat keresne, amelyeket a lány kifelé menet a zsebébe csúsztathatna. Emma csak egy furcsa pillantást vetett rá. Az isten szerelmére, ezt a helyiséget nyilvánvalóan a látogatók várótermének szánták. Nézd, milyen közel volt a bejárati ajtóhoz! Ha el akarták rejteni a követség kincseit, akkor azt nem ebben a szobában tették volna, nem igaz? Fogd már fel!

– Persze – mondta végül. – A közelben leszek.

Emma elmosolyodott. – Rendben.

 

* * * *

 

Duncan levetette az eddig viselt kényelmes farmert és pólót, bár nem tudott elfojtani egy sajnálkozó sóhajt. A Victorral való leszámolás kevesebb, mint huszonnégy órája történt, és remélte, hogy lesz legalább néhány napnyi nyugalma, mielőtt betolakodna a külvilág. Még mindig a biztonságon dolgoztak, még mindig kutatták ennek a hatalmas háznak minden centiméterét; lehallgató eszközöket, rejtett kamerákat, rejtett ajtókat és menekülési útvonalakat keresve. Könnyebb dolguk lesz, amint megérkezik ma este Kaliforniából Duncan csapatának többi tagja is. Ha másért nem is, de több szem kutat és több fül hallgatózik majd. Raphael vámpírjai közül többen is önként jelentkeztek, hogy elkísérik Duncant erre az új helyre, de ő csak néhányat vitt magával, és csak azokat, akik mély biztonsági háttérrel rendelkeztek. Minden másról lehetett később is gondoskodni, de az első feladat az volt, hogy biztonságossá tegyék ezt a helyet.

Ami felvetette a bájos Duquet kisasszony váratlan megjelenését a szalonjában, és azt, hogy hogyan jutott oda. Mintha csak ez a gondolat idézte volna meg, Louis könnyedén bekopogott a hálószobai lakosztály ajtaján, amelyet Duncan lefoglalt magának.

– Gyere be, Louis!

A zömök vámpír épp csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy be tudjon surranni rajta, és díszszemlei pihenőállásba helyezkedett. Louis most már testestől-lelkestől Duncanhez tartozott, de mielőtt vámpír lett volna, harcedzett katona volt, és még mindig szívesen emlékezett vissza a katonai napokra.

Duncan becsatolta öltönynadrágjának övét, és leült, hogy felvegyen egy pár fekete zoknit.

– Hogy jutott be?

– A dömperrel, uram. A járművükkel akadályozták a kapu becsukódását, amíg a szemetet pakolták, ő pedig átcsúszott rajta. Vállalom a felelősséget...

Duncan felsóhajtott.

– Nem a te hibád! Hárman egyszerűen nem vagyunk elegen egy ekkora birtok biztosításához. Könnyebb lesz, miután a többiek is ideérnek – és miután Miguel behozza a nappali csapatot. Addig is azt javaslom, zárjuk be a kaput, és ne foglalkozzunk a hívókkal.

– Igen, uram!

Duncan felhúzta a bakancsát, felállva topogott néhányat, majd lecsúsztatta az öltönyzakóját a fogasról.

– Megnézted már a pincét?

– Éppen úton voltam, amikor Miguel hívott, uram.

– Helyes. Köszönöm, Louis! Sajnálom, hogy ezzel terhellek! Gondolom, elég sötét a helyzet odalent.

– Nincs szükség bocsánatkérésre, uram! Intézkedni fogok! – Louis lehajtotta a fejét, majd kisurrant a szobából, magára hagyva Duncant a saját gondolataival, amelyek azonnal megteltek Emma Duquet képeivel. Elmosolyodott, miközben ujjával hátrafésülte a haját, és összefogta a komód tetején szétszórt kopott bőrszíjak egyikével.

Emma, gondolta. Szép, régimódi név, bár a látogatójában semmi régimódi nem volt. Hosszú, gesztenyeszínű haja vad gubancban lógott a hátán, és azok a szokatlanul sötétlila szemek élesek és intelligensek voltak, a szinte mániákus sugárzás ellenére is. Úgy viselte szigorúra szabott kosztümjét, mint egy lovag a páncélját, de közel sem takart annyit. Egyetlen lovag sem villantott még ilyen formás lábakat, és nem öltött magassarkú cipőt sem, hogy még hosszabbnak tűnjenek, mint amilyenek voltak. A lábait selyemharisnya fedte. Ez az idő túl hideg volt a csupasz lábakhoz, de nem engedett a kísértésnek, és nem viselt valami kevésbé hízelgőt, mint a selyem. Duncan megértette, hogy a modern nők nadrágot viselnek, és a vastag harisnya bizonyára praktikus volt ezen az éghajlaton. De a benne lévő déli neveltetésű férfi még mindig jobban szerette a nőket szoknyában és ruhában látni, ahol a karcsú vádli édes ívét kiemeli a selyem csillogása. Bár az biztos, hogy az ő korában egyetlen valamit magára is adó nő sem viselt volna olyasmit, ami távolról is hasonlított volna Emma szűk szoknyájára és zakójára, és selyemharisnyát sem viselt volna olyan helyen, ahol a férjén kívül más férfi is láthatta volna. Elvigyorodott. Ha jobban belegondol, a modern női öltözködésnek mégiscsak volt mit ajánlania.

És miért töltött annyi időt Duquet kisasszony ruháival foglalkozva? Inkább azon kellene gondolkodnia, hogy mit keres itt a nő. És mi lehetett olyan sürgős, hogy a szemei elsötétültek a félelemtől, amikor közölte vele, hogy Victor elment?

Ötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma áhítattal lapozgatta Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című sorozatának 1776-os első kiadásának utolsó kötetét, amely teljesnek tűnt. Ráadásul figyelemre méltó állapotúnak. Nem volt szakértője a ritka könyveknek, de lefogadta volna, hogy ez a példány még sosem járt könyvesboltban. Inkább egy jól megőrzött családi ereklyének látszott.

