21.-22. Fejezet

 

Huszonegyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Nem akarom, hogy felzaklassák – mondta Emma, úgy tűnik már századszor. A rögtönzött számítógépteremben ült Duncannel és néhány vámpírjával, köztük Phoebe-vel együtt. A szék kemény és kényelmetlen volt, a szoba hideg,ő pedig hullafáradt. Az előző éjszaka nagy részét ébren töltötte, ma egész nap dolgozott, elment Violet Slayton házához, majd vissza, és utánamég eltöltött néhány virgonc órát Duncannel – nem mintha egy percet is sajnált volnaa Duncannel töltött időből, akármilyen keveset is aludt. De kezdett úgy tűnni, hogy ma éjjel sem fog sokat aludni. Ez volt a probléma a vámpírokkal való munkával. Ők frissek és energikusakvoltak, úgymond épp csak elkezdték a napjukat, míg ő semmi mást nem akart, csak nyolc órát aludni egyfolytában.

Leszámítva, hogy éppen a VioletSlaytonhoztörténő közeledésükről beszélgettek, ami Emma számára nagyon is fontos volt. Nemengedhette, hogy zaklassák szegény nőt, hogy elmondja nekik, amit tud, bármi legyen is a tét.

– Emma – mondta Duncan türelmesen. – Valószínűleg ő a legjobb forrásunk, hogy megtudjuk a Lacey halálában részt vevő férfiak kilétét.

– Nem emlékszik semmire!

– De fog – erősködött Duncan, szintén századszor. – Már maga a tény, hogy annyira meg van rémülve, ahogy mondod, hogy tudja, hogy történt valami, és rémálmai vannak emiatt, azt árulja el nekem, hogy bárki is szórakozott a fejével, meglehetősen rossz munkát végzett. Ezt helyre tudom hozni, és közben megkapjuk, amire szükségünk van. Azt mondod, törődsz vele, akkor hadd javítsam ki a kárt, amit az elméjében okoztak!

Emma mereven nézte Duncant. A férfi az asztalra támaszkodott vele szemben, hosszú lábait kinyújtva keresztezte a bokájánál. Fekete farmert és pólót viselve, a haját takaros lófarokba fogva a tarkójánál, a szokásos vonzó és hűvös külsejét mutatta. És egészen biztos volt benne, hogy a férfi akár a csillagokat is lehazudhatná az égről, és ő soha nem venné észre a különbséget, ha Duncan nem akarná. De a nő bízott benne. Csak az ég tudja, hogy csibész volt az ágyban, de azon kívül jó ember volt.

– Rendben – egyezett bele. – De senki más, Duncan! Ha mindannyian megjelentek tömegesen, a nő kiakad, és soha egy szót sem tudunk kiszedni belőle.

– Egyetértek – mondta bólintva.

– Én pedig elkísérlek.– Amikor Duncan a homlokát ráncolta, hozzátette: – Nem hiszem, hogy másképp hajlandó lenne találkozni veled.

– Akkor rendben – mondta vonakodva. – De azt mondtad, hogy nem az otthonában akar találkozni.

– Így van. Szóval találnunk kell egy semleges helyet. Nem itt – mondta azonnal. – Amennyire tudjuk, ez az egyik olyan hely, ahol Victor és a haverjai bántalmazták őt.

– Miguel – mondta Duncan, és a hadnagyára pillantott. – Valami privát helyre lesz szükségünk, de nem annyira elszigeteltre, hogy a nő fenyegetve érezze magát. És ne legyen Victor tulajdonában. Nem tudhatjuk, melyiket használta.

– Megtehetitek nálunk is – ajánlotta fel Phoebe Emma mellől. – Közel van ahhoz, ahol Slayton lakik, és eléggé elszigetelt hely. Ráadásul mivel Ted is ott lakik, olyan rendetlen, lakott hangulatot áraszt – tette hozzá szárazon.

– Biztos vagy benne, Phoebe?– kérdezte Duncan a homlokát ráncolva.

– Teljesen. Az irodáink ugyanabban az épületben vannak, így állandóan ki-be járnak hozzánk az emberek, de gondoskodom róla, hogy erre az időre zavartalanul legyetek.

Duncan bólintott. – Akkor köszönöm. Miguel, holnap este megcsináljuk. Ma este megnézheted az ingatlant. Tegyél meg mindent, amire szükséged van, hogy úgy érezd, biztonságos a hely! Emma és én felvesszük Violetet...

– Nem – szakította félbe Emma. – Egyedül megyek Violetért, és elviszem a házhoz. Amint odaértünk, csatlakozhatsz hozzánk. Nem akar majd egy idegent a házában, Duncan – erősködött, amikor úgy tűnt, mintha a férfi vitatkozni akarna. – Ha ettől jobban érzed magad, követhet valaki, de Phoebe házához egyedül viszem el. Szükségem lesz a címre meg mindenre, hogy előre fel tudjam térképezni.

– Beprogramozzuk neked a GPS-t – mondta Duncan. – Az egyik terepjárónkat fogod vezetni. Azok biztonságosabbak.

Emma bólintott, és titkon remélte, hogy a nagy V8-asSUV-ok egyikét kapja, nem pedig valami kisebb, hitványabb változatot. Talán ha szépen kérné. Duncan mögött Baldwin felemelte a hüvelykujját, és a lány egy mosollyal válaszolt. Duncan gyanakodva húzta össze a szemét, de Emma ártatlan mosolyt villantott rá, bárbiztos volt benne, hogy egy percig sem tévesztette meg a férfit.

– Rendben – mondta Duncan, egyértelműen véget vetve a megbeszélésnek. – Louis, te és a többiek folytassátok a munkát! Miguel, neked és nekem beszélnünk kell Alaric-kal. Az új szárnyban vár ránk. Emma, egy percet kérnék az idődből!

Óóó, gondolta Emma. Lebuktam!

Követte a férfit a folyosón, és alig ért be az irodája ajtaján, amikor Duncan a falhoz szorította és megcsókolta. A nő gondolkodás nélkül reagált, lábujjhegyre állt, és a mellét a férfi mellkasához dörzsölve viszonozta a csókot, amennyire csak tudta. A férfi morgott, és keményen a lány ajkaihoz szorította a száját, az agyarai teljesen előbújtak, amikor elég erősen megharapta, hogy egy kis ízelítőt kapjon a nő véréből.

Emma felzihált, és visszaharapott, megízlelve a mézsűrűvámpírvért, ami a vérkeringésébe kerülve egy pillanat alatt avágy lökését küldte egyenesen a lábai közé. Belenyögött a férfi szájába, lábát Duncan csípőjére fonta, és szégyentelenül elkezdett hozzá dörgölődzni, mert ki kellett engednie az ott felgyülemlő forróságot, mint egy felrobbanni készülő vulkán.

Duncan halkan káromkodott, feltépte a lány farmerját, és a kezét a bugyijába nyomta, felszisszenve, amikor az ujjai a lány lába közötti, már nedves redők közé csúsztak.

– Olyan átkozottul dögös vagy – suttogta, két ujját belemártva a nő sóvárgó puncijába, ami egy heves orgazmusba billentette, amely a falnak csapta, és Emmaremegve kapaszkodott a férfi vállába, miközben a gyönyör apró remegései véletlenszerűen végighullámoztakaz idegein.

Duncan a hálószobába vitte a nőt, az ágyra dobta, tekintete folyékony tűzként tapadt Emma bőréhez, miközben levette előbb az ő nadrágját, majd a sajátját, és a többi ruhával nem foglalkozva, a lány lábát a válláraemelte, és egyetlen, erős lökéssel mélyen belé hatolt, izmos karjaival megtámaszkodva a nő oldala mellett.

Emma meg akarta simogatni a férfit, végigsimítani a tenyerét az erőteljes vállak sima izmain, a feszes mellkason, amelyetfinoman beborított az aranyszőke szőrzet. Olyan gyönyörű volt fölötte megfeszülve, a farka olyan tökéletesen kitöltötte, ahogyan ki-be mozgott benne, a saját teste pedig minden egyes lökésnél mohón zárult köré. Egyik kezével végigsimított a saját mellbimbóján – amely megduzzadt a vágytól, és figyelemért sóvárgott –, és felzihált, hogy milyen jó érzés. Duncan tekintete azonnal a mellére szegeződött, és Emma elmosolyodva megsimogatta és összeszorította őket, ujjai között megpödörve a mellbimbóit, és elég erősen megcsípve őket, hogy kipiruljanak a vértől.

A férfi elvicsorodott, egy pillanatra a szemébe nézett, majd pillantása visszatért a melleire, miközben keményebben kezdett döfködni. Emma felkiáltott, érezte, ahogy a lábai között egyre nő a nyomás, a gyönyör első rezdülései megfeszítették a hasát, és Duncan farkának minden egyes lökésével végigfutott a gyönyör borzongása a belső falain. Behunyta a szemét az érzések elsöprő áradatától, kezével végigsimított a hasán és a vénuszdombja fölött a csiklójáig, amely kielégülésért könyörgött.

Amikor rájött, mit csinál, a szemei bűnbánóan villantak fel, és felnézve látta, hogy Duncan sóvárogva nézi.

– Csináld – követelte –,élvezz el a kedvemért, Emma!

Szégyen hevítette az amúgy is kipirult arcát, de elkezdte simogatni magát, és minden egyes ujjmozdulatával érezte a férfi tekintetének súlyát. A szeméremajkai megduzzadtak, ahogy a feszes csomót simogatta közöttük, a hüvelye pedig szorosan megfeszült Duncan vastag farka körül.

– Nézz rám, Emma!

