19.-20. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

VioletSlayton olyan ideges volt, mint egy macska egy hintaszékekkel teli szobában, ahogy Emma nagymamája mondogatta mindig. Slayton sápadt volt és túlságosan sovány, de Emmának volt egy olyan érzése, hogy mindkettő új keletű fejlemény. A ruhái túl nagyok voltak rajta, és a bőre olyan kiszáradtnak tűnt, mint aki nem eszik, vagy nem iszik megfelelően. De mindezek ellenére, sem a ruhák, sem a sápadtsága nem tudta elfedni azt a tényt, hogy gyönyörű volt. A szeme mélybarna volt és ragyogó, hosszú, fekete szempillákkal körülvéve, piszkos haja pedig sűrű és hullámos. Violet azokra a nőkre emlékeztette Emmát, akikkel akkor találkozott, amikor a jogi egyetem alatti gyakorlati idejét egy nemi erőszakkal foglalkozó krízisközpontban töltötte. A gondolat, hogy mi késztethette Violetet ilyen reakcióra, megdermesztette Emma vérét, és tudta, hogy helyesen cselekedett, amikor eljött ide.

– Sajnálattal hallottam Lacey-ről – mondta Violet, és letelepedett egy nagy, párnákkal teli kanapé sarkába. Olyan halkan beszélt, hogy Emmának közelebb kellett hajolnia, hogy hallja. Mintha Violet attól félt volna, hogy valaki meghallja, pedig Emma tudta, hogy kettejükön kívül senki sincs a házban. Slayton átölelte magát, túl nagy pulóveremajdnem kétszer a teste köré csavarodott. – Lacey jó ember volt. Bátor. Úgy éreztem, el kell mennem a szertartásra, tiszteletemet kell tennem, még akkor is, ha...– Hirtelen elhallgatott, és gyönyörű szemeiben félelem villant, amikor Emma felé pillantott.

– Annak ellenére, hogy mi, Violet?– kérdezte Emma óvatosan.

Violet félrenézett.

– Nem találkoztam senkivel, mióta eljöttem a cégtől. Elég hirtelen távoztam. Nem értesítettem őket megfelelően, és nem voltak elégedettek velem. Nem tudtam, hogy találkozok-e a temetésen valaki ismerőssel. Nem akartam látni senkit, de...Lacey kedves volt. Nem hagyhattam, hogy...– Egész vékonyra összeszorultak az ajkai, szinte teljesen eltűntek.

– Azt mondtad, Lacey bátor volt – mondta Emma halkan. – Miért mondtad ezt?

Violet az ujjaira meredt, amelyek a pulóvere egyik bőrgombjával játszottak, először az egyik, majd a másik irányba tekerve azt.

– Nem félt senkitől – suttogta. – Olyan volt, mintha nem hitte volna, hogy a világ árthatna neki.– Violet hirtelen felnézve Emma szemébe nézett. – De tévedett, nem igaz?

Emma bólintott, és hagyta, hogy a saját bánata is látszódjon.

– Lacey volt az egyetlen családom – mondta, anélkül, hogy tudta volna, miért. – Van egy hely bennem, közvetlenül a szívem mellett, ami állandóan fáj, mióta meghalt. Nem hiszem, hogy valaha is megszűnik fájni, de tudom, hogy addig biztosan nem fog, amíg ki nem derítem, mi történt valójában Lacey-vel.

Violet döbbent pillantást vetett rá.

– De én azt hittem...– Megjelent a felismerés a szemében, és elvesztette azt a kevéske színt is, ami még volt rajta. – Nem – suttogta, és megrázta a fejét.

– Elmentél a bulikra Lacey-vel, ugye, Violet?– kérdezte Emma halkan.

– Nem tudok erről beszélni! Nem fogok! –Violet megrázta a fejét, és megint nem volt hajlandó Emmára nézni. – Amúgy sem emlékszem semmire!

Emma figyelte a másik nőt, és gyűlölte magát, amiért itt van, amiért arra kényszeríti VioletSlaytont, hogy újra átélje akár a legkisebb részét is annak, ami történt vele. De azok az emberek még mindig odakint voltak. És megérdemelték, hogy megfizessenek azért, amit tettek;Lacey-vel biztosan, de Violettel és a többiekkel is. És a jövőben egy másik nővel is, ha nem állítják meg őket.

– Lacey-t meggyilkolták – mondta nyíltan Violetnek, hatalmas kockázatot vállalva. – Hagytam, hogy mindenki azt higgye, hogy autóbaleset volt, mert nem bízom a rendőrségben. A férfiaknak, akik megölték, túl sok pénzük és hatalmuk van, és ezek a dolgok beszélnek ebben a városban.

Violet megint csak bámult rá, és a fejét rázta.

– Nem tudok segíteni! Csinált valamit, hogy ne emlékezzek. Ez az egyetlen tisztességes...– Keserűen felnevetett, és kezével a piszkos hajába túrt. – Bármilyen rosszul is néz ki, jobb, mint az alternatíva!

– Vannak emlék-villanások?– kérdezte Emma, visszaemlékezve a nemi erőszak áldozatokra, akikkel még a főiskolán beszélt. – Rémálmok? Olyan emlékfoszlányok, amiknek semmi értelme, de mégis megrémítenek?

– Rosszabb– suttogta Violet. – Rosszabb, mert nincs értelme! Néha azt hiszem, ha legalább össze tudnám rakni a darabkákat, és értelmet adnék az egésznek, akkor végre elmúlna. De aztán megrémülök, hogy mit fedeznék fel, ha valaha is eljutnék odáig.

– Hadd segítsek neked! – mondta Emma. – Hadd segítsenek a barátaim.

– Barátok? Milyen barátok?– kérdezte Violet hirtelen gyanakodva. – Ugye nem egy közülük?

– Közülük?

Violet légzése annyira felszínes lett, mígnem már-már zihált.

– Vámpírok – lihegte. – Léteznek, tudod – mondta dacosan, mintha azt feltételezte volna, hogy Emma nem hisz neki.

Emma bólintott. – Tudom.

Violet pislogott. – Te hiszel nekem?

– Természetesen. Jártam a vámpírok rezidenciáján, a nagykövetségen. Tudok Victorról, és tudom, mit tett.– Emma komolyan előrehajolt. – Victor meghalt, Violet. Nem tud többé ártani neked.

– Halott?– suttogta Violet hitetlenkedve. A szeme megtelt könnyel, és remegő kezét a szájához emelte. – Halott– ismételte meg. A tekintete felvillant, hogy összeakadjon Emma pillantásával. – Akkor nincs rám szükséged!

– De igen – mondta Emma halkan. – Szükségem van rád, hogy elmondd, mi történt. Tudnom kell, kik voltak azok az emberek, hogy megfizettethessem velük!

Violet lehunyta a szemét, mintha fájdalmai lennének. Sokáig ült így, és Emma azt hitte, hogy kudarcot vallott. De aztán Violet meglepően erős hangon megszólalt.

– Nem akarom, hogy a családom megtudja! Eleget szenvedtek már emiatt.

Emma gyorsan elgondolkodott. Valahol találkoznia kelleneViolettel, valahol, ahol biztonságban érezhetné magát. Valószínűleg Duncan birtoka volt a legbiztonságosabb, de ez egyértelműen szóba sem jöhetett. Még ha Violet soha nem is járt a házban, ott túl sok vámpír volt. Duncan pedig soha nem egyezne bele, hogy Emma házában legyen, a múltkori éjszaka után nem. A fenébe! Majd kitalálnak valamit. Duncannek és a vámpírjainak valószínűleg mindenhol voltak házaik. Egyszerűen csak biztosnak kell lenniük abban, hogy a kiválasztott ház nem egyike azoknak, amit Victor a perverz játékaihoz használt.