Megrázta a fejét, hirtelen elvesztve a türelmét saját magával szemben. Emma, te ostoba! Vámpír! Valószínűleg megvették frissen az egész sorozatot, és felrakták a polcra. Valószínűleg azt sem tudták, hogy megvan, nemhogy azt, hogy mennyit ér. Óvatosan a másik öt kötet mellé csúsztatta a könyvet, és felemelte a fejét, a környező címeket fürkészve. Azon tűnődött, vajon vannak-e még ehhez hasonló kincsek, amelyek csak úgy hevernek itt, anélkül, hogy bárki is okosabb lenne.

– Victornak figyelemre méltó gyűjteménye volt – mondta egy hűvös hang.

Emma bűntudatosan megrándult, és megpördült. Duncanre bámult, az álla leesett a döbbenettől, amíg rá nem jött, és olyan erősen össze nem csattantotta az állkapcsát, hogy az már fájt. Az ott álló férfi Duncan volt, de mégsem. Eltűnt a póló és a farmer, és nem szépen kitöltötte az öltönyt? Talán a nagykövet megkövetelte tőle, hogy felöltözzön a látogatóknak, még a hívatlanoknak is.

A lány pislogott, és kíváncsian billentette oldalra a fejét, ahogy felfogta a férfi szavait.

– Azt mondta, hogy volt egy gyűjteménye. Múlt időben. Történt valami Victor nagykövettel? Ezért van most itt a főnöke? – A szíve hevesen kezdett kalapálni a gondolatra, hogy valami történt Victorral. A parti, ahová Lacey elment, olyan parti volt, amelynek maga a vámpír nagykövet volt a házigazdája, legalábbis Lacey ezt mondta Emmának. Nem ez volt az első alkalom, hogy elment Victor egyik partijára, de ez a mostani valami különlegesnek számított, egy hosszú hétvége egy városon kívüli házban. Lacey nagyon izgatott volt. A lakbér saját részét új ruhára és cipőre költötte, tudva, hogy Emma úgyis megbocsát neki, és fedezi az egész lakbért – mint mindig.

És még most is, Emma boldogan fizetné a lakbért a következő öt évre, ha Lacey épségben és egészségesen felbukkanna.

– Emma?

A lány pislogott.

– Sajnálom! – mondta Duncannek, és megrázta a fejét, hogy kitisztítsa. – Um, rendben. Múlt idő. Történt valami a nagykövettel? – Vagy Lacey-vel?

– Nem, semmi váratlan – biztosította Duncan nyugodtan. – De a könyvgyűjtemény a rezidenciához tartozik, szóval igazából úgysem az övé.

– Ó, persze! Gondolom, akkor most már az Ön főnökéé, ugye?

Duncan elmosolyodott, és úgy látszott, őszintén elégedett a lány következtetésével, vagy talán inkább úgy tűnt, hogy szórakoztatja. Emma elkomorult, amikor a férfi kecsesen megfordult, és a nehéz, díszes íróasztalhoz sétált. Miguel sötét szellemként surrant be a szobába, nem csapott nagyobb zajt, mint Duncan. Ő is átöltözött, és most helyet foglalt Duncan bal válla mögött, miközben Duncan leült az íróasztal mögé.

– Foglaljon helyet, Ms. Duquet – mondta Duncan –, és mondja el, mi szél hozta ide!

Emma meglepetten nézett fel, miközben elhelyezkedett a székben.

– Várjon, azt hittem, hogy találkozom... – A francba! Emmának alig sikerült visszatartania a hangos káromkodást, amikor rájött, mi történik.

Duncan eközben oldalra fordult az íróasztalnál, hátradőlt a nagy bőrfotelben, és keresztbe tette a térdén a lábát, egyik karját pedig az előtte lévő íróasztalra támasztotta. Nem mocorgott, mint mások tették volna, még csak az ujjával sem kocogtatta az asztalt. Csak figyelmesen nézte a nőt, mintha kíváncsian várta volna, hogyan fog reagálni.

– Ön a nagykövet? – nyögte ki Emma.

– Igazából nem nevezzük nagykövetnek, de igen.

– Ez azt jelenti... Ön vámpír? De az lehetetlen! Úgy értem, hány éves?

Miguel megmerevedett, és dühösen nézett rá, de Duncan halkan cöccögött, és azt mondta: – Ez a vámpírok kultúrájában nagyon illetlen kérdés, Ms. Duquet! Ön ebben a városban dolgozik. Legalábbis feltételezem, hogy igen. Bizonyára megtanították, hogy ennél tapintatosabban bánjon más kultúrákkal.

Emma bosszúsan összehúzta a szemét. Természetesen igaza volt a férfinak. Tudta, hogy jobb, ha nem tesz fel ilyen kérdést, de a férfi azonnal lesokkolta a kultúratudatossági órákkal. És ezt ő is tudta. Csak játszadozott vele, és ő nem szerette, ha játszadoznak vele.

– Nézze, Duncan, vagy bárhogy is hívják valójában...

Miguel erre ténylegesen morogni kezdett, de Duncan felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Semmi baj, Miguel! Nem akart megsérteni, ugye, Ms. Duquet?

Emma egy pillanatig nem válaszolt. Túlságosan lefoglalta, hogy Miguelt bámulja. Még sosem hallott férfit ténylegesen morogni. Igazi, agyar kivillantó, torkodat-kitépő-morgás. Hűha!

– Ms. Duquet?

– Igen! Úgy értem, nem, nem akartam megsérteni! Én... Általában jobb vagyok ennél.

– De valamiért aggódik. Valami, ami miatt eljött hozzánk, pedig még sosem járt itt. Valami elég fontos ahhoz, hogy meghívás nélkül besurranjon a kapun keresztül a házunkba.

– A kapu nyitva volt – tiltakozott.

– A kaput egy szeméttel pakolódó teherautó zárta el – javította ki Duncan finoman. – Nyilvánvalóan nem lett volna szabad nyitva lennie.

Oké, szóval rajtakapta.