A nő felnézett rá, és a férfi még gyorsabban kezdett mozogni, erőteljes karjai a helyén tartották, miközben dugta, a nő pedig erősebben kezdte dörzsölni a csiklóját, most már kétségbeesetten vágyott a kielégülésre. Figyelmeztetés nélkül csapott le, az izgalmas hullámzásból a hihetetlen érzések teljes szökőárjává vált, amely végigdübörgött rajta, örvénybe taszítva az érzékeit, amíg már csak sikítani tudott, és remélni, hogy nem robban szét az egésznek a nyers erejétől. Egy része regisztrálta Duncan diadalittas kiáltását, amikor elárasztotta a kielégülése, megtöltve őt forrósággal, mielőtt összeomlott volna fölötte, és a karjaiba zárta.

 

* * * *

 

Duncan erősebben magához szorította Emmát, és belemosolygott a lány meleg, selymes hajába. A nő hozzá volt simulva, ajkaival a nyakához ért, egyik karjával pedig szorosan ölelte a mellkasát. Emma még mindig reszketett az orgazmus erejétől, és Duncan lenyúlta takaróért, hogy azt a lány testére rántsa, nehogy megfázzon. Nem mintha aggódott volna a lány egészségéért, nem a sok harapdálás mellett, amit csinált. Elvigyorodott, a vérére gondolva, amit elvett tőle. Már most is érezte benne, és tudta, hogy jelzőfényként fog szolgálni kettejük között. Bárhol is legyen a nő, ő meg fogja találni. Olyan kapcsolat volt ez, amely csak erősödni fog, minél tovább lesznek együtt, minél többször cserélnek vért.

A lány vérének gondolatától megrándult a farka, annak ellenére, hogy alig kapott levegőt. Ezúttal nem harapta meg őt, bár szerette volna. Erőfeszítésébe került, de már korábban is elég sokat vett ki a vénájából, és nem akarta legyengíteni. Nem, amikor a dolgok ilyen bizonytalanok voltak, amikor az ellenségeik minden sarkon ott lehettek, hogy elkapják őket. Gondolatban feljegyezte, hogy gondoskodjon róla, hogy legyen elegendő rendes étel a konyhában a lány számára. Végül a dolgok normalizálódni fognak, de egyelőre csak ő és a vámpírszemélyzete volt itt, és még csak vérrel kezdték feltölteni a konyhát, amennyi mindannyiuknak elég volt.

Emma mocorogni kezdett és finoman ásított.

– Aludnod kellene – mormolta.

– Tudok még dolgozni...

– Semmi értelme, amíg nem beszélünk holnap Slaytonnal. Neked pedig aludnod kell. Kimerítettelek.– Hallotta a saját hangjában az önelégültséget, és nem lepődött meg, amikor a nő könnyedén megpaskolta a mellkasát.

– Hencegő!

– Nem hencegés, ha igaz, drágám.

– Ó, Istenem! – mondta hitetlenkedve. Felnevetett, ami gyanúsan kacagásnak hangzott, mielőtt a szájára csapta a kezét, hogy eltakarja.

A férfi elvigyorodott. – Nos?

– Ó, jól van – értett egyet, mintha szívességet tenne neki. – Csodálatos voltál.

A férfi játékosan megpaskolta a fenekét.

– Ezt jegyezd meg, ha legközelebb arra gondolsz, hogy Baldwinnal flörtölsz!

– Flörtölök? – fakadt ki a lány. – Én nem... Ezért mentél át ősemberbe? Baldwin miatt?

– Nemmentem át ősemberbe!

– Dehogynem! Azt vártam, hogy elkezdesz rám pisilni vagy ilyesmi, hogy megjelölj az illatoddal.

– Még mindig megtehetem, ha szeretnéd – morogta.

– Nem, ha fontos neked a farkad – mondta a nő szárazon. – Ne feledd, ki alszik egész nap, és ki nem!

– Nem tennél semmit a farkammal. Túlságosan is szereted.

A nő egy hosszú pillanatig elgondolkodva hallgatott.

– Nos, ez igaz. De Baldwinnal kapcsolatban teljesen melléfogtál. A múltkor én akartam vezetni a terepjárót, de nem engedte. Azt mondta, megölnéd, ha bármi történne velem, és az őreflexei gyorsabbak.

– Miért akartál vezetni?

– Szeretek gyorsan vezetni, és különösen szeretek gyorsan vezetni nagy, izmos motorokkal rendelkező terepjárókkal.Szóval, amikor azt mondtad, hogy holnap este vezethetem az egyik terepjárót, Baldwin viccesnek találta. Ahogy én is.

– Nos – mondta Duncan, megértve, hogy talán egy kicsit túlreagálta a dolgot, nem mintha ezt el akarná mondani Emmának –,meg kell értened, hogy a vámpírok rendkívül territoriálisak, és még inkább egy vámpírlord, ami én is vagyok. Ezért uralkodom ezen a rezidencián és ezen a területen. És te hozzám tartozol, Emma!

Emma hátrahúzódott, és számítóan végigmérte, lila szemei csillogó ametisztként ragyogtak a félhomályban.

– Ha én hozzád tartozom – mondta, és figyelmesen nézte a férfit –,az azt jelenti, hogy te pedig hozzám tartozol?

Duncan még csak nem is pislogott.

– Testestül-lelkestül – mondta, szinte kihívva a nőt, hogy elfogadja.

Emma lassan elmosolyodott, az ajkai ívén jelent meg először a mosoly, majd az egész arcát megvilágította. – Akkor a tiéd vagyok, lordom!

 

* * * *

 

Duncan teljesen betakarta Emmát, majd lehajolt, hogy gyengéd csókot nyomjon az arcára. A lány mélyen aludt, ahogy azt Duncan tudta is, hogy így lesz. Korábban látta a karikákat a szeme alatt, a fáradtság barázdáitaz arcán. És tényleg nem volt szükség arra, hogy ma este ébren maradjon. Louis és a csapata tovább kutakodhatna Victor aktáiban, de az igazság az volt, hogy már nem kerestek adatokat a tiltott partikról, vagy azokról az emberekről, akik megölték Lacey-t. Már mindent megtaláltak. Ahogy Emmának is mondta, ha bármilyen előrelépést akartak elérni ezen a fronton, azt VioletSlaytontól kellett kapniuk.

Duncan biztos volt abban, hogy jól ért az emberi elmék manipulálásához. Raphaeltől tanult, és senki sem volt nála jobb. De ameddig nem találkozott Slaytonnal, nem tudhatta, hogy Victor mekkora kárt okozott. Tudta, hogy képes legalább egy kis nyugalmat adni a fiatal nőnek, és megszabadíthatja a rémálmoktól és az ismeretlen emlékek felvillanásaitól. De hogy ennél többet tud-e tenni, azt még nem lehet tudni.

Becsukta a hálószoba ajtaját, kiment a második emeleti irodából, és lement a keleti szárnyba. Alaric ott volt, ahogy Miguel is. Duncan kérésére Alaric minden más projektet felfüggesztett, hogy erre az egyre koncentrálhasson. Duncan mindennél fontosabbnak tartotta, hogy az emberei biztonságban legyenek, és addig nem lesznek, amíg el nem készül az új páncélterem.

Végigsétált a hátsó folyosón, követve az építkezés hangját és a férfiak nevetését. Az ellenségeik közeledtek. Érezte. Nem volt konkrét. Nem olyan, mint egy felderítő figyelmeztetése: „Hajnalban átkelnek a dombon”. Inkább egy amorf és homályos veszélyérzet volt, amely minden napnyugtakor az első lélegzetvétellel megtöltötte a tüdejét, és nem hagyta abba, amíg meg nem fojtotta a sürgetésével.

Csak remélni tudta, hogy készen áll majd, amikor végül mindannyiuk fölött kitör.

 

 

Huszonkettedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Ez most megint kinek a háza?

Emma lenyelte ösztönösen feltámadó ingerültségét Violet kérdésére, amelyet már legalább háromszor feltett, mióta megérkeztek.

– Egy barátomé – mondta érzelemmentesen. – Valójában férj és feleség. Mindketten FBI-osok, szóval tudod, hogy biztonságos hely.– Nagyjából ugyanazt a választ adta minden alkalommal. Szerencsére Phoebe-nek és a férjének elég képe és emléktárgya maradt az FBI-nál töltött napjairól – a falakon lógott, és gyakorlatilag minden sima felületen is ott hevert –, hogy ez teljesen hihető legyen. Persze az is igaz volt, hogy a képeken az ismert FBI-igazgatók és különböző politikusok, köztük egy volt elnök sokkal fiatalabb változatai szerepeltek. De ez ebben az esetben bevált, mert ez arra késztette Violetet, hogy azt higgye, ők egy jól szituált nyugdíjas pár, nem pedig egy örökké fiatal vámpír és a párja.

– Szép ház – jegyezte meg Violet. – Két állami nyugdíj – tette hozzá, mintha ez megmagyarázná a szép házat.

Emma bólintott. Szép házvolt. Violetnek ebben igaza volt. Emma követte a GPS-ből egy kedves hölgy hangján felhangzó utasításokat, és úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy követik a vámpírok, hogy ő és Violet biztonságban ideérjenek. Phoebe és Ted Micheletti háza valójában egy régi virginiai farm volt, egy lepukkantistállóval, amely még mindig képeslapra illő romos állapotban állt, körülbelül száz méterre a háztól. Sajnos az egyetlen dolog, ami Emmának eszébe jutott, amikor ránézett arra a rozoga, öreg pajtára, a patkányok voltak. Biztosan hemzsegtek ott a patkányok. Csak remélni tudta, hogy elég messze van ahhoz, hogy ne közlekedjenek az istálló és a ház között. Utálta a patkányokat.

– Nem zavarja őket, hogy a házukat használod?– kérdezte Violet.

– Sokat utaznak, és most is elmentek néhány napra. Úgy gondoltam, jobb lenne neked, ha a városon kívül találkoznánk, és ez nincs olyan messze a szüleid házától.