– Ha beleegyezel, hogy segítesz, magam jövök érted – biztosította Emma Violetet. – Megmondhatod a szüleidnek, hogy a barátod vagyok. Örülni fognak, hogy kimozdulsz – mondta, tudva, hogy ez az igazság.

Violet fáradtan bólintott.

– Rendben. Csak azt akarom, hogy túl legyek ezen! Vissza akarom kapni az életemet!

– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta Emma, és komolyan is gondolta. Azért kezdte ezt az egészet, hogy igazságot szolgáltasson Lacey-nek, de Lacey-t már nem bánthatták. VioletSlaytont azonban még mindig bántották, és Emma el akarta érni, hogy abbahagyják.

Telefonszámot cserélt Violettel, és megígérte, hogy reggel első dolga lesz újra kapcsolatba lépni vele, hogy megbeszéljenek valamit. Ideges volt, hogy egyedül hagyja Violetet, félt, hogy valami történni fog. Őszintén szólva attól félt, hogy Violet meggondolja magát, és elmenekül. De Violet határozottan elutasította, hogy vele menjen, így Emma nem tehetett semmit. Csak bíznia kellett.

Csak akkor vette észre, hogy milyen későre járt az idő, amikor már a kocsijában ült, és elindult vissza a kerületbe. Utólag visszagondolva meglepődött, hogy Duncan vagy valamelyik embere nem hívta fel, hogy megtudja, hol van. Valójában ez egy kicsit aggasztotta. Történt valami más is? Valami, ami annyira lefoglalta őket, hogy nem volt idejük aggódni a holléte miatt?

A következő piros lámpánál felvette a mobilját, és Duncan számához lapozott. Ez az első alkalom, hogy felhívja, mióta alig több mint egy hete odaadta neki a névjegykártyáját. Megdöbbenve érzékelte, hogy nem is múlt el több idő. Annyi minden történt, hogy lehetetlennek tűnt, hogy csak ilyen kevés idő telt el.

A lámpa zöldre váltott, és a lány a füle és a válla közé tette a telefont, amikor a hívás egyenesen a hangpostára ment. Talán túl korán volt még a híváshoz. Elvégre a nap még alig ment le, az égbolt még világos volt a horizonton. Talán a vámpírok nem voltak korán kelők, vagy bárhogy is hívják azt, aki a naplementével ébredt.

Duncan hangpostája csipogott, arra kérve, hogy hagyjon üzenetet. A kezébe ejtette a telefont, és az arcához tartotta.

– Szia, Duncan, itt Emma, azért hívlak, hogy tudassam, úton vagyok, és híreim vannak. Majd elmondom, ha odaértem.

Szünetet tartott, hirtelen elbizonytalanodva, hogyan is fejezze be. A szokásos oké, szia nem igazán volt elég, és a telefonba cuppis elcsépeltnek tűnt, tekintve a köztük lévő izzást. Agyávábbik utat választotta, és egyszerűen bontotta a kapcsolatot, a telefont pedig az anyósülésre dobta.

Ő és a túl szexi Duncan hamarosanmeghitten fognak találkozni. Talán még ma este, miután a férfi meghallja, hogyan találta meg VioletSlaytont. Ez jó hír volt a nyomozásuk szempontjából, igazán jó hír. Egy kis ünneplés nem lenne rossz. És mi lenne jobb módja az ünneplésnek, mint végre együtt meztelenkedni?

Összeszorult a gyomra, ahogy felvillant a félmeztelen Duncan képe az agyában. Felhajtott a 95-ös autópályára, és beletaposott a gázba. Ez egy nagyon jó este lesz.

Huszadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Duncan a foglyát bámulta, a szerencsétlent, aki megtámadta Emmát, és majdnem megölte Baldwint, bármilyen nehéz is volt megölni egy vámpírt. Csak a szerencsének köszönhető, hogy Duncan és Miguel ilyen közel voltak hozzájuk, és hogy Baldwin eléggé magánál volt ahhoz, hogy rávegye Emmát, hogy felhívja őket. Még néhány perc, és elvérzett volna, minden igyekezetük ellenére. És eltekintve az Emmát ért fenyegetéstől – amit Duncan valószínűleg nem fog elfelejteni –, a sajátja elleni támadást sem tudta megbocsátani.

Kivéve, hogy ez a férfi valóban egy szerencsétlen balfék volt, aki, ha lehetett hinni neki, rossz házat választott a betöréshez. És Duncannek nem volt oka arra, hogy ne higgyen neki. Amennyire meg tudta állapítani, a férfi igazat mondott. És átkozottul kevés vámpír volt képzettebb az emberi hazugságok felderítésében, mint Duncan, különösen, miután belecsúszott az ember elméjébe, és kényelmessé és nyugodttá tette. Ekkor már nem maradt benne semmi csalás.

– Az igazat mondom, ember – nyöszörgött a fogoly sokadszorra is. – Nem tudok semmit semmiről!

– Azt mondod! – vicsorgott Miguel.

– Me’ ez az igazság, ember! Láttam a temetési értesítést, és megnéztem a házat.

– Szóval a halottaktól lopsz, erről van szó!?

– Nem szégyellem. A test halott, mit számít, ki kapja meg a cuccait? Akár én is lehetek az. Olyan szép hely, gondoltam, csak lesz ott valami értékes, úgyhogy szemmel tartottam, és amikor senki sem jön haza, akkor csináltam a dolgomat. Két perc múlva felbukkan ez a ribanc, és elszabadul a pokol.

– És te lelőtted az emberemet – mondta Duncan feszülten.

– Igen, hát, történnekszarságok. Csak megijesztett, ennyi az egész. Nem szabadna így megijeszteni egy embert!

– Értem. Szóval az ő hibája, hogy meglőtték.

– Nos, igen, olyasmi.

Duncan tanulmányozta a férfit, és azon gondolkodott, nem kellene-e visszaadnia egy jó adag félelmet az embernek, már csak azért is, hogy megbüntesse, amiért ilyen féreg volt.

– Lehetséges, hogy valaki elkapta őt, uram?– kérdezte Miguel halkan.

Duncan már megfontolta és elvetette azt a lehetőséget, hogy egy másik vámpír manipulálta ezt a szánalmas embernek nevezett lényt, és elküldte, hogy megölje Emmát.

– Nincs nyoma manipulációnak. A probléma az – ismerte el –, hogy ez a lény valóban a halottakra vadászik. Ha ezt valaki tudná, akkor maga lenne az egyszerűség, ha Emmához irányítaná, és hagyná, hogy azt tegye, amihez a legjobban ért. A szükséges szuggesztió olyan enyhe lenne, hogy hacsak a vámpír nem lenne teljesen idióta, az eredmény még számomra is szinte észrevehetetlen lenne. Különösen, mivel az ember őszintén elhiszi, amit mond.

Miguel a homlokát ráncolta. – Akkor mit csináljunk vele? Majdnem megölte Baldwint.

Duncan egyetértett. Nem hagyhatta egyszerűen elmenni a férfit. Tegnap este nem ölt meg senkit, legalábbis Duncan nem tudott róla, de valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy megtörténjen. Másrészt Duncan felelőssége sem az volt, hogy megvédje az emberi fajt önmagától.