– Igaza van – ismerte el a lány. – Sajnálom! Ismét.

Duncan halkan felnevetett, meleg barna szemei táncoltak. Az biztos, hogy nem nézett ki vámpírnak. Miguelt meg tudta venni. Az isten szerelmére, még morgott is. Duncan úgy nézett ki, mint egy kékvérű, Harvardon végzett üzletember, akinek drága szabója van, és eléggé lázadó lelkű, hogy hosszúra növessze a haját. De talán pont ez volt a lényeg. Milyen jobb arcot lehetne adni a vámpírkultúrának, mint olyasvalakit, aki úgy néz ki, mint a szomszédban lakó cégvezető?

– A problémája? – ösztönözte Duncan.

Emma mély levegőt vett, és lassan kiengedte.

– A lakótársam, Lacey – kezdte, majd elhallgatott. Lacey sokkal több volt, mint egyszerű lakótárs, de ezt nem kellett a férfinak tudnia. – Elment Victor egyik bulijára. Egész hétvégére szólt, de legkésőbb vasárnap estére haza kellett volna érnie, mert hétfő reggel dolgoznia kellett. Ez három napja volt, és még mindig nem hallottam felőle. Lacey nem tenne ilyet.

Duncanre nézett, várva, hogy az valahogy reagáljon. Hogy elmondja neki, hogy minden rendben van, hogy a buli még mindig tart, vagy hogy úgy döntöttek, hogy elrepülnek a Bahamákra, és nincs térerő. Valamit, bármit, ami megmagyarázza Lacey hallgatását. Azonban nem mondott semmit. Szinte teljesen mozdulatlanul ült, láthatóan elgondolkodott mindazon, amit a lány mondott, de nem sietett válaszolni. Ez frusztráló volt egy olyan ember számára, mint Emma, aki hajlamos volt teljes gőzzel élni az életet, de ugyanakkor volt valami megbabonázó a mozdulatlanságában. Nem hitte, hogy valaha is találkozott valakivel, aki ennyire mozdulatlan tudott maradni. Ezt annak tulajdonította volna, hogy a férfi vámpír, csakhogy Miguel, aki közvetlenül mellette állt, valósággal fortyogott az energiától, izmai megfeszültek az elegáns öltönye vonalai alatt.

Duncan ezzel szemben olyan volt, mint egy nagymacska – talán egy tigris –, kívülről olyan szép és fényes szőrű. De addig is, amíg csodálod a szépségét, a szíved hevesebben dobban a félelemtől, mert egy részed tudja, hogy ez veszély, ez a halál. Duncanben volt valami összegyűlt erő, amely mintha alig fért volna el a bőre alatt. Minden figyelmét követelte, és mégis, látszólag csak ült ott, mozdulatlanul és csendben, várakozva. Akárcsak az a tigris.

Emma nem volt tigris. Mindig babrált valamivel. A tanárai állandóan szidták a rángatózásáért, ahogy ők nevezték. De az igazság az volt, hogy túl sok energiája volt ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon. Belülről égette volna fel, ha nem használja fel valahogy.

– Ez volt az első alkalom, hogy a barátja csatlakozott Victorhoz az egyik rendezvényén? – kérdezte Duncan.

Emma elfojtotta meglepett rándulását a férfi hirtelen kérdésére.

– Nem – ismerte be. – Lacey szeret bulizni. A washingtoni munka és élet az én ötletem volt, de beleegyezett, hogy velem jöjjön a társasági élet miatt. Ebben a városban szinte minden este van valamilyen buli. A legtöbb este több is, és a hétvégéken... – Emma megvonta a vállát, aztán habozott. Nem akarta elmondani Duncannek a többit, nem akarta, hogy rosszat gondoljon Lacey-ről, de...

– Lacey egyfajta megszállottja mindannyiójuknak – tette hozzá vonakodva.

– Mit takar a „mindannyiójuk”? – kérdezte Duncan.

– Vámpírokat – mondta Emma összerezzenve. – Heti tíz könyvet is el kell olvasnia, teljesen beszippantotta. Főleg paranormális romantikus könyveket, és a legtöbbet a vámpírokról. Victorral egy VIP-rendezvényen találkozott, amelyet a cég, amelynek dolgozik, rendezett. Ők egy K Street-i lobbicég – nagy, nagy pénzek. Mindenesetre aznap este boldogabban jött haza, mint valaha is láttam, mert végre találkozott egy igazi, élő vámpírral. Két nappal később meghívót kapott a munkahelyi e-mailjére, egy partira ide a nagykövetségre.

– Ide!?

– Az első bulira, igen. Az talán két hónappal ezelőtt volt. Utána kellene néznem, hogy biztos legyek benne. Nem tartom számon Lacey társasági naptárát, de biztos vagyok benne, hogy azóta legalább hetente egyszer bulizott az Ön vámpírjaival.

– Táplálkoztak belőle?

Emma elsápadt az egyenes kérdésre. Magától már ezerszer megkérdezte ugyanezt, de még egyszer sem tette fel a kérdést Lacey-nek. Nem is igazán akarta tudni.

– Nem tudom – ismerte be Duncannek. – Soha nem láttam... – Remegő lélegzetet vett. – Soha nem láttam semmilyen nyomot a nyakán vagy bármi mást.

– Nem feltétlenül szükséges. Az viszont valószínű, hogy a barátja megengedte...

– Lacey – szakította félbe Emma. – A neve Lacey.

Duncan a fejét lehajtva nyugtázta a helyesbítést.

– Bármennyire is biztos vagyok benne, hogy Lacey elbűvölő, kétlem, hogy Victor továbbra is meghívta volna, ha nem szolgáltat vért. Ez nem szokatlan, ugye tudja!?

Emma értetlenül nézett rá. – Mi nem szokatlan?

Duncan szánakozó pillantást vetett rá.

– Sok ember van, Ms. Duquet, aki szívesen ajánlkozik a vámpírok vérforrásának. Ez elég élvezetes lehet számukra.