Emma az éjszakai találkozót a munkarendjére hivatkozva indokolta Violetnek. A temetés meg minden egyéb miatt, azt mondta neki, nem tud több időt kimaradni a munkából. És ez nem is állt messze az igazságtól. Sharon egyenesen gonosz volt, amikor Emma reggel megjelent az irodában. Szerencsére Coffer képviselő egész nap bizottsági üléseken vett részt, és természetesen Sharon, mint a kabinetfőnöke, csatlakozott hozzá. Ez nagyjából megakadályozta, hogy Emma a nap hátralévő részében bármelyikükkel is összefusson. A magyarázat megfelelő húrt pendített meg Violetnél. Kifejezetten munkáscsaládból származott, és megértette a fizetés fontosságát.

– Kérsz egy csésze forró italt?– kérdezte Emma Violettől. – Vagy esetleg egy üdítőt?

– Egy diétás kóla jó lenne, vagy...– Violet megmerevedett, amikor a felhangzó motorduruzsolás jelezte, hogy valaki érkezik odakint. Tágra nyílt szemekkel nézett Emma felé, és úgy nézett ki, mintha azt próbálná eldönteni, hogy elmeneküljön-e vagy sem. Kinyílt egy kocsiajtó, majd rövid idő után becsukódott.

– Ez Duncan lesz – mondta Emma megnyugtatóan. Emma és a többiek, beleértve Duncant is, megegyeztek abban, hogy a legjobb lenne, ha a valódi nevét használná. Nem volt valószínű, de ha Violet valaha véletlenül ráakadna valahol a képére, és emlékezne, tudná, hogy őszinték voltak vele. A mai nap legvalószínűbb kimenetele azonban az volt, hogy Violet nem fog emlékezni arra, hogy valaha is találkozott volna Duncannel vagy más vámpírral. Tíz nap, vagy tíz év múlva is összefuthatna vele az utcán, és teljesen idegen lenne számára. De arra az esetre, ha valami rosszul sülne el, a bizalom jeleként megadták neki az igazi nevét.

Duncan a csengetés helyett bekopogott a szúnyoghálós ajtón. Emma úgy gondolta, hogy ez szándékos volt, inkább olyan hatást keltve, mintha csak egy szomszéd jött volna, és nem egy idegen. Odasétált, hogy üdvözölje, lassan és lazán mozogva, igyekezett nem hagyni, hogy Violet lássa, mennyire feszült a ma esti találkozó miatt.

Duncan rámosolygott a szitaajtó hálóján keresztül, és Emma majdnem megtántorodott, amikor lecsapott rá a puszta kéjvágy. Alig néhány órája hagyta el a rezidenciát, de olyan volt, mintha évszázadok óta nem látta és nem érintette volna meg a férfit. Duncan rákacsintott, ő pedig elpirult, úgy érezve magát, mint egy iskoláslány, aki most először szerelmes.

– Jó estét, Emma – mondta a férfi, tekintetével nem engedve el az övét, hangja bársonyba burkolt agyarkéntsimogatta az idegeit. Nagyon jóképű volt ma este, de hát mikor nem volt az? Ma este azonban nagyon is tudatosan öltözött, egyensúlyozva a megbízható profi és a szimpatikus hallgatóság között. Sötétbarna khakit viselt, amely sokkal jobban állt rajta, mint más férfiakon látta, és csodálatosan feszült izmos hátsóján. Fekete garbó és gyapjú blézer egészítette ki a megjelenést, és a tarkóján összefogott haja egy csipetnyi bohém külsőt kölcsönzött neki. Itt nem egy fülledt, fantáziátlan drónról van szó. Vámpírokról akarsz beszélgetni? Ez az ember nem csak meghallgat, de hinni is fog neked.

– Duncan – mondta, gonoszkodónak érezve magát, és biztos akart lenni benne, hogy a férfi is érzi ugyanazt a vágyteli rántást, mint ő. – Kedves tőled, hogy... eljöttél.– A férfi szeme megtelt forrósággal, és Emma teste azonnal reagált, amitől azt kívánta, bárcsak lenne tíz percük magukra. Csak ennyi időre lett volna szükségük. A fal mellett, csak egy kis ízelítő, hogy csillapítsa a szomját. De nem. Visszatartotta a vágyát, elraktározta későbbre, amikor újra kettesben lesznek abban a nagy ágyban.

A mögötte lévő szobában Violet halkan köhintett, és Emma majdnem felugrott az időben érkezett emlékeztetőre, hogy miért is vannak mindannyian itt. Kinyitotta a rácsos ajtót, és azt mondta: – Gyere be! – nem tudva, hogy szükséges-e a meghívás vagy nem. Phoebe végül is vámpír volt, így talán a korlátozás nem érvényes. De elfelejtette korábban megkérdezni, hogy egy vámpír lakhelye is szent és sérthetetlen-e, mint egy emberé. A fenébe! Ha együtt akar lógni a vámpírokkal, el kellene kezdenie összeállítani egy listát azokról a dolgokról, amiket tudnia kell.

 

* * * *

 

Duncan a nyitott ajtón keresztül Emmára meredt. A lány izgalmának illata betöltötte az érzékeit, és azonnal megkeményedett. Kényszerítette a testét, hogy elernyedjen, önuralmának minden egyes cseppjét bevetve, amit a több mint másfél évszázados élete során megtanult. Mégis, hogy a dolgok érdekesebbé váljanak, hagyta, hogy a karja súrolja Emma mellét, amikor elhaladt mellette. Hallotta az éles lélegzetvételét, és elmosolyodott magában. Nem a nő volt az egyetlen, aki tudott incselkedni.

– Duncan – mondta Emma, kissé zihálva, amit Duncan örömmel vett tudomásul. – Ő a barátnőm, Violet.– Odasétált a másik nő mellé, aki ült. – Már meséltem róla.

– Igen, persze – mondta Duncan. Nem ajánlotta fel azonnal a kézfogást, hanem levetette a blézerét, és egy közeli székre dobta. A legközelebbi széket foglalta el, ahol Violet ült a kanapén, elég közel ahhoz, hogy kinyújtva a kezétmegérinthesse, de nem olyan közel, hogy Violet úgy érezze, a férfi rátelepszik.

– Örülök, hogy megismerhetem, Violet – mondta, és végre kezet nyújtott. – Remélem, tudok segíteni.

Violet először nem mozdult. Sápadt kis teremtés volt. Csinos a sok stressz alatt, és teljesen alázatos. Tudta, mit látott benne Victor, tudta, miért őt választotta. Nem tetszett neki, de megértette. Ott ült, megdermedve, mint egy puha, szürke kisegér egy ragadozó szeme alatt, bár nem tudhatta, mennyire találó ez a leírás. Duncan mozdulatlan maradt, nem akarta megijeszteni a lányt, hagyta, hogy a maga módján tegye, és megadta neki időt. Néhány percig tanulmányozta a férfit, tekintete a felajánlott kezéről az arcára vándorolt, ahol elidőzött, hogy a szemét kutassa, majd visszatért a kezére. Lassan kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy a férfi sokkal nagyobb ujjait az övéi köré fonja. A férfi nem rázta meg a kezét, de lazán tartotta, biztonságot és melegséget sugározva ezen a kapcsolaton keresztül, gyengéden meggyőzve őt arról, hogy nem akar ártani neki.

Néma könnyek töltötték meg Violet szemét, ahogy megnyugodott, valószínűleg először azóta, hogy Victor szórakozott az elméjével. Még a felületes vizsgálat is elárulta Duncannek, hogy a halott vámpírlord durván próbálta kitörölni a fiatal nő gondolatait. Talán sietett. Talán vissza akart jönni, hogy alaposabb munkát végezzen. Vagy, ami még valószínűbb, egyszerűen csak egy mészáros volt, akit nem érdekelt, milyen kárt okoz az embereknek, akikkel játszadozott.

Duncan kinyújtotta a kezét, és letöröltegy kicsorduló könnycseppet, amely végiggördültViolet arcán. – Minden rendben lesz, Violet! Meg fogod látni!

A lány bólintott, lehajtotta a fejét, gyorsan megtörölte a szemét, mielőtt ismét felemelte a fejét, dacosan megfeszítve az állát. – Mit akarsz, mit tegyek?

Duncan elmosolyodott a lány bátorságán. Amikor Emma először mesélt neki Violetről, azt feltételezte, hogy egy megtört nő, valaki, akit eldobtak, mert Victor hiányosnak találta. De ez nem volt igaz. Lehet, hogy a lány természeténél fogva alázatos, de ez nem feltétlenül jelentett gyengeséget. Sokkal valószínűbb volt, hogy azért élte túl olyan jól, ahogyan túlélte, mert erősebb volt, mint amire Victor számított. Az elméje visszautasította az öreg vámpírlordmanipulációját, és ragaszkodott az igazsághoz, annak ellenére, hogy ez az épelméjűségének árát jelentette.

Duncan kissé megszorította az ujjait.

– Csak mondd el, mire emlékszel – mondta gyengéden. – A többit majd én elintézem.

Violet mély lélegzetet vett az orrán keresztül, a szája elszántan összeszorult.

– Ez olyan, mint a hipnózis vagy valami ilyesmi?

– Vagy valami ilyesmi – értett egyet Duncan könnyedén. – De nem fogod elveszíteni az eszméleted, és mindenre emlékezni fogsz.

A lány ismét hosszan tanulmányozta a férfit, majd azt mondta: – Nem olyan sok mindenre emlékszem a történtekből.

– Mondj el mindent, amire emlékszel! – mondta Duncan, és enyhe sugallatot küldött a nő elméjének, hogy emlékezzen.

– Oké.– Egy pillanatig hallgatott, mintha azon töprengene, hol kezdje. – Az első bulira, amin részt vettem – kezdte–,Lacey-velmentem.