– Nem hiszem, hogy barátunk teljesen tisztában van választott szakmája veszélyeivel. Azt hiszem, egy kis lecke jól jönne, utána pedig visszaküldheted a vadonba, és hagyhatod, hogy a természet tegye a dolgát.

Duncan feloldotta az emberagyát szorongató hatalmát, és figyelte, ahogy a félelem újra erőre kap benne, miközben az összes megfelelő vegyi anyag visszaszűrődik a véráramába.

– Mi a fene? – mondta az ember, és tágra nyílt, rémült szemekkel bámult körbe, ahogy felfogta a helyzetét. – Kik vagytok ti?

Miguel, kivillantva agyarait a küszködő emberre vigyorgott. A férfi még mindig sikoltozott, amikor Duncan elhagyta az alagsort, és az irodája felé vette az irányt, miközben azon tűnődött, hol lehet Emma. Már jóval elmúlt a napnyugta utáni egy óra, amelyben megállapodtak. Bármikor felhívhatta volna a mellé rendelt őrt, és megtudhatta volna, mit csinál. De ha valami jelentős dolog történt volna, az őr mostanra már felhívta volnaőt. Talán sokáig kellett dolgoznia, vagy talán... Megcsörrent a telefonja, miközben leült az íróasztala mögé. A hívásazonosítóra pillantva látta, hogy Jackson Hissong, a nappali őrségéért felelős ember az. Duncan a homlokát ráncolta. Jackson nem szokott ilyen későn itt lenni.

– Jackson – mondta, és felvette a telefont. – Sokáig itt maradtál.

– Igen, uram. Éppen indulni készültem, de éppen jelentkezett az Emma Duquetkövetésére márakirendelt őr.

– Emma?– kérdezte Duncan óvatosan, de még nem megriadva, mivel Jackson hangjában nem volt feszültség. – Történt valami?

– Soha nem volt veszélyben, uram, de nem éppen az irodájában ült egész nap, ezért gondoltam, hogy tudni szeretné, merre járt.

– Hát persze – értett egyet Duncan. – Nagyon is érdekelne, Jackson.

 

* * * *

 

Emma intett az őrnek, amikor kinyílt a kapu, és behajtott a birtokra. A bejárati ajtótól jobbra, a szokásos helyén parkolt le, és kiszállt a kocsiból, a vállára vetve a táskáját a laptopjával. Még mindig a Violet megtalálásának mámorában, gyakorlatilag felugrott a lépcsőn.

Kinyitotta a bejárati ajtót, és meglepetten pislogva lépett be. A nagy ház ma este még zajosabb volt. Úgy hangzott, mintha belülről kifelé bontanák a házat, és nem is próbáltak rendet tartani. A fejét lehajtotta a repülő törmelék elől, és megkerülte a...mi is volt az? Talán falak. Falak, amiket szétszedtek és...

– Vigyázzatok odalent! – hangzott a figyelmeztető kiáltás fentről, és Emma gyors léptekkel az egykori könyvtárba lépett, alig kerülve el az újabb törmelékréteget, amely lezuhanva a nyitott lépcsőházban, az egyre növekvő kupacra esett.

– Te jó ég! – mormolta, és visszanézett a bejárathoz.

– Emma! Hát itt vagy!

Emma lassan kapcsolt, amikor Baldwin csatlakozott hozzá a kis szobában.

– Baldwin – mondta, miközben tetőtől talpig végigmérte a férfit. – Egészségesnek tűnsz.

Meglepetésére a férfi felnevetett.

– Vámpír, édesem. Úgy gyógyulunk, mint az őrültek, különösen, ha valaki olyan, mint Duncan, megtisztel minket.

Emmának eszébe jutott, hogy Duncan felvágta a csuklóját, hogy Baldwin igyon. – Duncan vére tette ezt?

Baldwin hirtelen elkomolyodva bólintott.

– Duncan übererős, tudod.

A lány lassan bólintott. Baldwin tegnap este haldoklott a padlóján. Ez több volt, mint erős. Ez kurvára hihetetlen volt.

– Örülök, hogy jól vagy – sikerült kimondania.

A férfi elvigyorodott. – Én is.

– Én, ööö...– Emma keresett valamit, amit mondhatna. – Odakint parkoltam le. Álljak át hátra?

– Ne! Add ide a kulcsokat! Majd én megcsinálom.

– Biztos?

– Persze. Louisszal dolgozol, ugye? Felviszem a kulcsokat, de a nagy ember látni akar előbb téged. Ő adta át az utasítást, és ő sem tűnt túl boldognak.

– Nem?– kérdezte Emma inkább kíváncsian, mint aggódva.

Baldwinegyüttérző pillantást vetett rá.

– Ne aggódj, édesem! Kedvel téged, úgyhogy nem lesz túl nagy baj. Megvannak a kulcsok?

A lány előkotorta a kulcsait, és átnyújtotta őket.

– Köszönöm – mondta halkan.

A férfi elvette a kulcsokat, és rákacsintott, mielőtt eltűnt volna odakint. Emma egy pillanatig állt az egykori könyvtár viszonylagos biztonságában, és elgondolkodott Baldwin figyelmeztetésén. Tehát Duncan elégedetlen volt vele? Oké, tehát munka után nem rohant rögtön vissza ide, mint egy jó kis szorgos méhecske. És talán egy kicsit késett is, és talán a férfi aggódott is, de ő felhívta. És megtalálta VioletSlaytont, ami óriási dolog volt, ha valaki meghallgatná. Nem ezt kellett volna tennie? Nem erről szólt ez az egész?

Mentálisanmegvonta a vállát, és kicsit feldühödött, hogy Duncan egója eltapossa a jó hírét, majd egyetlen lépést tett ki az egykori könyvtárból, óvatosan felnézett, majd felrohant a lépcsőn.

Duncan éppen telefonált, amikor a lány bedugta a fejét az irodája félig nyitott ajtaján. Már indult volna vissza a folyosóra, amikor a férfi elkapta a tekintetét, és az íróasztala előtti székre mutatott. Nem mintha engedelmeskednie kellene neki, de túl gyávaság lett volna úgy tenni, mintha nem látta volna, és nem is értette volna meg a gesztust. És amúgy is, miért aggódna? Leült a kijelölt székre, és azt kívánta, bárcsak átöltözött volna, mielőtt idejött. Akkor legalább lazán hátra tudott volna dőlni, ahelyett, hogy egyenesen ül a ceruzaszoknyában és magassarkú cipőben, mint egy kis Miss Fontoskodó.

Duncan figyelmen kívül hagyta, amint leült a székre. Oldalra fordulva ült az íróasztal mellett, és beszélgetett valakivel valamiről, ami úgy hangzott, mintha a ház felújításával lenne kapcsolatos. Valamit a pincéről, egy páncélteremről és a talajvízről. A lány hangsúlyozottan ásított. Amit Duncan nyilvánvalóan megértett, és nem értékelt, ha a rá vetett pillantása erre utalt. Jesszus. Kár.

Emma minden egyes várakozással töltött perccel, ameddig arra várt, hogy Duncan letegye a telefont, egyre harciasabbnak érezte magát. Mégis mit képzelt magáról? Nem neki dolgozott. Sikerült megtalálnia az eddigi legnagyobb áttörésüket, ő pedig úgy érezte magát, mint egy rosszul viselkedő iskoláslány. És mindezt azért, mert átvette a kezdeményezést, ahelyett, hogy órákig várt volna Duncan engedélyére. Mintha erre szüksége lett volna? Jó sok jogos dühöt gyűjtött magába, mire Duncan befejezte a hívást, és az asztalára dobta a telefont. Felállt, az ajtóhoz sétált, és halkan becsukta.