A lány a homlokát ráncolta. – Úgy érti, az emberek számára? Hogy lehet ez élvezetes?

– Szexuálisan – mondta elnyújtva a férfi, és a szó mintha csábítóan suttogott volna a csókos szájából egyenesen Emma fülébe. Olyan valóságos volt, hogy Emma szinte érezte a férfi leheletének melegségét az arcán, miközben a hangja felborzolta az érzékeit.

Emma szíve gyorsabban kezdett verni. Finoman gyöngyözött az izzadság a mellei között, és egy egészen másfajta nedvesség gyűlt össze mélyen a combjai között. Érezte, hogy a mellbimbói megfeszülnek, és örült a kabátja vastag anyagának, amely megakadályozta, hogy ezt bárki észrevegye. Csakhogy Duncan parázsló tekintete arról árulkodott, hogy tudta, hogy a lány felizgult, tudta, hogy a mellbimbói a melltartó csipkéjébe nyomódnak. Össze akarta szorítani a lábait a sóvárgás ellen, de nem volt hajlandó megadni neki ezt az elégtételt. Ehelyett inkább a szék karfája köré szorította az ujjait.

Ez nevetséges volt.

Összeszorította a fogait, és visszaterelte az agyát a helyes útra.

– Nézze – mondta végül –, semmit sem tudok az emberek és vámpírok egymás közötti kapcsolatáról. Még az olyan filmeket sem szeretem. Csak annyit tudok, hogy Lacey önökkel bulizott, és most eltűnt. Három napja nem jött haza, de még csak nem is hívott fel. Valami történt, és tudni akarom, mit fog tenni ez ügyben!

– Nem lehetséges, Ms. Duquet – mondta Duncan türelmesen –, hogy Lacey találkozott valakivel, aki tetszik neki, és néhány extra napot egyedül tölt vele?

– Felhívott volna engem! Tudja, hogy aggódnék.

– Felhívta az irodáját?

– Igen, természetesen.

A férfi kérdő pillantást vetett rá. – És?

Emma dühösen összeszorította a száját. A fenébe vele!

– És állítólag kivette a hetet.

– Ah.

– Nem! Semmi ah! Nekem nem szólt, hogy kiveszi a hetet, pedig megtehette volna. Valami nem stimmel itt, és ha túl sokáig várok, soha nem fogom... – A hangja megtört, ahogy küzdött a könnyeivel. Miért nem tudta megértetni senkivel? Lacey sokkal több volt, mint egy lakótárs. Legjobb barátnők voltak, testvérek minden szempontból, ami számított. Ők voltak egymásnak minden a világon, és Lacey soha nem tette volna ezt vele!

Duncan nem mozdult, csak elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Hiszek Önnek – mondta váratlanul.

– Köszönöm – suttogta Emma, és majdnem megfulladt a zokogástól, amely próbált kitörni a torkából.

– Vegye figyelembe – figyelmeztette –, nem vagyok meggyőződve arról, hogy bármi szörnyűség történt, de azt gondolom, Ön elég jól ismeri Lacey-t, minden bizonnyal jobban, mint én. És ha azt mondja, hogy valami nem stimmel ezzel a helyzettel, akkor érdemes utánanézni.

Emma bólintott, és az ajkába harapott, hogy ne bőgjön, mint egy idióta.

Duncan tekintete a lány szájára szegeződött, és felkönyökölt laza oldalpózából, simán megfordulva, míg ismét szembe nem nézett vele az íróasztal túloldalán.

– Ahogy már korábban is mondtam, Ms. Duquet, még csak most érkeztünk ebbe a városba. Ami azt illeti, tegnap este. Victor meglehetősen váratlanul távozott, így nekünk magunknak kell átkutatnunk az aktáit.

– Nem tudják felhívni őt, vagy valami?

– Attól tartok, nem elérhető, de megteszem, amit tudok.

Emma felsóhajtott. A férfi viccelődött vele. Nem állt szándékában megpróbálni megtalálni Lacey-t. Még Victort sem volt hajlandó felhívni, nemhogy bármi mást.

– Nem csak azért mondom ezt, hogy megnyugtassam – erősködött a férfi, mire Emma a homlokát ráncolta. Ez már a második alkalom volt, hogy a férfi mintha olvasott volna a gondolataiban. Lehetséges volt ez?

– És nem is olvasok a gondolataiban – tette hozzá mosolyogva. – Sokéves tapasztalatom van az emberi arckifejezések olvasásában, és az Ön arca nagyon kifejező.

Emma elpirult.

– Hm, köszönöm. Azt hiszem. Szóval, hogyan tovább...

– Tudom, hogy nyugtalan, de adjon nekem néhány napot! Vissza fogom hívni, ígérem!

Emma tiltakozni akart. Még két nap! De őszintén, ez jobb volt, mint amire számított, mielőtt idejött, és valószínűleg ez volt a legjobb, amit kaphatott. Mély, nyugtató lélegzetet szívott be, és fújt ki.

– Rendben. Köszönöm – mondta, és a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a mobiltelefonját. – A kocsiban hagytam a táskámat, így nincs nálam névjegykártya, de elküldhetem a számaimat SMS-ben, vagy... – Felemelte a fejét, hogy a férfi nagyon is emberi barna szemébe nézzen. – A vámpírok használnak mobiltelefont?

Duncan elvigyorodott.

– Igen, használunk. A technika minden vívmányát. – Egyik kezét a zakója zsebébe csúsztatta, elővette a saját telefonját, és gyorsan megérintett néhány billentyűt. Aztán átcsúsztatta a lánynak az asztalon.

– Ott beírhatja a számát!

Emma átvette a telefont, és a képernyőre pillantott. A neve már be volt gépelve, és csak a számra várt. Úgy érezte, mintha valami láthatatlan vonalat lépne át, beírta a mobil- és a munkahelyi számát, majd visszatette a telefont az asztalra.

– Van otthon vezetékes telefonom, de soha nem használom. Csak a mobilt – mondta. – És az irodai számomat. Azt is megadtam.