Minden egyes szóval, amit kimondott, Duncan egyre mélyebbre szőtte magát a nő emlékeibe. Megdöbbentette az a rendetlenség, amit Victor hátrahagyott. Emlékek és féligazságok csomói és kusza szövevénye, mindez összekeveredve olyan dolgokkal, amelyeknek semmi közük nem volt ahhoz, amit Victor megpróbált eltitkolni. Duncan szégyellte magát a fajtája nevében, hogy egy olyan hatalmas vámpírlord, mint Victor, ennyire inkompetens vagy kegyetlen volt. Lassan, apránként szedegette ki az igazság darabkáit, minden egyes új felfedezés felszabadította Violetet, hogy még többre emlékezzen. Munka közben erősen kordában tartotta anő érzelmeit, nem akart még több lelki fájdalmat okozni neki, mint amennyit már elszenvedett.

Violet elmosolyodott, amikor Lacey-ről beszélt.

– Annyira szép volt, annyira tele élettel. Minden férfi szerette őt. Néztem, ahogyan őt figyelték a partikon. Amikor átment egy szobán, úgy fordultak utána a fejek, mintha ő vasból lett volna, ők pedig mágnesek. Vagy talán pont fordítva volt. De ez soha nem hatott rá. Nem úgy, mint a többiek, akik rosszindulatúak és lenézők voltak. Lacey azt hitte, hogy az egész egy játék.– Röviden elfintorodott. – De határozottan olyan játék, amit meg akart nyerni. Keresett valamit azokon a partikon. Talán egy férjet, vagy csak egy gazdag szeretőt. Sosem ismertem eléggé ahhoz, hogy megkérdezzem, mi volt az.

– A Victor házában tartott partikról beszélsz?– tisztázta Duncan halkan.

Violet bólintott. – Abban a követségi negyedben lévőben, a nagy fehérről. Szép hely, de belülről inkább egy diákszövetségi házra emlékeztetett, mint egy követségre. Furcsa volt.

– Mi történt ezeken a bulikon?

Megvonta a vállát. – Eleinte semmi. Tipikus washingtoni dolgok voltak. A férfiak mind taperoltak, különösen a házasok, és a nők többsége nem törődött velük. Legalábbis a nem fiatalok. Csak amikor Victor meghívott minket a másik házba, a leesburgi házba, akkor éreztem magam...kényelmetlenül.

– Miért?

Violet megfeszült, és Duncan kinyújtotta a kezét, megnyugtatva őt a kezével és az elméjével is.

– Itt senki sem bánthat téged, Violet. Ezt te is tudod, ugye?

A lány gyorsan bólintott. – Igen. Hiszek neked.

A bizalomról szóló szavai újabb felelősséggel terhelték Duncan lelkét. Ez elenyésző volt ahhoz képest, amit már eddig is viselt, de mégis érezte.

– Köszönöm, Violet.– Várt egy pillanatot, aztán megkérdezte: – Miért érezted magad kényelmetlenül a leesburgipartin?

– Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem egészhétvégén. Lacey mesélt nekem egy másik házról, azt hiszem, Annapolisban, de az csak egy éjszaka volt, és mindenki elment hajnal előtt. A leesburgi buli egész hétvégére szólt. Nem akartam menni, de emlékszem, úgy éreztem, hogy muszáj, mintha csalódást okoznék valakinek, ha nem megyek el. Nem volt értelme, de minél jobban közeledett a buli időpontja, annál inkább úgy éreztem, hogy el kell mennem.– Megvonta a vállát, mintha még most sem értette volna. De Duncan igen. Victor nyilvánvalóan elültette a kényszert a fejében, és hagyta, hogy az működjön.

– Lacey-velmentem együtt, és amikor odaértünk – folytatta Violet –, csak néhány férfi volt ott – kettő vagy három, akit láttam, plusz Victor és az őrei. Feltételeztem, hogy többen is jönnek majd, de három másik nőt leszámítva, akik közvetlenül utánam és Lacey után érkeztek, senki más nem jött. És amikor rájöttem, hogy csak mi vagyunk és azok a férfiak, tudtam, hogy mit akarnak tőlünk.– Újra könnyek kezdtek legördülni az arcán, de ez volt az egyetlen jele a szorongásának, miközben tovább beszélt.

– Victor tett valamit velem, mindannyiunkkal. Szörnyű dolgokat tettem...szörnyű dolgokat azokkal az emberekkel.Undorító dolgokat. Még akkor is tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor megtettem. Olyan volt, mintha az elmém valahonnan kiabált volna velem, de nem tudtam rávenni a testem, hogy engedelmeskedjen. És ez így ment folyamatosan, nem csak egy férfival, hanem mindannyiukkal.

– Victor is részt vett...

– Velem nem – mondta gyorsan. – A többiekről nem tudok. Az őrei viszont igen. Amikor az ügyfelek – így hívta őket Victor, mintha kurvák lennénk.– Nagyot nyelt, az arcára íródott az undor a férfiak és talán saját maga iránt is. – Amikor az ügyfelek végeztek velünk, Victor őrei vették át az irányítást. És többet akartak a szexnél, vagy többet, mint csakszex, mert azt is elvették.

– Vért? – kérdezte Duncan, ügyelve arra, hogy a dühöt távol tartsa a hangjából.

Violet bólintott. – És a következő éjszaka kezdődött minden elölről, de a férfiak rosszabbak voltak, mint azelőtt. Erőszakosabbak voltak. Azt hittem, mindannyiunkat megölnek – suttogta. – De csak szegény Lacey-t ölték meg.

Duncan tekintete azonnal Emmára villant, aki a zsúfolt étkezőasztal mellett ült Violet mögött. A lány pillantása találkozott a férfi tekintetével, a teste minden porcikájában ott volt a kétségbeesés. Azt akarta mondani neki, hogy menjen el, hogy nem kell ezt hallania, de tudta, hogy nem fog elmenni. És nem is kérte volna rá.

– Láttad, mi történt Lacey-vel? – kérdezte, visszaterelve a figyelmét Violetre, és mindent megtett, hogy a kérdés csak enyhe kíváncsiságot sugározzon.

Violet megrázta a fejét. – A szomszédban voltam. De hallottam őket. Azt hiszem... Hallottam, hogy az egyik férfi kiabált valaki mással, hogy megölték. Valami olyasmit mondott, hogy „Megfojtottad, te bolond”. És akkor az a férfi, aki velem volt – szégyellem, hogy nem tudom, ki volt –, felugrott, és kirohant a folyosóra, és mindenki kiabálni kezdett, és akkor valaki megütött valakit, és hallottam, hogy verekednek. Aztán Victor egyik őre berontott a szobámba, és megragadott.– Megdörzsölte a karját, mintha még mindig érezné a férfi szorítását.– Kirángatott a folyosóra, és bedobott egy aprócska szobába a többi nővel együtt, és bezárta az ajtót. Csak Lacey hiányzott. Mindannyian meztelenek voltunk, de volt ott egy ágy, így felkaptuk a lepedőt és a takarókat. Két nő... Nem tudom a nevüket. Lacey volt az egyetlen, akit ismertem azelőttről, és egyikünk sem az igazi nevét használta. Azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy ez olyasmi, amiről nem akarjuk, hogy bárki is tudjon. Mindenesetre két nő eszméletlen volt, vagy legalábbis nem mozogtak. Ezért én és a másik lány betakartuk őket a takarókba, gondoltuk, hogy szükségük van az extra melegre, és elvettük a lepedőket. És ez minden, amire emlékszem. Mintha lenne egy nagy fekete folt az agyamban, és bármennyire is próbálkozom, semmit sem tudok beletenni. Egy kocsiban ébredtem, amely visszavitt a kerületbe. Ruhák voltak rajtam, de nem is az enyémek. Victor egyik őre kitett a lakásomnál, átadta a táskámat, és ennyi volt. Felmentem az emeletre és...

Violet lehajtotta a fejét, a haja mögé bújt, lehunyta a szemét, és a torka összeszorult, miközben igyekezett visszafogni az érzelmeit. Duncan mocskosnak érezte magát, hogy így belepiszkált a szívébe és a lelkébe, de nem tudott rajta segíteni, nem tudta másképp helyrehozni. És mivel megpróbálta helyrehozni, mivel annyira ráhangolódott arra, amit a lány érzett, tudta, hogy az érzelmei nagyon is hasonlítanak azokra, amelyeket a megerőszakolt nők átélnek. Ezt korábban is érezte már, más nőknél is, akiket az évek során megmentett. A szégyen és a bűntudat, a tehetetlenség és ugyanakkor a tiszta, hamisítatlan düh kombinációja volt, néha éppúgy önmagukra, mint az erőszaktevőjükre.

– Lezuhanyoztam – suttogta Violet. – Addig sikáltam magam, amíg már a bőröm minden egyes centimétere nyers volt a súrolástól. Aztán bebújtam az ágyamba és aludtam. És soha nem ébredtem fel.– Felnézve Duncan szemébe nézett. – Egészen máig.

– Sajnálom, hogy újra át kell élned mindezt – mondta Duncana lány szemébe nézve, és hagyta, hogy a saját bánata is látszódjon. – De szükség van rá. Másképp nem kérném.

Violet bólintott. – Tudom. És jobban érzem magam, ha egyszerűen csak tudom, hogy valóságos volt, hogy nem veszítem el az eszemet.

– Ismerted valamelyik férfit, Victoron kívül?