Emma követte őt a pillantásával, ameddig csak tudta, de nem volt hajlandó azzal táplálni a férfi egóját, hogy megforduljon a székben, és nézze, ahogy a háta mögött becsukja az ajtót. Azonban kitűnően tudatában volt a jelenlétének, különösen, amikor közvetlenül a háta mögé lépett, és azt kérdezte: – Milyen volt a napod, Emma?

– Elfoglalt – mondta a lány kurtán. – Milyen volt...– Megrándult, amikor a férfi a vállára tette a kezét, lecsúsztatta a karján, és befedte a kezét, csapdába ejtve a székben.

Duncan közelebb hajolt hozzá, ajkai a lány fülét rágcsálták, mielőtt halkan megkérdezte: – Mivel voltál elfoglalva?

Emma tökéletesen mozdulatlanul ült. Érezte a férfi kezének erejét a sajátján, a karjának és mellkasának izmait, ahogy körülvette őt. A haja szabadon volt, és meleg selyemszálként súrolta az arcát. Ő volt a legszexibb, legcsodálatosabb férfi, akivel valaha is találkozott, és ha tegnap éjjel lett volna még egy órájuk, úgy keféltek volna, mint a nyulak. De ma este volt benne valami, amitől agya primitív, állatias része felemelkedett és veszélytsikoltott!

– Duncan? – kérdezte.

– Igen, Emma?

– Mérges vagy rám?

A férfi ajkai lágyan megpuszilták a halántékát.

– Miért lennék mérges? – mormolta. Ajkai végigvándoroltak a lány állkapcsa mentén, végigsiklottak a szája szélén, mielőtt visszatértek volna a füle alatti puha bőrhöz.

Emma nehezen kapott levegőt, és a szíve olyan hevesen vert, hogy szinte biztos volt benne, hogy a férfi látja, ahogy a ruhája alatt dobog fel-alá. Mintha csak meghallotta volna a gondolatát, Duncan felemelte az egyik kezét az övéről, és ujjait becsúsztatta a nyakkivágásba, majd végig a kulcscsontja mentén, incselkedve haladva lefelé, amíg az érintése már a mellei tetejét súrolta. Emma lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a feje a férfi mellkasának dőljön.

– Mondd csak, Emma – mondta Duncan, a hangja éjféli suttogás volt a lány fülénél, mindenféle bűnös gyönyört ígérve –,élvezted a látogatást Alexandriában?

Emma megdermedt. – Mi van?

– És VioletSlayton, ez nagyon okos dolog volt tőled, kivéve...

– Kivéve mit?– Emma kihúzta magát, teste hirtelen az idegei mentén még mindig lüktető vágy és a düh között tétovázott, hogy a férfi valahogy tudatában volt minden mai lépésének. Megpróbált elhúzódni tőle, de hirtelen azt vette észre, hogy Duncan felemeli a székről, a karját óvatosan, de engesztelhetetlenül tartja, miközben megfordítja és dühösen mered rá. A barna szemei már nem csak melegek voltak, hanem azzal a perzselő bronzos izzással ragyogtak, amely belülről világította meg őket.

– Kivéve, hogy Tammy Dietrich Max Graftonnak dolgozik – morogta. – Ugyanannak a Max Graftonnak, akiről tudjuk, hogy kapcsolatban állt Victorral és a mocskos partijaival!

Emma nem tudott Dietrich és Grafton kapcsolatáról. A saját ellenőrzése nem mutatott ki semmilyen nyilvánvaló kapcsolatot közöttük, de ha volt is, az jelentős volt. Ebben igaza volt. Nem mintha be akarta volna ismerni.

– Ez nem jelent semmit – érvelt dacosan. – Egy olyan fickónak, mint Grafton, rengeteg ügyvéd dolgozik. Lehet, hogy...

– Ő a kibaszott húga, Emma! És ő az egyetlen ügyfele. Mit mond ez neked?

– Várj! – mondta Emma, és próbált koncentrálni, amikor Duncan még mindig olyan szorosan ölelte, mint egy szerető, bár inkább dühös volt rá. Valami nem stimmelt ebben az egészben. Ha csak...

Hirtelen bekattant.

– Honnan tudtál Dietrichről? Nem is tudtam róla egészen ma reggelig, amikor átnéztem a gyászkönyvet, és felhívtam... Lehallgatod a telefonomat? Ez az?

– Ne légy nevetséges!

– Akkor hogyan...

– Nem kell lehallgatnom az átkozott telefonodat!Követett egy őröm.

– Követtél engem?– Meglökte a férfi mellkasát, de Duncan továbbra sem engedte el.

– Persze, hogy követtelek! Valaki majdnem megölt téged tegnap este – morogta.

– Ezt nem tudhatod – erősködött a lány. – Nem húzta meg a ravaszt, amíg én...

– Jézusom, Emma – robbant ki a férfi. – Muszáj halottnak vagy vérzőnek lenned ahhoz, hogy hagyd, hogy segítsek neked?

Emma döbbenten bámult rá. Még sosem látta Duncant így elveszíteni a hidegvérét. Akkor sem, amikor megtalálták Lacey holttestét, de még akkor sem, amikor a saját embere vérzett el szinte a háza padlóján.

– Segítettél nekem – mondta halkan. – Nélküled semmit sem éltem volna túl ebből az egészből.

Duncan felsóhajtott, és végre lazított a szorításán, egyik kezének ujjbegyével végigsimítvaa lány arcán.

– Nem akarlak elveszíteni, Emmaline! Nem így!

– Nem fogsz elveszíteni! – Homlokát a férfi arcának támasztotta, és belélegezte az illatát. – Emellett – tette hozzá halkan, és felnézett, hogy a férfi szemébe nézzen –,tartozol nekem órákig tartó, hihetetlenül forró szexszel!

Duncan mozdulatlanná vált, a tekintete perzselően ragyogó lett, de ezúttal nem a haragtól.

– Amit ígértem, az órákig tartó szeretkezés volt, nem egyszerűen szex – mormolta, és ajkaival végigsimított az ajkán, mielőtt a fogai finoman a lány alsó ajkára zárultak. – Van különbség, drágám!

Aztán megcsókolta, és Emma felfedezte, hogy valóban van különbség. A férfi szája először lágy volt, ajkai alig érintették az övét, mintha belépést keresnének. Emma ajkai egy sóhajjal szétnyíltak, és a férfi belendült, a szája keményen és követelőzően közeledett, miközben a karjai összeszorultak a nő körül.

Emma a maga vadságával válaszolt a követelésre, a nyelve táncolva küzdött a férfi nyelvévela dominanciáért, miközben a karjait Duncan nyaka köré fonta, és ujjaival beletúrt a hosszú hajba, egészen a fejbőréig. A férfi ismét beleharapott az ajkába, ezúttal keményebben, és a szájába nevetett, amikor Emma halk morgással visszaharapott.

– Gonosz nő – mormolta, kihúzva a lány ingét a szűk szoknyából, és a kezét végigfuttatva a csupasz hátán a melltartójáig, amely az ujjai ügyes mozdulatára kikapcsolódott.