– Nagyon jó, én...

– Nem kéne megadnia az Ön számát?

Duncan már ellökte magát az íróasztaltól, és felállt, mintha vége lenne a beszélgetésnek. Megállt, és zavartan nézett rá.

– Természetesen. Miguel!

Emma elfintorodott. Nem tudta megmondani neki a számát? Miguelre volt szüksége, hogy megtegye helyette? De Miguel áthajolt az asztalon, és egy vastag, fehér névjegykártyát tartott a kezében. Emma lenézett, amikor átvette. Két sor volt a kártyán. Duncan neve, amely nyilvánvalóan tartalmazta a Milford vezetéknevet, bár nem így mutatkozott be, és egy telefonszám. Semmi cím, semmiféle azonosító hovatartozás.

– Rendben – mondta a nő. – Köszönöm.

– Miguel, kísérd ki Ms. Duquet-t a kocsijához, jó? Odakint sötét van és csúszós.

– Ó, nem, tényleg, jól vagyok – tiltakozott a lány. A legkevésbé sem akart a sötétben a morgó Miguellel sétálni.

– Hát persze – mondta Duncan kérlelhetetlenül. – Miguel!

 

* * * *

 

Duncan az emeleti ablaknál állva figyelte, ahogy Miguel kikíséri Emma Duquet-t a kapun át az utcán az autójához, ami egy régebbi típusú Honda volt, jegyezte meg. Megbízható autó, de nem drága.

A nő mondott valamit Miguelnek, miközben kinyitotta az autó ajtaját. Valószínűleg megköszönte, de ennél semmi többet. Nem érezte jól magát Miguellel, vagy talán érezte a vele szembeni bizalmatlanságát. Bármi is volt az, Duncant nem zavarta. Ha bárki közelebb kerülne Ms. Duquet-hez, az ő lenne. Úgy felkeltette a figyelmét, ahogy már nagyon régóta egyetlen nő sem. Feltételezte, hogy ennek köze lehetett a nő hangjának enyhe vontatottságához, amelyért nyilvánvalóan keményen dolgozott, hogy elveszítsen. De még mindig ott volt mindenkinek, aki délen nőtt fel, és tudta, mire figyeljen. Azt mondták, hogy egy férfi ízlése a nőkkel kapcsolatban, és fordítva, már gyermekkorban kialakul, jóval azelőtt, hogy az az ízlés valaha is érvényre jutott volna. Ha ez így volt, akkor teljesen lehetséges, hogy Duncan ízlése a nők terén még most is a közel kétszáz évvel ezelőtti Tennessee-i fiatalságára emlékeztetett. De gyanította, hogy ennél többről van szó.

– Uram? – szólalt meg Louis mögötte. – Hívott engem?

– Fel kell törnünk Victor számítógépeinek biztonsági rendszerét – mondta Duncan anélkül, hogy megfordult volna. – A többit egyelőre felejtsd el!

– Igen, uram! Azonnal nekilátok. – Louis hangjából rejtett lelkesedés áradt. Minden harci képessége ellenére Louis a szíve mélyén kocka volt, egy technikai zseni, aki még nem találkozott olyan biztonsági rendszerrel, amelyet ne tudott volna feltörni. Alig várta, hogy hozzáférjen Victor számítógépéhez.

– És Louis!?

– Uram?

– Mindent akarok, amit Emma Duquet-ről találsz!

– Mennyire menjek vissza...

– Mindent, Louis!

– Igen, uram!

Duncan továbbra is figyelte, ahogy Emma végighajt a kanyarig a zsákutcában, megfordul, majd visszafelé tart az útra, amerről jött. A lány szép szemére gondolt, olyan szokatlan színű, pontosan olyan árnyalatú, mint az árvácskák tavasszal. Még mindig emlékezett a virágokra az anyja kertjéből, abból a másik életéből. A dolgok azóta annyit változtak. Az több volt, mint egy másik idő; az egy teljesen más világ volt. Elfintorodott a gondolatra. Ritkán emlékezett már azokra az időkre, és most Emma szép szemei egy este alatt kétszer is eszébe juttatták őket.

Igazat mondott a barátjáról. Legalábbis amit tudott róla. Duncant részben az tette olyan sikeressé az emberekkel, hogy vámpírként felerősödött az empátiája. Szokatlan tehetség volt ez a fajtája körében. A vámpírok sokkal nagyobb valószínűséggel vesztették el a kapcsolatot az emberi érzelmekkel, minthogy megszerezték volna. De Duncan már emberként is intuitív érzékkel rendelkezett mások érzelmei iránt. És valahogy, amikor vámpírrá vált, ez a tehetség tovább erősödött. Eleinte nagyon megterhelő volt, hogy érezte a körülötte lévő emberek – emberek és vámpírok – minden érzelmét. Ami még rosszabb volt, az érzelmek néha ottmaradtak az épületekben vagy szobákban, különösen, ha az érzések kifejezetten erősek vagy traumatikusak voltak, mint a félelem, a gyűlölet vagy akár a szerelem. A képességei a látnokság határát súrolták, de a vámpírrá alakulás által szerzett képességei közül sok ezt tette.

Idővel megtanulta, hogyan zárja ki az általános zajt, megtanulta, hogyan használja szelektíven az érzéseket. És ezen az estén határozottan Ms. Duquet mellett döntött. A nő érzései nagyon is egyértelműek voltak, és ahogy az gyakran megesett, az érzelmeinek ismerete elvezetett a gondolatainak ismeretéhez is. A kettő végül is kéz a kézben járt. Az emberek gyakran hazudtak a szájukkal, de a gondolataik mindig igazak voltak. Kombinálva az összes többi nyommal, amit az emberek sugároztak, általában ugyanolyan jól meg tudott ítélni egy embert, mint a saját vámpírgyermekeit. És mivel egy vámpír atya úgy ismerte a gyermekeit, mint saját magát, ez már mondott valamit.