– Akkor még nem. De az egyikük az a szenátor volt, akit mostanában folyton látunk a hírekben, Grafton. Apám mindig azt mondja, hogy mennyire illik rá a név[1], mert a politikusok mindig kapnak. Két másikra is emlékszem, de a nevüket nem tudom. Az egyik az a görény, aki velem volt, amikor Lacey meghalt. Felismerném az arcát, ha látnám, de a nevét nem tudom. Eléggé leharcoltnak tűnt, és sokat ivott. Olyan szaga volt, mint az alkoholistáknak. Nem tudom pontosan, mi ez, de volt egy nagybátyám, aki alkoholista volt, és mindig ilyen szaga volt. Az az ember nem tudta...– Az arca felhevült a szégyentől, és félrenézett.

– A férfinem volt képes erekcióra – javasolta Duncan. – Ez lenne az?

– Igen – mondta Violet, még mindig nem nézve rá.

– Mi a helyzet a harmadik férfival?

– A nevét neki sem tudom, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy valamiféle politikus. Olyan takaros,focicsapat-kapitány személyisége volt. És úgy is nézett ki. Emlékszem, el is csodálkoztam, hogy egy ilyen jóképű fickónak miért van szüksége egy olyan emberre, mint Victor, hogy striciként a rendelkezésére álljon.

Ez a leírás túl sok, a városban tevékenykedő politikusra illett ahhoz, hogy hasznos legyen, de az alkoholista, akit leírt...az illett Kerwin képviselő külsejére, akit Duncan utoljára Grafton adománygyűjtő estjén látott, kipirulva a túl sok alkoholtól, és úgy bámult Duncanre, mintha szellemet látott volna.

– De a nőt soha nem láttam – tette hozzá Violet váratlanul.

Duncan és Emma is rámeredt. – Nőt?– kérdezte Duncan értetlenül. – Úgy érted, az egyik másik nőt, aki ott volt veled?

– Nem – mondta Violet a fejét rázva. – Egy nő volt ott Victorral. Soha nem láttam őt, csak a hangját hallottam. Később jött, a végén, Lacey után...– A lány elkomorult, és boldogtalanul az ajkába harapott. – Kiabált, mármint ténylegnagyon dühös volt, mintha ő lett volna a főnök vagy ilyesmi. Meglepett, mert még sosem hallottam senkit így beszélni Victorral.

 

* * * *

 

Ezután hazavitték Violetet. Emma ugyanazzal a terepjáróval ment, Violet elöl ült az anyósülésen, de ezúttal Duncan is ott ült hátul. Nem sokat beszélt, de Emma érezte a jelenlétének kényelmét a háta mögött, mint egy megrakott tüzet egy hideg éjszakán. Tudta, hogy a férfi valószínűleg Violet kedvéért teszi ezt, de ő így is élvezte. És azon tűnődött, vajon a férfi tudja-e, milyen érzés, amikor azt csinálja, amit csinál, bármi is legyen az. Volt-e már valaha a fogadó oldalon? Megtanította-e neki valaki, hogyan sugározza ki a biztonságnak és a nyugalomnak ezt a mindent elsöprő érzését? Vagy ez ösztönös volt, egyszerűen csak része annak, aki volt?

Violet szülei otthon voltak, amikor odaértek. A terasz világítása üdvözlően égett, és Emma láthatta a tévéképernyő villódzását az elülső ablakon lévő redőnyök résein át.

– Aggódni fognak a szüleid?– kérdezte Emma, nem tudván, mit mondott nekik Violet. Biztosan csodálkoztak, hogy a lányuk, aki az elmúlt két hétben ki sem mozdult a házból, miért ment el hirtelen otthonról késő este.

Violet megrázta a fejét.

– Azt mondtam nekik, hogy egy barátommal találkozok.Nagyon örültek neki.

Emma ezt meg tudta érteni. – Akkor szeretnéd, hogy bemenjek veled?

– Nem, semmi gond.– Violet megfordult az ülésén, és Duncanhez fordult. – Köszönöm, Duncan – mondta komoran. – Nem tudom, mit csináltál ma valójában, és nem is érdekel. Megmentetted az életemet, és csak ez számít. Nekem legalábbis.– Kinyitotta az ajtót, és kiszállt, majd megállt, és Emmára nézett. – Remélem, megtalálod, amit keresel, Emma, és remélem, meghozza a békét számodra.– Aztán becsapta az ajtót, és felsietett a lépcsőn, olyan energiával és kecsességgel mozogva, ami néhány órával korábban még teljesen hiányzott belőle.

– Vajon emlékezni fog ebből bármire?– kérdezte Emma nézve, ahogy Violet eltűnik a házban.

– Nem – mondta Duncan. – Reggel, amikor felébred, arra fog emlékezni, hogy beteg volt, és most már jobban lesz.

Emma felsóhajtott. Keserédes győzelem volt ez. Visszaadták Violetnek az életét, de Lacey ügye még mindig nem oldódott meg. És a gyilkosai még mindig odakint voltak. De Violet legalább adott nekik valamit, amin elindulhattak. Grafton biztosan, akit már gyanítottak, és az alkoholista, akinek nem állt fel, valószínűleg Kerwin. És ott volt még a nő. Grafton felesége? Vagy talán Tammy Dietrich? Emma felsóhajtott. Minél többet tudtak meg, annál bonyolultabbá vált minden.

Duncan meleg keze megérintette a vállát.

– Húzódj félre, Emma! – A lány kérdés nélkül megtette. A kíséretük is lehúzódott mögöttük, és egy perccel később Ari kopogtatott az ablakán. Átvette a kormányt, míg Miguel az anyósülésen foglalt helyet.

Emma végig morogva szállt át a hátsó ülésre Duncan mellé, de aztán megvigasztalódott, amikor szorosan odabújt hozzá. Duncan átkarolta a lányt, és adott egy perzselő csókot neki, ami reményt keltett Emmában, hogy Ari Forma-1-es időt fut a hazafelé vezető úton. De ezután csöndben maradt, és magára hagyta Emmát a saját gondolataival. Odakint városok és városrészek suhantak el. Ari sokkal gyorsabban hajtott, mint ahogy ő merészkedett volna, különösen, hogy az eső is elkezdett szitálni. Úgy látszik, ő nem aggódott amiatt, hogy megállíthatják gyorshajtásért. Vajon egy vámpír ki tudná magát magyarázni a bírság alól, ha mégis megállítanák? Vagy talán volt valamiféle diplomáciai mentességük? És a barátnők is beletartoztak? Az jól jönne.

Órákkal napfelkelte előtt érkeztek vissza a kerületbe. Ari behajtott a ház mögé, átmanőverezett a gépezetek és azépületanyagok halmai között, amelyek nedvesen csillogtak a fényszórók fényeiben. Emma kiszállt a terepjáróból, és a homlokát ráncolva nézte a rengeteg, építkezéssel kapcsolatos anyagot. Tudta, hogy több ember, valójában több vámpír dolgozik a házon, mint amennyit látott. Látta az átalakítás nyomait, és néha hallotta, ahogy kiabálnak oda-vissza. De ez borzasztósok cuccnak tűnt. Duncan csatlakozott hozzá, tekintete végigsiklott a házon, majd vissza a lányra. Elmosolyodott, majd Emma derekára tette a kezét.

– Menjünk be, mielőtt megint esni kezd – mondta, és elindult a konyhaajtó felé. – Kérd meg Alaricot, hogy hagyjon nekem egy jelentést az újdonságokról, Miguel – szólt oda neki, anélkül, hogy ránézett volna. – És mondd meg neki, hogy holnap este találkozni akarok vele.

– Igenis, uram!

– Biztos fáradt vagy – suttogta Duncan Emma fülébe.

– Nem annyira fáradt. Különben is, te végezted az összes munkát – mormolta vissza a lány.

– Valóban? Talán.

Emma a homlokát ráncolta, de nem szólt többet, amíg Duncan lakosztályába nem értek, és be nem csukták maguk mögött a hálószoba ajtaját.

Kigombolta a blúzát, és kilépett a magassarkújából, titokban figyelve a férfit, csodálta, milyen kecsesen mozog, még akkor is, ha valami olyan prózai dologról volt szó, mint a kabátja és a pulóvere levétele. Bár, az is igaz, semmi prózai nem volt Duncan csupasz mellkasában. Vagy a hátán. Csupa sima izom, hosszú, karcsú szakaszok, amelyek széles vállakon és erőteljes karokon futottak össze. Mivel nem tudta megállni, kibújt a blúzából, és átsétált a szobán a férfihez. Minden érzéke hirtelen koncentráltabbnak tűnt, mintha Duncan ilyen közelségében minden hiperérzékenységbe került volna. A vastag szőnyeg olyan volt a harisnyás lába alatt, mint a selyem, a haja szinte elviselhetetlenül melegítette a csupasz vállait, a melltartó szaténja pedig gyönyörűséges kínt jelentett a mellei felett.

Duncan megfordult, és figyelte, ahogy a nő közeledik felé, a teste tökéletesen mozdulatlan maradt, ahogy az csak őt jellemezte, a szeme lágy bronzszínben izzott a félhomályban. Kinyújtotta a kezét, amikor a lány elég közel ért hozzá. Emma beletette a kezét a férfi tenyerébe, érezte a bőrének enyhe érdességét, amikor Duncan összezárta a kezét, és magához vonta, a karjával körbeölelte a derekát, és eléggé lehajtotta a fejét, hogy az ajkát az övéhez érintse.

– Emma – mondta halkan. Csak ennyit. Csak a nevét, mint egy ígéretet.

Emma végigsimított a kezével a férfi arcán.

– Amit Victor tett – mondta halkan, kitalálva, hogy mi lehetett Duncan ma esti elégedetlenségének a forrása –,az nem te voltál. Ezt ugye tudod?

– Persze – mondta túl gyorsan.

– De még mindig bűntudatod van.

Sóhajtott egyet. – Victor egy volt közülünk. Tudnunk kellett volna, mi folyik itt, és meg kellett volna állítanunk!

– De temegállítottad – emlékeztette a lány. – És most halott.– Tartotta a férfi tekintetét. – Victor tényleg halott, ugye?