Emma felnyögött, amikor a mellei kiszabadultak fogságukból, a férfi mellkasához dörgölőzött, élvezte, ahogy az izmok kemény síkjai érzékeny mellbimbóihoz simulnak. Megragadta a férfi pulóverének alját, és felfelé rángatta, mert egy kis bőrt akart. A férfi halkan káromkodott, de annyira elengedte a nőt, hogy a pulóvert átrántsaa fején keresztül, és félredobja. Emma egyszerre rázta le a zakóját és azingjét, hagyta, hogy leessenek mögé, miközben lecsúsztatta a melltartóját is a karjáról.

– Gyönyörű – suttogta Duncan, és nagy kezével beborította Emma mellét, hüvelykujjaival addig simogatta a mellbimbóit, amíg azok feszesek és sötétek nem lettek, és szinte már könyörögtek azért, hogy szopogassák őket.

De Duncannek más tervei voltak. Emma nyöszörgött, amikor a férfi otthagyta a melleit, a kezei a fenekére simultak. Belemarkolva a feneke félgömbjeibe közelebb húzta magához és az erekciójához szorította. Szája a nyakán volt, nyalogatta és szívogatta, amíg Emma már úgy nem érezte, hogy megőrül. Minek is nevezte őt a múlt éjjel? Punci-csalogatónak? Szűzkurva férfiúi megfelelője? Bármi is volt az, a pasasmég mindig ezt csinálta – és még mindig próbálta megőrjíteni.

– Duncan – zihálta.

Az egyetlen válasz egy mormogó hang volt, miközben végre lehajolt, hogy a szájába vegye az egyik feszes mellbimbót.

Emma felnyögött, ujjait a férfi hajába fonta, és magához szorította a fejét, hátha eszébe jutna menekülni. Lihegve kapkodta a levegőt, és azt kívánta, bárcsak másik szoknyát vett volna fel, vagy ha egyáltalán nem volna rajta, hogy lábát a férfi csípője köré fonhassa, és érezze azt a hosszú, kemény erekciót a combjai között. Már attól is elélvezne, ahogy a duzzadt puncijához simul. Tudta, hogy így lesz.

– Duncan – mondta újra, élesen beszívva a levegőt, amikor a férfi megkarcolta a fogaival a mellbimbóját, érezte, ahogy azagyarai éles hegyei a puha húsához érnek. Kéjes sóhajjal fújta ki a levegőt. – Emlékszel azokra az órákra, amikről beszéltél?

A férfi nyelve a mellét nyalogatta, enyhítve a fogak szúrását. – Mmmm – mondta, miközben áttért a másik mellére, ujjai továbbra is simogatták azt, amelyet maga mögött hagyott.

– Gondolod, hogy... Ó, Istenem – zihált fel a lány, amikor a férfi szája a második duzzadt mellbimbóra zárult, és erősen megszívta, a fél mellét a szája melegébe húzva. Majdnem elélvezett, ahogy a gyönyör villámként végigcikázott az idegvégződésein. Egyenesen a csiklójába nyilallt, amelyről megesküdött volna, hogy a köztük lévő két réteg ruha ellenére is érezte Duncan farkának minden kiemelkedését. Emma csalódottan felnyögött, és határozottan megrántotta a férfi haját.

A férfi felnézett rá, a szemei annyira ragyogtak, hogy Emma csodálkozott, hogy egyáltalán lát valamit.

– Nem dughatnánk előbb? – hallotta saját magát. – És később szeretkezhetünk? Kérlek!?

Duncan majd tíz másodpercig bámult rá, aztán lassú, gonosz mosollyal kivillantotta a fogait. Gyorsabban, mint Emma gondolta volna, hogy lehetséges, megragadta a lány szoknyáját, és felgyűrte a derekáig, ujjai végigsiklottak acsupasz combján, mielőtt eltolta volna annyira, hogy letépje a bugyiját. Ugyanilyen gyorsan a derekához emelte a lányt, a csípője köré fonta a lábát, miközben a falhoz szorította. Emma érezte a férfi kezének rövid érintését maguk között, majd kiszabaduló farka végigcsúszott a combjai közötti nedves redőkön, megkínozva az amúgy is sóvárgó csiklóját. Újabb érintéssel megigazította magát, majd egy hosszú, egyenletes lökés, és máris tövig benne volt. Emma egész teste megremegett az intenzív vágytól, olyannyira, hogy a férfi vállába harapott, hogy elfojtsaa sikolyait. Duncan megmozdult egyszer, kétszer, aztán Emma olyan erősen elélvezett, mint még soha, a fejét hátravetve fogait az ajkára szorítva, hogy ne tudassa az egész házzal, hogy a falnak lökve dugják, és minden pillanatát élvezi.

Duncan átölelve tartotta, amíg reszketett az utóhatásoktól, és az érzés hullámai továbbsöpörtek minden idegszálán. A kezei a lány csupasz fenekét fogták, a mellkasa a melleihez simult, miközben a falhoz szorította. Aztán újra mozogni kezdett – hosszú, lassú lökések a vastag farkával, amitől a nő vaginájának falai megremegtek a gyönyörtől, lüktettek a pénisze hosszán, ahogy magasabbra emelte őt, és még mélyebbre hatolt belé. Emma megfeszítette belső izmait, összeszorította és simogatta a férfit, üdvözölve az élvezetes behatolást.

Duncan felszisszent, amikor a lány hüvelye összeszorult azerekciója körül, majd felnyögött, amikor gyorsabban kezdett mozogni, a csípője csattanva csapódott a csupasz bőrhöz, a szája a nyakára vándorolt, amíg a nő meg nem érezte a fogai csípését a nyaki ütőerén. Emma szívverése felgyorsult a félelem és az izgalom egyenlő keverékében, amikor megérezte a férfi agyarainak tompa kaparását, majd a félelem és minden más érzelem elszállt, ahogy a hirtelen elöntő forróság felforralta az ereiben a vért, amikor a nyers eksztázis végigsöpört testének minden idegén, és mindez egyesült a csiklójának aprócska csücskében. Hüvelyének falai megrándultak Duncan farkának vastagsága körül, és hallotta a saját torkából kiszökő magas, nyöszörgő hangot, miközben küzdött, hogy ne sikítson, és a hangot a mellkasába zárja, ahol az önálló életre kelt, és küzdött, hogy kijusson. Levegőért kapkodott, miközben Duncan tovább döfködött benne, míg végül megérezte a kilövellő nedves forróságot, amikor a férfi üvöltve elélvezett.

Egymásba kapaszkodva, levegőért kapkodva próbálták megtartani egymást, a szívük egy ütemben dobogott. Emma lábai még mindig a férfi dereka körül voltak, karjai a fejét ölelték, miközben az a nyakához simult, ahol Emma egészen biztos volt benne, hogy még nem harapta meg. Megcsipkedte a bőrét, de nem gondolta, hogy vért is szívott volna. Azt mondta neki, hogy a vámpírszex függőséget okoz, mert a harapásuk olyan jó érzés, de nem tudta elképzelni, hogy a Duncannel való szex mámorítóbb lenne annál, mint amit most tapasztalt. Soha nem akarná kiengedni az ágyból. Ha jobban belegondol, gondolta mosolyogva, már most sem akarta.

Az izgalom eléggé lecsitult ahhoz, hogy Emma újra halljon, és tudatára ébredt a Duncan irodája előtt zajló építkezés zajának – az emberei kiabálásának, az anyagok csattanásának, ahogy szétszedik a házat. Felnyögött, ráébredve, hogy valószínűleg mindent hallottak.