De ha Emma Duquet igazat mondott, akkor Victor tevékenysége messze túlmutatott a korrupción, sőt még azokon a förtelmeken is, amelyeket a pincéjében tartott fogva. Ami azt jelentette, hogy Duncannek ki kellett derítenie, pontosan mik voltak Victor bűnei, mielőtt azok az ő fejére zuhannának. 

Hatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Másnap este Duncan kinyitotta a privát lakosztálya ajtaját, kilépett a folyosóra, és összerezzent, amikor valami nagydarab dolog lezuhant a nyitott lépcsőházon keresztül, és hangos robajjal becsapódott az első emeleten. Ez volt az emberei közvetlen módszere a szemét gyors eltüntetésére. Sajnálatos módon ez egy gyorsan növekvő törmelékkupacot hozott létre az előcsarnokban. Végül az összes szemetet ki kell majd vinni az udvarra, ahol addig fog állni, amíg meg nem valósítják a jobb biztonsági intézkedéseket. Nem lesz többé hívatlan látogató, aki átcsúszik a figyelmetlenül nyitva maradt kapun.

A kaliforniai csapat többi tagja pontosan a tervezett időpontban érkezett tegnap késő este, és a ház most sokkal forgalmasabb volt, mint korábban. Az újonnan érkezett vámpírok mind letérdeltek, és véresküt tettek, átadva a Raphael iránti hűségüket Duncannek. Mindez Raphael áldásával történt, ami sokkal egyszerűbbé tette az egész folyamatot. Duncan volt most már az uruk; a szívük az ő parancsára vert.

És a jelenlegi parancsainak sok köze volt Victor romlottsága maradványainak eltakarításához. A régi ház mindhárom szintjét alaposan átkutatták, ami sok esetben azt jelentette, hogy szó szerint szétszedték. Senki sem bízott Victorban, de abban sem voltak teljesen biztosak, hogy mit is keresnek. Lehallgató vagy rögzítő eszközöket biztosan. Amikor ezeket megtalálták, eltávolították őket, és visszavezették az irányítóbázisukhoz, amely úgy tűnt egy ablaktalan szoba, amely el volt rejtve Victor nappali pihenőszobája mellett a harmadik emeleten. Ez már önmagában is megdöbbentő volt, hogy a legmagasabb emeleten alakított ki magának nappali pihenőhelyet. Viszont az alagsor szóba sem jöhetett volna, hiszen az tele volt a szinte értelem nélküli vámpírrabszolgáival.

Mindenesetre a talált felvevőkészülékek nagy része a hálószobákban volt elhelyezve, és a Victor rejtekhelyén lévő videógyűjtemény azt bizonyította, hogy ezeket a hálószobákat gyakran használták, ha csak egy-két órára is. Ennél is fontosabb volt, hogy a videókon szereplő férfiak többsége olyan arc volt, amelyet Duncan és mindenki más is felismert az esti hírekből.

Azt még nem tudta, hogy Victor aktívan zsarolt-e valakit – bár még ezt is megtudhatja, mielőtt még befejezik ezt az egészet –, de ha nem, akkor minden bizonnyal zsarolóanyagot halmozott fel a jövőbeli igényeire.

Duncan végigsétált a folyosón a helyiségig, ahol Louis felállította a felszerelését, amellyel folyamatosan próbálta kibogozni a különböző fájlokat Victor számítógépeiről. Amit eddig talált, az csak újabb bizonyítéka volt Victor féktelen paranoiájának. Az emberek világában egy apró lakásban élt volna, ahol az ablakokat alufóliával takarták be, és újságokat halmoztak a plafonig. Ehelyett ő egy erőteljes vámpírlord volt, többszáz éves, aki már akkor befészkelt a washingtoni körzetbe, amikor a városnak még neve sem volt. Duncan nem tudta, mit csinált Victor, mielőtt itt megalapították az Egyesült Államok fővárosát. Talán a forradalom csatamezőin kísértette a haldokló katonákat.

Vagy talán, gondolta magában Duncan, némi előítéletem van az öreg vámpírral szemben. Bűnbánóan elmosolyodott, majd felsóhajtott. Nem volt rá itt szükség. Feltételezte, hogy elkezdhetné a többiekkel együtt a falakat tépni, de...

– Uram!

Louis izgatott kiáltására Duncan gyorsan odalépett az íróasztalhoz, ahol a biztonsági főnöke Victor főszámítógépének billentyűzete fölé hajolt. Két másik vámpír kocka húzódott a közelébe, és kezdtek javaslatokat tenni, miközben Louis bevitte az adatokat. Duncan félreállt az útjukból.

– Feltörtem a fő titkosítást, uram – magyarázta Louis szűkszavúan, miközben tovább gépelt. – De néhány fájlban további kódok vannak.

– Az ott egy egyszerű alfa-jelölés – jegyezte meg halkan az egyikük. – Próbáld meg megnyitni...

– Basszus, itt van! Képek meg minden.

– Micsoda? – követelte Duncan. A többiek félresiklottak az útjából, ahogy ismét Louis mögé lépett.

– Nők, uram – magyarázta Louis, miközben egy aktát lapozgatott.

– Fiatal, gyönyörű, emberi nők – tette hozzá elismerően egy másik.

– Nevek nélkül – szólt közbe Louis. – Csak kezdőbetűk, de a képek alapján nem lehet túl nehéz... A múltkori nő...

– Emma Duquet – tájékoztatta Duncan.

– Igen. Hagyott képet az eltűnt barátjáról?

– Nem.

– Oké, egy pillanat! – Louis a székét a mögötte lévő íróasztal felé fordította, és közelebb húzta a laptopját. – Elkezdtem kutakodni Duquet hátterében, ahogy kérte – mondta, miközben gépelt. – A teljes neve egyébként Emmaline Marie Duquet, bár ritkán használja. Van egy Facebook-oldala, amit évek óta nem frissít rendszeresen, de hadd nézzem meg... Igen. Itt is van. A barátnője keresztneve Lacey volt, ugye?