Duncan egy hosszú pillanatig tanulmányozta, mintha azt akarná eldönteni, bízzon-e benne. Emma visszatartotta a lélegzetét, nemcsak azért, mert azt akarta, hogy Victor halott legyen, hanem – ami sokkal fontosabb –, mert kétségbeesetten szüksége volt arra, hogy Duncan bízzon benne annyira, hogy elmondja neki az igazat.

– Tényleg meghalt – mondta Duncan közömbösen. Egy pillanatig Emma szemébe nézett, majd a mellkasához húzta. Emma átölelte a férfit, és a szeme megtelt a megkönnyebbülés könnyeivel.

– Azt akarom, hogy hozd át a dolgaidat ide, ebbe a szobába – mondta Duncan halkan. – A másik hálószobából.

– Nincs itt olyan sok mindenem, ez...

– Nem számít!Ez most már a te szobád!

Emma szórakozottan végigsimított az ujjaival a férfi gerincén. Egyszerűen Duncan csak hozzászokott ahhoz, hogy parancsokat osztogasson? Vagy talán ez volt az a vámpír birtoklási vágy, amire figyelmeztette? És vajon ez tényleg érdekelte őt? Elvégre nem az történt, mintha ő maga költözött volna be mindenestől. Még csak nem is kérte rá. Csak néhány váltás ruháról volt szó. A múltban is megtette ezt a pasikkal, amikor mindketten tartottak néhány holmit a másik lakásában. Akkor ezúttal miért érezte másnak? Hülye kérdés, Emma, szidta magát. Azért volt más, mert ezúttal szerelmes volt a pasiba. És fogalma sem volt róla, hogy a férfi mit érez iránta. Ó, persze, vágyott rá, és igen, pokolian birtokló volt. De ez szerelem volt?

Felsóhajtott. Duncan nyilvánvalóanmeghallotta. Húsz lépésről meghallotta, ha leesik egy gombostű, de ami ennél is fontosabb, megértette a lány sóhaja mögött rejlő érzelmeket.

– Az enyém vagy, Emma! – mondta halkan, de olyan hangsúllyal, amely nem tűrt vitát. – Azt akarom, hogy ez világos legyen! Amíg ebben a házban vagy, amíg együtt vagyunk, az enyém vagy! És senki másé!

Emma hátradőlt annyira, hogy láthassa a férfi arcát.

– Ez mindkét irányba érvényes, vámpír!Én sem osztozom!

Lassú vigyor terült el Duncan arcán, és elnyújtva azt mondta: – Hozzád is alig van elég erőm, Emmaline.

Emma halkan felnevetett, hagyta, hogy a férfi elterelje a figyelmét.

– Ó, majd csak megoldod valahogy – mormolta, majd a férfi feje mögé nyúlt, és lerántotta a bőrkarikát a hajáról.

– Folyton elveszítem azokat – panaszkodott.

– Egy egész fiókod tele van velük – csúfolódott a lány, miközben ujjait a férfi hajába fonta. – Ne légy már ilyen kislányos!

Duncan szemöldöke hitetlenkedve ívelt felfelé.

– Kislányos?

– Hm, hát, ez csak egy... – sikkantott fel meglepetten, amikor a férfi megfordította és az ágyra dobta. Egy szempillantás alatt a szélére húzta, a szoknyáját feltűrte a dereka köré, a bugyiját pedig a padlóra hajította. Emma nevetni kezdett, de aztán felnyögött, amikor a férfi farka áttolakodott a puha redőin, és benyomult a hüvelye éhes, nedves mélyébe. Felszisszent a gyönyörtől, hogy milyen jó érzés volt, ahogy a férfi teljesen szétfeszítette és kitöltötte, miközben hosszú, kecses mozdulatokkal kezdett ki-be mozogni benne. Kikapcsolta a melltartóját, és hosszú ujjaival végigsimított a csupasz gerincén, mire a lány háta felívelt, még jobban megnyílva a férfi behatolása előtt. Duncan a nő háta fölé hajolt, és félresöpörve a haját, a nyakához simult.

– Legyen ez neked egy lecke – suttogta a füléhez simulva. A lány ismét felnyögött, ahogy a kiszolgáltatott helyzete lehetővé tette, hogy a férfi mélyebbre hatoljon, mint eddig valaha is tette. Duncan hirtelen abbahagyta a mozgást, még mindig a lányba temetkezve, csak a csípője legapróbb ringásával csúszott oda-vissza pirinyót, miközben mozdulatlanul tartotta a lányt. – Ez, drága Emmaline, egy farok, ami kitölti a te édes kis puncidat. Az én farkam!

Emma felkacagott. – Oké, én...

– És a lányoknak van farkuk? – szakította félbe a férfi. – Nem, nincsen.

Emma finoman megmozdította a csípőjét a férfi csípőjénél, élvezve magában a vastagságának sima siklását.

– Azt hiszem, nem veszed komolyan ezt a leckét – rótta meg Duncan. Emma meglepett nevetést hallatott, amikor Duncan fürgén megpaskolta a fenekét, és elkezdte komolyan dugni. Lehunyta a szemét, élvezve a bársonytakaró súrlódását kemény mellbimbóin, Duncan hosszának perzselő súrlódását, a gyönyör csiklandozását, amikor a férfi egyik kezével a csípőjét fogta, míg a másikkal a csiklójával játszadozott. A férfi ismét fölé hajolt, mellkasa Emma hátához simult, és a lány érezte a nyelvének meleg simogatását a nyakán. Várakozóan megborzongott, és a dereka alatt minden izgatottan lüktetni kezdett a várakozástól. A férfi agyarainak sima, kemény felülete a nyakát súrolta, és a lány összerezzent, a szíve a torkában kezdett dobogni, és nehezére esett a légzés. De kinek volt szüksége lélegzésre? Neki csak Duncanre volt szüksége.

A férfi agyarai szinte fájdalom nélkül csúsztak a nyak feszes bőrébe, úgy szúrva át a vénát, mint egy tű szúrása, amit gyorsan elfeledtetett a vérét elárasztó fenséges gyönyör. A mellei alatti bársony meleg, csábító simogatássá vált a duzzadt mellbimbóin, összeszorította a hasát, és a punciját várakozásteljes remegésre késztette. Figyelmeztetés nélkül lerohanta az orgazmus, amely testének minden izmát összerándította, még akkor is, amikor Duncan tovább dugta, csípője a lány fenekéhez csapódott, miközben nyitva tartotta maga előtt. Valahol mindezek között a lány tudatában volt a férfi agyarai lágy húzásának az ereiben, a mély morgásának, ahogy Emma megrándult alatta, majd Duncan felemelte a fejét, és üvöltve elélvezve megtöltötte a lányt a kielégülése forró nedveivel.

Emmának már nem volt kedve nevetni. Valójában nevethetett volna puszta örömből, ha képes lett volna érezni a teste bármelyik részét, de annyira teljesen eltelt, hogy semmit sem érzett. Duncan farka megrándult benne, és a lány felnyögött, amikor a csiklója válaszolt. Oké, végül is nem minden része zsibbadt el.

Egy pillanattal azelőtt érezte, hogy a vér meleg cseppjei lecsordulnak a nyakán, hogy Duncan érzékien megnyalta, és megkésve lezárta az iker lyukakat. Utána megpuszilta őket, és halk bocsánatkérést mormolt, de Emmát ez nem érdekelte. Imádta, ahogy a férfi elélvezett, imádta a benne mozgófarkának érzését, imádta, hogy annyira elmerült a gyönyörében, hogy megfeledkezett lezárni a nyelvével a sebeket. Mi volt ehhez képest néhány kicsorduló vércsepp?

A férfi felegyenesedett, majd a derekánál megfogva felemelte Emmát, és elhelyezkedett magukkal az ágyon. Emma felült annyira, hogy lehámozza magáról a combig érő harisnya maradványait, aztán a férfinak dőlt, arcát az izmos vállra fektetve. A tenyerét a férfi hasának kockáira simította, és birtokló büszkeséggel simogatta. Duncan nevetésének dübörgése ott vibrált a füle alatt.

– Utálom, amikor ezt csinálod – mormolta.

– Mit csinálok? – kérdezte ártatlanul.

– Ó, kérlek! Úgy olvasol bennem, mint egy könyvben! Különben is, csak az izomtónusodat csodáltam.

– Rendben.

Felemelte a tenyerét, és megpaskolta a csodált izmokat, de a férfi csak még jobban nevetett. Emma elmosolyodott. Legalább nem volt szomorú, mint korábban.

– Duncan?

– Emma!

– Te tényleg olvasol a gondolataimban? Úgy értem, képes vagy rá?

Duncan közelebb vonta magához a nőt, és ajkait a homlokához érintette.

– Ez nem ilyen egyszerű. Könnyedén olvasok bármelyik vámpír gondolataiban, aki hűséget esküdött nekem, de különösen a saját gyermekeim elméjében, mint Miguel és Louis. Az embereknél ez abban a különbségben mutatkozik meg, hogy a szomszédod zenéjét hallgatod, vagy odasétálsz és bekapcsolod a sajátodat. Nem hallok minden gondolatot, de ha szükséges, szinte bármelyik ember agyába be tudok hatolni, és tudom, mire gondol. Képes vagyok manipulálni az emberek gondolatait és emlékeit is. Ez lehet olyan egyszerű dolog, mint egy rendőr lebeszélése arról, hogy megbírságoljon gyorshajtásért, vagy olyan bonyolult, mint amit Victor tett, hogy elfeledtesse a dolgokat azoknál a nőknél. Bár szeretem azt hinni, hogy a saját manipulációim sokkal ügyesebbek és sokkal kevésbé rosszindulatúak, mint bármi, amit Victor tett.

Lenyúlt és felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézzen.