Duncan felnevetett, a szája még egyszer utoljára végigcirógattaEmma nyakát, mielőtt felemelte a fejét, és a nő szemébe nézett. Szőke haja a homlokára lógott, és a szeme önelégült jókedvtől csillogott.

– Nem hallottak minket, Emma. Ez a szoba hangszigetelt, a magánélet miatt, és különben is, túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy megharapj ahhoz, hogy sikíts.

Emma arca felhevült zavarában, de aztán azt mondta: – De...nem haraptál meg?

– Nem haraptalak meg – mondta, megerősítve a gyanúját.

Emma a homlokát ráncolta. – Miért nem?

Amikor Duncan értetlenül nézett rá, azt mondta: – Úgy értem, azt mondtad, hogy a szex és a vér mindannyiótok számára összefügg, és hogy...

– Soha nem venném a véredet anélkül, hogy előbb meg ne kérdeznélek, Emma! És mivel te azt követelted, hogy azonnal dugjunk – tette hozzá vigyorogva –, nem volt időm megkérdezni.

Emma elpirult az emlékeztetőre, és hirtelen tudatosult benne, hogy a férfi még mindig a falhoz szorítja, és hogy több mint félig meztelen. A pirulása még jobban elmélyült. – Hm, most már valószínűleg letehetsz.

– Nem hiszem – mondta Duncan. Ahelyett, hogy leengedte volna a lányt, erősebben magához szorította, és figyelmeztetés nélkül elfordult a faltól, és elindult keresztül a szobán.

Emma meglepetten felsikoltott, karjaival a férfi nyakába kapaszkodott.

– Mit csinálsz? – követelte.

– Betartom az ígéretemet – válaszolta, miközben megkerülte az íróasztalát, és egy másik ajtóhoz vitte a lányt, amelyről Emma azt hitte, hogy egy szekrény, amíg a férfi kissé meg nem rogyasztotta a térdét, és fél kézzel ki nem nyitotta.

– Mi...

Duncan belépett a szomszédos szobába, és berúgta maguk mögött az ajtót. Emma körülnézett, amikor halvány fények gyúltak fel. Egy hálószobában voltak. Egy hatalmas hálószobában, az ablakokat súlyos függönyöktakarták, és egy hatalmas ággyal benne. Ó, te jó ég!

Duncan a nagy ágy közepére fektette a lányt, és azonnal elkezdte levetni róla a maradék ruháit. A zakója és az inge eltűnt, a cipője is, a bugyija pedig nem volt más, mint széttépett csipke valahol az irodája padlóján. Kigombolta a nő dereka köré gyűrődött szoknyát, majd lerángatta róla, és elgondolkodva szemügyre vette a combig érő harisnyáját.

– Ez tetszik – mondta, majd lerúgta a cipőjét, és letolva a kifakult farmernadrágját, kilépett belőle, hogy két dolgot fedjen fel... az egyik, hogy nem viselt alsóneműt – és nos, nem ez volt a legszexibb dolog. És kettő, a vámpíroknak nem volt szükségük regenerálódási időre az erekcióik között. A farka hosszú és vastag volt, és csodálatosan felizgult, még jobban megmerevedve, amikor a lány rábámult, mintha élvezné a figyelmet.

Duncan az ágyra térdelt, és végigsimított kezével a lány lábán, megsimogatva a vádliját a harisnyája selyme alatt, és széttárva a combját, ahogy az érintése a lába közötti ínycsiklandó bőrre vándorolt. Emma érezte, ahogy felforrósodik az arca, amikor a férfi még szélesebbre tárta a combjait, ahogy perzselő tekintete megállapodott puncijának duzzadt redőin. Duncan felemelte a fejét, hogy a lány szemébe nézzen, majd lassan, megfontoltan megnyalta az ajkát.

Emma felzihált, és érezte, hogy az arca még forróbbá válik, amikor Duncan a lábai közé nyúlt, tenyerét a fenekére simította, a hüvelykujjával pedig szélesre tárja. Elakadt a lélegzete, amikor végigfuttatta a nyelvét a punciján. Már nedves és síkos volt a Duncantől korábban kapott égrengető orgazmusoktól, és a férfi úgy nyalta, mint a krémet, a nyelve belemerült Emma reszkető puncijába, végigsiklott minden ráncon és redőn, míg végül megnyalta az oly érzékeny csiklóját. Az izmai válaszul megrándultak, és a férfi újra megtette, kiszámíthatatlanul körbe-körbe járva azt a feszes idegcsomót, ezzel is kínozva őt.

Emma a férfi hajába túrta a kezét, a vágy annyira eluralkodott rajta, hogy elfeledkezett a szégyenlőségről,túlságosan arra a döntésre koncentrált, hogy a helyén akarja-e tartaniDuncant, vagy el akarja-e húzni. A fejét hátradöntötte, a szemeit lehunyta, miközben küzdött a túláradó érzések feldolgozásával. Nemcsak a férfi szájával a punciján, vagy a csiklójával incselkedő pajkos nyelvével, hanem a széles vállának nyomásával a combjain, a hajának selymes csúszásával a hasán. De még ennél is több volt az az egyszerű tény, hogy Duncan csinálta ezeket a dolgokat.

– Duncan – suttogta, és legszívesebben azt mondta volna, hogy ez már túl sok, hogy nem tud egyszerre ennyi különböző érzést kezelni. De mintha előre látta volna a tiltakozását, a férfi hirtelen erősen megszívta a csiklóját, és úgy vette a szájába, mint egy lédús gyümölcsfalatkáját.

Az orgazmus figyelmeztetés nélkül, robbanásszerűen száguldott végig rajta, a hasa erősen összeszorult, miközben a belső izmai hullámoztak, próbáltak elkapni egy olyan farkat, ami nem is volt ott. A férfi pusztán a szájával élveztette el, és hihetetlen eksztázis járta át újra és újra. Emma felsikoltott, képtelen volt visszatartani, és már nem érdekelte, hogy meghallja-e bárki.

 

* * * *

 

Duncan Emma fenekének feszes gömbjeibe markolt, magába szívta orgazmusának édes nektárját, miközben a lány remegett alatta. Istenek, annyira nedves volt. És olyan jó íze volt. A nedve majdnem olyan jó volt, mint az az aprócska vércsepp, amit korábban a melleiből szerzett. Rendkívüli önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy megelégedjen csak a lány vérének illatával, azzal, hogy megcsípte a vénája feletti bőrt, tudván, hogy hamarosan folyékony bársonyként gördül le a torkán Emma vére.

És annyira készen állt rá. Amikor agyara tompa élével súrolta a bőrét, Emma nem húzódott el, és nem sikoltott fel félelmében. Érezte az izgalom rohamát, amikor a lány szíve felgyorsult, ahogy a vére erősebben száguldott, megduzzasztva az ereit a harapására várva.

Olyan gyönyörűen el fog élvezni, amikor végre majd megharapja. Ahogy most is elélvezett neki.

Még egyszer utoljára végigsimított nyelvével a lány csiklóján, aztán négykézlábra állt, és elhelyezkedett a nő testén, amíg hosszát a lábai közé nem fészkelte. A fejét lehajtva a szájába szívta az egyik telt, puha mell csúcsát, mire Emma lila szemei kitárultak. Szinte levendulaszínűre színeződtek a vágytól, amikor rámosolygott. És a férfi önuralma eltűnt.