– Igen – mondta Duncan. Louis válla fölött figyelte, ahogy felvillannak a képek egy fiatalabb, kevésbé kifinomult Emma Duquet-ről, olyan képek, amelyek egyértelműen azelőtt, vagy közvetlenül azután készültek, hogy a lány Washingtonba érkezett. Vagy talán csak a barátnője miatti aggodalom vette el a szeméből a csillogást, a mosolyt, amely azt sugallta, hogy megküzd a világgal, és győzni fog.

– Lacey Cray – mormolta Louis, és megállapodott egy képnél, amelyen Emma egy vele egykorú, csinos szőke lányt ölel át. – Szép név. És csinos lány is. Kár.

Duncan szerette volna vitatni Louis utolsó szavainak véglegességét a feltételezésről, hogy Lacey már halott, de nem tehette. Annak ellenére, hogy tegnap este megnyugtatta Emmát, és bármennyire is szerette volna Lacey-t épségben előállítani neki, tudta, hogy nem ez a legvalószínűbb kimenetel.

Louis visszafordult Victor számítógépéhez.

– Minden nő képe mellett dátum van, uram. És különböző kezdőbetűk minden dátum után. Azt hiszem... – Abbahagyta a gépelést, és felnézett Duncanre, mintha a reakcióját akarná felmérni. – Tekintettel arra, amit már láttunk Victor személyes pornógyűjteményéből, ez nagy valószínűséggel a szexuális találkozások feljegyzése, uram. A második kezdőbetűsor azoké a férfiaké lehet, akikkel ezeket a nőket párba állították, dátumokkal együtt.

– Egy kibaszott strici volt – suttogta az egyik vámpír undorodva. – A pokolba is, talán innen származik a pénze! Eddig azt találtuk, hogy úgy élt, mint egy Rockefeller, de jövedelem nélkül.

Duncan felpillantott. – Semmi?

– Rengeteg ingatlan volt a birtokában, uram – mondta a vámpír. – De túl sok belőle lepukkant környékeken van, olyan dolgok, amiket évtizedekkel ezelőtt vett, és elfelejtett eladni, mielőtt a piac összeomlott. Amennyire meg tudom állapítani, némelyiknél még arra sem vette a fáradtságot, hogy bérleti díjat szedjen.

– Mi van a jobb ingatlanokkal, olyan helyekkel, amelyeket talán ő maga is használhatott?

– Biztosan van néhány ilyen. Tudok szerezni egy listát...

– Csináld meg most, és küldd el az információt Louisnak és Miguelnek e-mailben. És folytasd a keresést. Ha nem törvényesen kereste a pénzt, akkor honnan származik? Valahol ott kell lennie. Vagy ez, vagy nem őrizte meg ezeket a feljegyzéseket egyik számítógépen sem, amit eddig találtunk, ebben az esetben...

Elfintorodott, amikor valaki odafent elkezdte verni egyik falat valamivel, ami a hangja alapján kalapácsnak hallatszott. Hosszan és hangosan kifújta a levegőt, majd így szólt: – Ha a feljegyzések ebben a házban vannak, biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtaláljuk őket. De addig is, Louis... – A biztonsági főnöke halvány szemébe nézett. – ...Victor fenntartott valamilyen vérházat?

Louis megrázta a fejét. – D.C. városában nem, uram. Ő és a négy vámpír volt az egyetlen, akinek megengedte, hogy itt éljen... nos, azokon a teremtményeken kívül, akik a pincében voltak. De a környező államokban rengeteg vérház van. Persze nem mindig házak, néha klubok, mint amilyenek Rajmundnak vannak Manhattanben. Bár fele olyan előkelőek.

– Kérek egy listát azokról a helyekről, amelyek... – Duncan egy pillanatra elgondolkodott. – Legyenek kétórányi autóúton belül. Gyanítom, hogy Victor kevésbé pikáns vendéglátása máshol történt, nem pedig ebben a házban. Nem mintha őt érdekelte volna, de a vendégeit talán igen. Emma pedig azt mondta, Lacey arról beszélt, hogy a városon kívülre megy egy partira. Mennyi időbe telik, amíg előállsz ezzel az információval?

– Nem több, mint néhány perc, uram. Victor pocsékul vezette a feljegyzéseket, de néhány hete elkezdtem felépíteni a saját adatbázisomat, nagyjából akkor, amikor ideértem, hogy elkezdjem előkészíteni a dolgokat Önnek.

– Kiváló! Én megkeresem Miguelt – mondta Duncan –, és a könyvtárban találkozunk, amint megvan a lista. A többiek dolgozzanak tovább ezeken az aktákon, és ha találnak valami említésre méltót, hívjanak a mobilomon.

Duncan a pincében találta Miguelt a tegnap este érkezett vámpírcsapat egy újabb tagjával. Ez a csoport nagyon speciális volt, és csak addig maradtak, amíg el nem végezték a feladatukat, ami a dolgok állásából ítélve sokkal tovább fog tartani, mint bárki is gondolta volna.

– Ez az egész szar, Miguel – mondta egy szikár, ősz hajú vámpír. Megütött egy korhadó fagerendát, Duncan pedig összerezzent, és remélte, hogy nem omlik a fejükre az egész ház. Valószínűleg túlélnék, de eltarthat egy darabig, amíg kiássák magukat.

Duncan elvigyorodott az ősz hajú vámpír háta mögött, és azt mondta: – Tekintsd ezt kihívásnak, Alaric!

A vámpír vakkanva nevetett fel, miközben megpördült.

– A kihívás az, hogy megpróbál végigcsinálni velem a ringben öt percet, uram. Ez... – A körülöttük lévő dohos, sötét pince felé intett. – ...ez egy egyszerű szarság. És még csak nem is a vámpírporról beszélek, ami Victor förtelmes kísérletéből maradt.

Minden nevetés elhalt, és Duncan elkomolyodva bólintott.

– Louis a nagy részét kitakarította – mondta.