– Soha nem kutatnám a gondolataidat az engedélyed nélkül, Emma, de tudnod kell, hogy minél több vért cserélünk, annál közelebb kerülnek egymáshoz a gondolataink, és annál nyitottabb leszel számomra!

– De te már most is tudod, hogy mire gondolok!

– Nem tudom. Nem igazán. Elég erős empatavagyok. Az érzelmekben olvasok. Mindig is rendelkeztem ilyen irányú képességekkel, már akkor is, amikor még ember voltam. De azzal, hogy vámpír lettem, a képességem, hogy mások érzelmeiben olvassak, szinte tökéletes. És, ahogy már mondtam neked, amikor először találkoztunk, több évtizedes tapasztalatom van az emberi testbeszéd olvasásában, ami ezekhez az érzelmekhez társul.– Megvonta a vállát. – Csak a szavak hiányoznak.

Az ujjai még mindig a lány karján játszottak, de a lány érezte, hogy a többi része mozdulatlanná vált, mintha csak a reakciójára várna. Emma a homlokát ráncolva azon gondolkodott, amit a férfi mondott neki, és azon, hogy ez mit jelentett. Ismerte az ő érzelmeit, az érzéseit... vele kapcsolatban. Hogy szereti őt. Emma tudta, hogy zavarba kellene jönnie, de másrészről tudta, hogy szereti, és nem futott el sikoltozva. Szóval, akkor rendben.

– Aligha tűnik igazságosnak – motyogta, és a férfi mellkasán lévő apró szőrszálakat húzogatta.

– Aú! Mi nem igazságos? – kérdezte, megdörzsölve a bántalmazott szőrtüszőket.

– Hogy én nem tudom megmondani, te mit érzel!

– Tudod, hogy mit érzek, Emmaline! Az enyém vagy!

Emma halkan felsóhajtott. Talán vámpír-dolog volt ez az egész enyém-mánia.

– Szóval, mit gondolsz, ki volt az a nő?– kérdezte, témát váltva. – Az, akit Violet hallott kiabálni aznap este.

– Tammy Dietrich tűnik valószínűnek – mondta Duncan. – A befolyásos férfiak mindig az ügyvédjüket hívják először, ha bajba kerülnek. És ez megmagyarázná, miért volt ott Laceymegemlékezésén. Grafton túl nyilvánvaló lett volna, de Dietrich megjelenhetett, hogy ellenőrizze a dolgokat, és senki sem fordított volna rá különösebb figyelmet.

– De miért írta alá a gyászkönyvet? Okosabb lett volna, ha nem hagy ilyen feljegyzést.

– Ki tudja? A megszokás hatalma? Talán volt valaki, aki ismerte őt, és úgy gondolta, furcsán mutatna, ha nem írná alá. Különben is, ki nézi meg utólag ezeket a dolgokat? Valószínűleg nem is gondolt rá. Addigra már tudniuk kellett, hogy Victor eltűnt, vagy legalábbis nem lehetett elérni. És mivel Lacey holttestét megtalálták, biztos vagyok benne, hogy nagyon szerették volna tudni, mit mesélnek a halálával kapcsolatban, és hogy a rendőrség bele van-e keveredve.

– Nos, ebben mindannyian egyetértünk. Nincs rendőrség.

– Nincs rendőrség – erősítette meg Duncan. – Ezt majd én magam intézem!

– Majd mi intézzük – mondta Emma határozottan. – Lacey az én barátnőm volt.

– De te nem vagy gyilkos, Emma.

– De te az vagy?

– Amikor kell, igen.

Emma végiggondolta, hogy Duncan mennyi évet átélt, és hogy mennyire más lehetett akkoriban az igazságszolgáltatás...Összehúzta a szemöldökét. Akkoriban?

– Hány éves vagy, Duncan? – kérdezte, kíváncsi volt, vajon megmondja-e a férfi. – Úgy értem, hány éves vagy valójában?

– 1836-ban születtem.

Ennek valószerűtlenségétől egy pillanatra elállt Emma lélegzete. Duncan majdnem kétszáz éves volt, ami azt jelentette, hogy már akkor is, amikor még ember volt, elég idős volt ahhoz, hogy megnősüljön, hogy gyerekei legyenek, különösen akkoriban.

– Volt családod? Mármint mielőtt vámpír lettél. Voltál valaha házas?

Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán felállt, és elhagyta az ágyat. Emma azt gondolta, hogy túl messzire ment, hogy egy újabb vámpír tabutémát érintett, vagy talán olyasmit, amire túl fájdalmas volt gondolnia. Duncan egy magas komódhoz lépett, kinyitotta a legfelső fiókot, és kivett egy régi szivaros doboz méretű fadobozt. Emma kíváncsian figyelte, ahogy a férfi felemeli a fedelet, és kivesz belőle valamit, majd meredten bámulta, bármi is legyen az, mielőtt végül megfordult, és visszament az ágyhoz.

Odanyújtotta neki, és a nő látta, hogy egy régimódi fénykép, az a fajta, amit dagerrotípiának hívnak. Egy fiatal nő és két kisgyerek portréja volt – egy négy év körüli fiú, és egy másik, meghatározhatatlan nemű, talán egyéves gyerek, aki a nő ölében ült. Emma bámulta a fényképet, majd felnézett Duncanre.

– A feleségem és a gyerekeim – mondta egyszerűen. – Meghaltak, amíg én a háborúban voltam.

Emma szíve összeszorult az együttérzéstől. – Sajnálom – suttogta. – Mi történt?

– Meggyilkolták őket.

Hirtelen megértéssel meredt a férfira. Mindvégig Duncan volt az egyetlen, aki megértette a bosszúvágyát, az igényét, hogy részt vegyen Lacey gyilkosának felkutatásában. És talán azért, mert első kézből ismerte az igazságszolgáltatás iránti szomjúságot, de nem a törvény kezében, az eljárásaival és a gyilkosok védelmével, hanem testközelből. A bibliai, szemet szemért, hidegvérű bosszút.

– Mit tettél? – kérdezte.

 

* * * *

 

1836, Nashville Basin, Tennessee

 

Duncan a romot bámulta, ami valaha a családi háza volt. Az éj leple ellenére öregnek és roskadtnak tűnt. Soha nem volt egy nagy épület, de valamikor régen tele volt élettel. Most már nem. Ő volt az utolsó a családjából, és most, hogy vámpír lett, nem lesz senki utána. És senkit sem fog érdekelni.

Több éjszakába telt neki és Raphaelnek, hogy eljussanak idáig. Raphael elmondta neki, hogy a végső úticéljuk nyugat felé vezet, egészen az óceánig. Az út Duncan egykori otthonához kerülő volt, de Raphael egy szóval sem tiltakozott ellene. Úgy tűnt, úgy fogadta el Duncan bosszúvágyát, mintha az a sajátja lenne. Duncan először azt hitte, hogy ez egyszerűen csak egy vámpír és a gyermeke közötti kötelék, de hamarosan rájött, hogy ennél többről van szó. Ez volt a mércéje annak az embernek, aki Raphael volt, és annak a vámpírlordnak, akivé vált. Teljes vállszélességben ott állt azok mellett, akiket a sajátjának tekintett. És Duncan érezte, hogy a hűség köteléke minden egyes lépéssel egyre erősebbé válik a vámpír mellett, aki most és mindörökre az atyjávávált.

– Mi történt?– kérdezte Raphael halkan, az elhagyatott házat bámulva.

– Ez a pokoli háború történt – válaszolta Duncan. Odasétált az előkertben álló magas gesztenyefához, lehajolt, és felvette egy vastag kötél szakadt maradványait. Valamikor régen ez díszítette a fát, egy hinta, amelyet minden tavasszal újjávarázsoltak, hogy a gyerekei játszhassanak rajta. A kötelet a földre dobta, és elfordult, visszaindult az út és a közeli város felé.

Raphael megjegyzés nélkül tartotta vele a lépést, bár Duncan érezte atyjánakkíváncsiságát a kialakult kötelékükön keresztül. Furcsa érzés volt ennyire kötődni egy másik férfihez, de nem volt benne semmi szexuális. Ha mást nem is, ez erősebbé tette őt, mintha Raphael egy erőtartalék lenne, amelyből Duncan kedvére kölcsönözhetne. Vagy talán az a biztos tudat, hogy Raphael mindig mellette áll majd az ellenségeivel szemben. És ezek az ellenségek a néhány mérföldre lévő városban voltak.

– Először nem léptem be a hadseregbe – mondta Duncan, miközben tovább lépkedtek. – Az itteniek elégedtek voltak az Unióhoz csatlakozva, és sokan úgy éreztük, hogy ez nem a mi harcunk. De aztán jött a Konföderáció, és csapatokat toborzott, és választanunk kellett.– Megvonta a vállát. – Szavaztunk, és a Konföderáció győzött, legalábbis ezt mondták nekünk a városatyák. Fogalmam sincs, hogy igazat mondtak-e, vagy egyszerűen csak jobban megfelelt az érdekeiknek, hogy így legyen. Mindenesetre, akik közülünk elég fiatalok és erősek voltak, azokat besorozták és elküldték katonának. És biztosítottak bennünket arról, hogy a családjaink nem fognak szenvedni, hogy a város összetart.

Duncan lehajolt, felvett egy követ, és azt dobálgatta a kezében járás közben.

– És összetartottak?– kérdezte Raphael.

Duncan elgondolkodott a kérdésen.