Lenyúlt, farkát a lány nyílásához igazította, majd keményen lökött a csípőjével, és mélyen belé süllyedt. A nő hüvelyének az előző orgazmustól még mindig lüktető belső falai, mostmár a hosszán lüktettek, folyékony melegséggelkörülvéve őt. Leereszkedett a lány fölé, megcsókolta,miközben mozgatni kezdte a csípőjét, élvezve a szaténos hüvely súrlódását a farkához, ahogy ki-be mozog benne, a telt mellek érzését, a nagy és duzzadt mellbimbóit, amelyek úgy tapadtak a mellkasához, mint bársonnyal borított kavicsok.

Emma átölelte a férfi vállát, miközben megcsókolta őt, a lábait keresztbe fonta a dereka mögött, miközben felemelte a csípőjét, hogy elébe menjen a férfi mozdulatainak. A férfi morgott, és egyre keményebben kezdett nyomulni, újra el akarta érni, hogy a nő csúcsra jusson, érezni akarta, ahogy a teste megfeszül a hossza körül, miközben a nedvei forrón és nedvesen áradnak.

– Emma – suttogta a lány nyakába, és belélegezte a vérének kínzó illatát, amely olyan közel volt hozzá. Végigsimított nyelvével a lány vénáján, érezte, ahogy a vér feszül a szorítás ellen, és az agyaraiért esdekel.

– Emma – ismételte megáthatóan.

Emma felnyögött, majd lassan megnyalta az ajkait. A szemei kinyíltak, és közvetlenül Duncan szemébe néztek.

– Csináld! – suttogta.

Duncan keményen mélyre döfte a farkát.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Kérlek, Duncan! – Oldalra fordította a fejét, szabadon hagyva a nyakát, hívogatóan megfeszítette.

Duncan felszisszent, szemhéjai leereszkedtek, amikor a kéjvágytól fűtött éhség végigdübörgött minden idegszálán és minden izmán. Emma nyakához hajtotta a fejét, a szája csalhatatlanul a nyakszirt vastag duzzanatához ereszkedett. Csak az ajkait használva erősen megszívta az eret, tovább duzzasztva azt, majd a szájába húzta anélkül, hogy felszakította volna a bőrt. Emma felzihált, a férfi pedig elmosolyodott. Az agyarainak tompa felületét végigdörzsölte a lány nyakán, incselkedve előre-hátra csúsztatta őket. Emma ujjai a férfi bicepszébe fúródtak, és az amúgy is hevesen dobogó szíve száguldani kezdett. Az izgalom hirtelen remegése megfeszítette a belső izmait, végighullámozvaa férfi farkán, amely még mindig mélyen benne volt a hüvelyében.

Duncan felemelte a fejét, és agyarait a lány ereibe mélyesztette, és felnyögött a sűrű, édes, izgalomtól illatozó, mézédes vér áradatától. Emma keze a férfi válláról a tarkójához mozdult, és magához szorította a fejét. Meglepetten felkiáltott, amikor a férfi harapásában rejlő eufória a véráramába csapott, mintha megdöbbentette volna a saját teste reakciója. Az izmok hullámzása felgyorsult a férfi hosszán, és Duncan keményebben, gyorsabban kezdett mozogni, amit ugyanúgy hajtott Emma vágya, mint a sajátja. A gyönyörű lila szemek kinyíltak, és a férfira meredtek.

– Ó, Istenem – suttogta, aztán átzuhanva a határon, dögös, kis teste olyan erősen összeszorult a férfi farka körül, hogy az alig tudott mozdulni. Emma felsikoltott, miközben mindkettőjükön végigsöpört az orgazmus, és összekeveredtek a férfi nyögései az őgyönyör-sikolyaival, Duncan pedig mélyen a nő méhébe lövelltea felszabadulását.

Duncan erősen zihálva összeomlott a lányon, tudta, hogy meg kellene mozdulnia. Ő nehéz volt, és Emma bármilyen magas is volt, ennek ellenére törékeny alkatú. De nem tudott összeszedni annyi erőt, hogy felemelje magát. Néhány pillanatig még mozdulatlanul feküdt, Emma karjai még mindig tartották, a bokája még mindig össze volt kulcsolva a feneke fölött. Végül hátranyúlt, és felemelte Emma egyik lábát. A nő combjai szétnyíltak, mintha már nem maradt volna erő az izmaiban. Duncan elmosolyodott, és az oldalára fordulva vitte magával a lányt is, hogy az a mellkasához simulva, a karjai között feküdjön.

Sokáig így maradtak, szó nélkül zihálva, miközben a szívverésük lassan visszatért a normális kerékvágásba.

– Jól vagy, Emmaline? – kérdezte, állával végigsimítvaa nő illatos haján.

– Jól?– mormolta Emma lustán. – A jól még csak meg sem közelíti. Magamon kívül, talán.– Annyira felemelte a fejét, hogy megnyalhassa a férfi mellbimbóját. – Árulj el valamit – mondta –,szabad nekem is megharapnom téged?– A fogai a férfi mellbimbójára zárultak, kihangsúlyozva a szavait.

Duncan felmordulva lenyúlt, hogy figyelmeztetően megszorítsa a lány fenekét.

– Csak ne feledd, az én agyaraim élesebbek, és te nagyon finom vagy!

– Hmm, nos, nem panaszkodom. Egészen addig, amíg én is visszaharaphatok.

Duncan megremegett a gyönyörtől. – Csak nyugodtan, drágám! A tiéd vagyok.– Miközben kimondta a szavakat, rájött, hogy ez igaz is. Emma Duquet-nek valahogy sikerült az, ami egyetlen nőnek sem sikerült azóta, hogy majdnem kétszáz évvel ezelőtt meghalt a felesége. Bejutott a szívébe.

Emma még egyszer játékosan megnyalta Duncan mellbimbóját, aztán halkan dünnyögve a csípője fölé emelkedett. Hüvelyének nedves forrósága incselkedett a férfi farkának tövével, miközben előre-hátra ringatózottDuncan fölött, kezével megtámaszkodva annak mellkasán, mellei ingerlően himbálóztak karnyújtásnyin kívül. A férfi feljebb emelkedett, és az egyiket a szájába kapta, erősen megszívta, mielőtt a nő ismét elhajolt volna tőle.

– Kihívod a szerencsédet – figyelmeztette Emmát félig lehunyt szemekkel.

– Ami jó az egyiknek, jó a másiknak is – mormolta a lány.

Duncan egy pillanatra elkomorult, de úgy döntött, nem érdekli, mire gondol a nő. Csak az érdekelte, hogy a szája azokon a gyönyörű melleken legyen, és a farka ismét benne legyen.

– Gyere ide – mondta, és megragadta a lány csípőjét.

– Nem, nem – válaszolta Emmatovábbra is ringatózva, de hátradőlt, hogy a férfi ne érje el a melleit.

– Emma!

– Igen? – kérdezte a nő édesen.

Egyetlen mozdulattal maga alá fordította a lányt, mélyen belé hatolt, pontosan oda, ahová akart. Emma meglepetten felzihált, majd felnyögött, amikor a férfi mozogni kezdett, és minden alkalommal, amikor belemerült a szűk puncijába, súrolta a csiklóját is.