– És remek munkát végzett – értett egyet Alaric. – De mondok én neked valamit, Duncan. Emberként több háborúban is szolgáltam, és láttam néhány elég szörnyű dolgot. És Isten tudja, vámpírként is láttam már szörnyűségeket. De ez? Ettől a helytől kiráz a hideg. Nem szívesen aludnék itt lent, még akkor sem, ha nem rohadna az egész alapzat, és nem készülne az egész házat a fejemre omlasztani.

Duncan elgondolkodva nézte a másik vámpírt. Alaric volt a legjobb vámpír építkezési vállalkozó Észak-Amerikában. Ő építette a nappali alvóhelyiségeket Raphael minden egyes személyes rezidenciáján és a szétszórt főhadiszállásokon is, beleértve az új telepet is, fent Seattle közelében. Volt még néhány másik brigád is, akik hasonló munkát végeztek a vámpírközösségben. Mindannyian Alaricnál tanultak, és ez lehetővé tette számukra, hogy igen szép árat kérjenek a szolgáltatásaikért. De semmi sem helyettesíthette azt, ha maga Alaric vezette a projektet, és Duncan bármilyen árat hajlandó volt kifizetni, amit Alaric kért, hogy a lehető legbiztonságosabb pihenőhelyet biztosítsa az emberei számára. Egy vámpír teljesen tehetetlen volt nappali alvás közben. Raphael két vámpírjának közelmúltbeli meggyilkolása, valamint három másik kanadai vámpír megölése kétséget kizáróan bebizonyította ezt.

– Szóval, mit javasolsz? – kérdezte most.

– Időbe és rengeteg pénzbe fog kerülni, hogy kialakítsunk egy tisztességes földalatti páncéltermet – figyelmeztette Alaric azonnal. – Ez az egész város egy kibaszott mocsárra épült.

Duncannek nem kerülte el a figyelmét a csillogás Alaric szemében, amikor ezt mondta, bár ez valószínűleg legalább annyira a kihívás, mint az ár miatt volt.

– Nem érdekel, mennyibe kerül! Ha meg lehet csinálni, azt akarom, hogy megcsinálják!

A vámpír megcsóválta a fejét, és halkan felnevetett.

– Ezt megadom Önnek, uram! Ön jól csinálja a dolgokat. Rendben. Hadd hívjam ide a többi emberemet, és teljes körű vizsgálatot tartunk. – Egy éles pillantást vetett Miguelre. – Ehhez a részhez nem lesz rád szükségem!

Miguel sértődöttnek látszott, de Duncan gyorsan közbelépett, és azt mondta: – Az jó. Ma este úgyis szükségem van Miguelre.

A hadnagya kérdő pillantást vetett rá, de Duncan csak intett, hogy kövesse. A vámpírok hallása túlságosan is jó volt, és bármennyire is csodálta Alaric ügyességét, nem volt kedve megosztani vele a személyes ügyei részleteit.

Miguel azonnal az élre állt, és Duncan előtt ment fel az emeletre, megállt, hogy végigpásztázza a folyosót, mielőtt belépett volna az ajtón. Mintha máris ellenségek leselkedtek volna rájuk valahol a konyha és a lépcső között. De Duncan nem szólt semmit. A helyzet még mindig túlságosan bizonytalan volt. A biztonság már javult, de még nem érte el Miguel – vagy Duncan – színvonalát. Vámpírok dolgoztak az egész házban, és mégis több mint fele üres volt. Előbb-utóbb otthonosnak és biztonságosnak fog tűnni. De még nem az.

Louis már várta őket a könyvtárban.

– Mindkettőjüknek elküldtem az adatokat e-mailben, uram.

– Milyen adatokat? – kérdezte Miguel, és elővette az okostelefonját.

– Victor olyan vendégeknek adott partikat, akik jobban szerették, ha nem látják őket – válaszolta Duncan. – Ami azt jelenti, hogy olyan házat használt, ami legalábbis privát, ha nem is elszigetelt. Nem akarta volna, hogy a szomszédok állandóan lássák az embereket jönni-menni; esetleg kíváncsivá válnának, és meglátnának valakit, akit felismernek. De nem használhatott valami lepukkant erdei faházat sem. Victor sznob volt. A ház elegáns lesz, drága, nagyon valószínű, hogy egy exkluzív házakkal teli területen lesz, de jelentős földterülettel a magánélet biztosítása érdekében.

– Leesburg, Virginia, uram – mondta Louis magabiztosan. – Victornak ott két ingatlana is volt, mindkettő megfelelne, és van a közelben egy vérház is.

– Milyen messze van? – kérdezte Duncan.

– Körülbelül harmincöt mérföldre. Ilyenkor este, a forgalomtól függően, harminc perc és egy óra között.

Duncan bólintott. Lehet, hogy télutó volt, de az éjszakák még mindig hosszúak voltak. Bőven lesz idejük.

– Akkor menjünk. Hacsak nem akarsz inkább itt maradni, és ledönteni néhány falat Alaricnak. – Az ajtó felé indult, aztán lenézett a ruhájára. A többiekhez hasonlóan ő is lazán volt öltözve, farmert és pulóvert viselt. Nem tervezte, hogy ma este találkozik bárkivel az új alattvalói közül, azt sem tervezte, hogy elhagyja a házat, nemhogy meglátogassa valamelyik vérházat. De időbe telne átöltöznie, és különben is, ezek a ruhák melegebbek voltak. Ez volt a döntő tényező Duncan számára. Felkapott egy bőrkabátot az ajtó melletti régimódi fogasról, és a pulóvere fölé húzta. A kabát zsebében volt egy bőr hajgumi, ezért ujjával hátrafésülte a haját, és durva lófarokba kötötte. Ennek is meg kell felelnie. Raj manhattani klubja lehet, hogy szmokingos terep volt, de a legtöbb vérház sokkal kevésbé volt hivatalos. De ha mégsem, nos, ő volt az uruk és parancsolójuk, és azt viselt, amit csak akart. És ha valakinek gondja volt ezzel, ő sem bánt volna egy jó kis vérontást.