– Figyelmeztettelek – mormolta, majd lehajtotta a fejét, és beleharapott az egyik duzzadt mellbimbó hegyébe, hagyta, hogy a fogai addig karistolják a lány mellének puha bőrét, amíg ki nem csordult a vér. Lenyalta a vért, és Emma megremegett a sajátjával megegyező gyönyörtől, amikor megérezte a nyelvén a lány édes vérét. Erősebben kezdte döfködni, érezni akarta, ahogy a nő megfeszül, amikor ismét elélvez a farkán, hogy egyszer és mindenkorra kinyilvánítsa, hogy Emma az övé, és nem másé. Emma hasizmai megremegtek, amikor elkezdődött az orgazmusa, a hullámok végigfutottak a méhén, hogy végigdübörögjeneka férfi hosszát körülvevő síkos falakon. A hüvelye megfeszült a férfi körül, felváltva szorította meg és engedte el a farkát, miközben Duncan tovább mozgott ki és be, a duzzadt csiklójához dörzsölődve.

Emma a férfi nevét kiáltva élvezett el, körmei vért fakasztottak a férfi hátán, lábai pedig kiszorították a férfi lélegzetét. Duncan érezte, hogy ahogy erősödik a saját gyönyöre, a heréi megfeszülve elnehezednek. Hirtelen Emma olyan erősen a vállába harapott, hogy kicsordult a vére, és ettől felkiáltva átzuhant a határon, ahogy az orgazmus magával ragadta.

Duncan azt hitte, nem képes megmozdulni. Százötven éve szeretkezett a világ legszebb nőivel, és most először érezte magát ténylegesen kimerültnek. Nem mintha gondot okozna neki, hogy újra felálljon a farka, ha Emma úgy akarná. Felemelve a fejét lenézett a lányra, miközben egy hajtincset félresimított az izzadt arcáról. Elmosolyodott, és úgy gondolta, a lány legalább egy darabig nem fog ismétlést követelni. Óvatosan mozdulva oldalra fordította magukat. A lány felsóhajtott, és fejét a férfi vállára hajtva a testéhez simult.

Duncan érzékeit elárasztotta a védelmező érzés erőteljes hulláma, és erőfeszítésébe került, hogy izmai lazák és mozdulatlanok maradjanak, hogy Emma ne vegye észre. A vágy, hogy párosodjon, hogy a magáénak nyilvánítsa a nőt, enyhült, most, hogy birtokba vette a testét és a vérét. Lehet, hogy a nő még nem tudta, de Emma Duquet az övé volt. Egyetlen másik vámpír sem merészelhetett hozzáérni, különben a haragjával kell szembenéznie. És a haragja szörnyű dolog lenne, amikor Emmáról van szó.

 

* * * *

 

Valamivel később a mobiltelefonja csörgése ébresztette fel Duncant. Emma elaludt, és ő nem akarta megzavarni, ezért átölelte, amíg aludt, és hagyta, hogy az elméje tovább dolgozzon a sok részleten, amely ezekben a napokban a figyelmét követelte. Minden, az építkezés folytatásától kezdve, Lacey gyilkosainak kérdésén át, egészen a legfontosabbig, az Emma biztonságát érintő problémáig. Ha rajta múlna, a nő addig nem hagyná el a rezidenciát, amíg ő meg nem tudja, hogy a Lacey haláláért felelősökkel már leszámoltak, és nem jelentenek többé fenyegetést. Az általa preferált módszer volt a legtartósabb a lány biztonságának garantálására, bár a racionális oldala megértette, hogy belengetne néhány zászlót, ha egyszerre több választott képviselő is meghalna. Ezért a közülük legrosszabb megölésével gondoskodna róla, hogy a többiek elhagyják a várost. Egyelőre.

Emma mocorogni kezdett a telefon hangjára, a szeme lassan kinyílt. Megmerevedett, valószínűleg rájött, hogy nem a saját ágyában van. Aztán, a férfi nagy örömére, ellazult mellette. Valami jót tett a szívének a tudat, hogy a mellette való ébredéstől elég biztonságban érezte magát ahhoz, hogy ellazuljon.

– Valószínűleg Miguel az – mondta, és megpuszilta a lány feje búbját. – Beszélnem kellene vele.

Emma felült, majd előrehajolt, hogy jó alaposanmegcsókolja, csupasz mellei elég közel ringatóztak ahhoz, hogy a férfi az egyiket a kezébe fogja, elmosolyodva, amikor a mellbimbó válaszul azonnal megkeményedett. A lány hümmögve a gyönyörtől a férfi kezének nyomódott, mielőtt elhúzódott volna.

– Mondd meg Miguelnek, hogy pocsék az időzítése – mondta, majd kisurrant az ágyból, és a fürdőszoba felé vette az irányt.

Duncan addig nézte a lány formás fenekét, amíg be nem csukta az ajtót, aztán átsétált a másik szobába, hogy felvegyea telefonját az íróasztalról. Tulajdonképpen fel sem kellett vennie, hogy tudja, Miguel hívja. A kapcsolat egy atya és a vámpírgyermeke között nagyon erős volt, különösen, ha azatya olyan erős volt, mint Duncan.

– Miguel – mondta, miközben felvette a telefont.

– Atyám – mondta Miguel óvatosan. – Nem akarom félbeszakítani...

– Nem teszed – biztosította a hadnagyát. Ha valóban félbeszakítás lett volna, Duncan egyáltalán nem vette volna fel.

– Uram, az őr, aki ma Duquet kisasszonyra vigyázott, azt mondta nekem, hogy sok időt töltött VioletSlaytonnal.

– Így már értem – mondta Duncan. – Emma és én hamarosan csatlakozunk hozzátok a számítógépteremben.

– Köszönöm, uram!

Duncan mosolyogva bontotta a kapcsolatotMiguel diszkréciójától. Az igaz volt, amit Emmának mondott arról, hogy a szoba hangszigetelt. Egyik vámpírja sem hallhatta, mi történik. De ez nem jelentette azt, hogy az agyuk nem működött tovább. Még a hozzá fűződő vérkapcsolatuk nélkül is észlelték volna a kettejük által generált erős érzelmeket. Ha ezt a kapcsolatot is hozzáadták, nagyon jól tudták, hogy Duncan mire készült ma este.

Emma kilépett a fürdőszobából, gyönyörű mellei és minden mása is teljes pompájában. Felnézve látta, hogy Duncan éhesen figyeli őt.

– Hagyd abba! – dorgálta meg a férfit. – Vagy soha nem jutunk ki ebből a szobából.

– Az rossz lenne?

Emma felnevetett. – Végül megunnál engem.

Duncan két hosszú lépéssel mellé lépett, a dereka köré fonta a karját, és erősen a testéhez húzta.

– Soha – suttogta a fülét és a torkát sorjázó csókok között. Emma a saját sóvárgó kis kiáltásával átölelte a férfit, és a fejét a vállának döntve, teljes hozzáférést biztosítva neki a nyakához. Megremegett, amikor a férfi megharapta a fülcimpáját, és a mellbimbói Duncan mellkasát bökték.

– Nagyon rossz ember vagy, Duncan – suttogta a lány,forró lehelete a férfi bőrét simította.

– Egyáltalán nem vagyok ember, Emma! És bár egyesek talán rossznak tartanak, én nagyon jó vagyok abban, amit csinálok!

– És mi az? – kérdezte, megcsókolva a férfi vállát, mielőtt elhúzódott volna, hogy kíváncsi pillantást vessen rá.

– Gondoskodom azokról az emberekről, akik fontosak nekem, és különösen azokról, akiket az enyémeknektekintek.– Megcsókolta a lány puha száját. – És te, Emmaline, egészen biztosan az enyém vagy!