– Együtt álltak ki. De nem úgy, ahogy én vártam. A feleségem gyönyörű nő volt, én pedig szegény földműves. A rangján alul házasodott, amikor a férjének fogadott, de szeretett engem, és Isten lássa lelkem, én is szerettem őt. Vannak pillanatok, amikor azt hiszem, még mindig élne, ha egy gazdagabb emberhez ment volna feleségül, vagy csak valaki máshoz.– Ívben eldobta a kődarabot a környező mező holdfényes sötétségébe. – Mielőtt összeházasodtunk, volt egy udvarlója. A bankár fia, egy gazdag és kiváltságos fiatalember, akit miattam utasított vissza. A férfi persze megsértődött, és amíg én odavoltam a háborúban, eljött a házunkba, részegen és dühösen, amiért szerinte a nő megalázta őt.

Nem volt szükség arra, hogy részletezze, mi történt ezután. Minden ember tudta volnaanélkül is, hogy elmondták volna, mi lett egy ilyen találkozás következménye.

– A gyerekeitek?– kérdezte Raphael.

– A fiam próbálta megvédeni az anyját, és félrehajították. A lányom kisbaba volt, alig több mint egyéves, még járni sem tudott, amikor utoljára láttam. Napokig feküdt az anyja mellett, mielőtt bárki rájött volna, mi történt. A feleségem apja végül eljött megkeresni őt, és így találta meg őket. A gyerekek halottak voltak, a feleségem majdnem. De mielőtt meghalt, elmondta neki, mi történt, és ki tette. Elment a városi törvényhozáshoz, de az az állat már régen eltűnt, elküldték a háborúba, mielőtt a bűne lelepleződhetett volna. Engem persze értesítettek, de már csak a sírjukat tudtam meglátogatni.

– És ez a gyilkos még életben van?– kérdezte Raphael ridegen.

– Igen. De már nem sokáig.

Raphael egyetértően morgott. Még egy mérföldet gyalogoltak csendben, amíg meg nem látták a város épületeit, a távoli ablakokban pislákoló gyertyafényekkel. Megálltak a város szélén, és Raphael lassan megfordulva szemügyre vette az épületegyüttest.

– Itt van valahol a háza?

– Az apja háza. Az ott, a hikorifák mellett. Innen nem látszik, de van ott egy kis tó is. Nyáron nagyon szép, bár az egyszerű emberek mostanában már nem használják. Mindenki számára nyitva állt, mielőtt ő odaépítette a házát.

A bankár háza fényesen ki volt világítva, a tornácon lámpások égtek, minden ablakban gyertyák lángja lobogott. Duncan elindult a lépcső felé, Raphael mellette haladt. Elértek a bejárati ajtóhoz, és megkongatták az egyik oldalon lógó kis csengőt. Ez volt a tervüknek az a része, ami Duncant a legjobban aggasztotta. A bankár háza magánépület volt, ami azt jelentette, hogy vámpírként őt és Raphaelt be kellett hívni.

Egy egyenruhás szobalány nyitotta ki az ajtót. Fiatal volt, csinos és afrikai, ami azt jelentette, hogy valószínűleg házi rabszolga. Fölbámult rájuk, tekintete az arcukról a poros ruhájukra tévedt.

– Meghívott vendégek vagyunk, gyermekem – mondta Raphael. – Hívj be minket!

Duncan meglepetten összerezzent, de a rabszolga továbbra is a nagy vámpírlordra meredt, a szeme üres és fókuszálatlan volt, mígnem elmosolyodott, és azt mondta: – Jöjjenek be, uraim! Szólok az úrnak, hogy megérkeztek.

– Az úrnak valóban – mormolta Raphael, de rámosolygott a fiatal rabszolgára. – Köszönöm.

A lány elpirult, és örömében lehajtotta a fejét, amikor elmentek mellette a házba.

– Hol van az...urad?– kérdezte Raphael gördülékenyen.

– A könyvtárban, uraim! Megmutassam?

– Az nagyon kedves lenne. Duncan?

Követték a rabszolgát egy rövid folyosón a ház hátsó részébe. A lány megállt egy dupla ajtó előtt, és éppen kopogni akart, amikor Raphael megfogta a kezét.

– Nem kell fáradnod, gyermekem. Menj vissza a munkádhoz!

A fiatal rabszolga szeme ismét azt a fókuszálatlan tekintetet vette fel, aztán megfordult és elsétált, mintha ott sem lennének.

Raphael figyelte, ahogy elmegy, aztán elkapta Duncan tekintetét.

– A bankár egyedül van odabent, de vannak mások is a házban.

Duncan idegesen beletörölte a kezét a koszos nadrágjába, és próbálta megnyugtatni száguldó szívét. Jól akarta csinálni, nemcsak a saját bosszúja miatt, hanem azért is, hogy bebizonyítsa Raphaelnek, hogy nem tévedett, amikor őt választotta a haldoklók közül azon a csatatéren. Raphael tiszteletének elnyerése valahogy a legfontosabb dologgá vált az életében, és nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy ezek az új érzések vajon részei-e annak a köteléknek, amelyről Raphael beszélt.

Raphael kinyitotta az ajtókat, és belépett a könyvtárba. Erőt és magabiztosságot sugárzott, nemcsak félelmetes termetével uralta a helyiséget, hanem azzal a hatalommal is, amely valósággal kiáradt belőle. Olyan erős volt, hogy Duncan azt gondolta, ha elég erősen koncentrál, látni fogja a ragyogását. De aztán megszólalt a bankár, és Duncan már csak arra a férfira figyelt, akinek a fia megölte a családját.

– Milford? – mondta a bankár, és vaskos teste szinte vibrált a felháborodástól. – Mit jelent ez az egész?

– A fia megölte a családomat – mondta nyugodtan a bankárnak. – Tudni akarom, hogy hol van!

A bankár hátradőlt a székében, tele magabiztos megvetéssel.

– Pénzt akarsz, erről van szó?– Ismét előrehajolt, kihúzott egy fiókot, és elővett egy zárható fémdobozkát. A kulcs a zárban volt, és elfordította, visszahajtotta a fedelet, hogy feltáruljon a tekintélyes mennyiségű aranypénz. – Mennyi, Milford?

Duncan bámult rá. A csatatéren töltött hónapok után azt hitte, hogy látta a legmélyebb bugyrokat, ahová egy ember lesüllyedhet. De ez a ... ez a korcs azt hitte, hogy az arany kárpótolhatja őt a családja elvesztéséért?

– Gyerünk, fiú! Mindenkinek megvan az ára. Mi a tiéd?

– Nekem is van áram – mondta Duncan, minden szót pontosan kiejtve, hogy ne legyen kétség. – És ez a szemet szemért. A fiad életét akarom!

A bankár elutasítóan legyintett a kezével Duncan felé.

– Ne legyélabszurd! Egyébként sincs itt. Elment a hadseregbe, mint mindenki más. Fogalmam sincs...

Raphael egy türelmetlen mozdulatot tett, és a bankár elhallgatott a mondat közepén, a szemei kidülledtek, ahogy igyekezett tovább beszélni. A félelemtől izzadságcseppek csordultak végig az arcán, bekoszolva az ingének keményített gallérját, amelyet szétrántott, miközben eredménytelenül próbálta felszabadítani a hangját. Tekintete kétségbeesetten cikázott Raphael és Duncan között.

Duncan hallotta, ahogy a férfi szakadozott lélegzete ki-be jár a tüdejéből, ahogy ujjai szorongatják a fából készült szék karfáját. Érezte az izzadság és a fokhagyma bűzét a bankár leheletéből, ahogy zihált a félelemtől. De még ennél is többet...kíváncsianoldalra billentette a fejét.

– Érzem a félelmét, uram – suttogta Raphaelnek. – Majdnem olyan, mintha a saját szívem kalapálna, mintha az én gyomrom kavarogna a rémülettől. De...nincs bűntudat. Csak jogos haragot érez, mintha ő lenne a sértett.

Mellette Raphael bólintott.

– Empátia. Biztosan emberként is megtapasztaltad, de az újjászületésed magasabb szintre emelte. Ez egy kiváló tehetség, Duncan. A jövőben mindkettőnknek igen jó szolgálatot fog tenni.

Duncan megmutatta a fogait a bankárnak. Vadonatúj agyarai kivillantak, és ő érezte, hogy a férfi rettegése a lehető legkielégítőbb módon fokozódik. Duncan sosem volt különösebben erőszakos ember. Mindig kész volt megvédeni, ami az övé, mégis könnyebbnek találta a meggyőzést, mint a harcot, és mindig megtalálta a szavakat a dolgok megoldásához.

De most, amikor látta, hogy ez a férfi, akit valaha erősnek tartott, reszket a félelemtőlDuncant nézve... jó érzés volt. Helyesnek érződött.

– Hazudik – mondta Raphael könnyedén, és átnyúlt az íróasztalon, hogy felvegye a pénzesládát a benne lévő arannyal. – A fia a házban van.– A tekintete jobbra irányult, a falra meredt, mintha átlátna a közbeeső fán és vakolaton. Enyhén elmosolyodott. – A folyosó végén, ami azt illeti.– Visszahozta a tekintetét a bankárra. – Aludj!

A bankár előrebukott, a feje az íróasztalnak csapódott, és egyszer visszapattant, ahogy öntudatlan állapotba zuhant. Duncan felnézett Raphaelre. – A gondolataiból értesült a fia jelenlétéről, uram?

– Igen – értett egyet Raphael. – A nyafogó emberek gondolatait könnyű kikémlelni. Erre, Duncan.

Visszasietettek a folyosóra, vissza ugyanazon az úton, amerről nemrég jöttek. Senkivel sem találkoztak, még a szobalánnyal sem. Raphael bekanyarodott egy újabb folyosóra, ez keskenyebb volt, mint az első, és egyenesen egy csukott ajtóhoz vezetett. Az ajtóval szemben lévő polcon egyetlen gyertya pislákolt egy viharlámpában, de ezen kívül a folyosó alig volt megvilágítva.

Ellenállásra készülve, Duncan elővette a kését, és kinyitotta az ajtót. Ahogy belépett, lebukott, arra számítva, hogy puskalövés fogadja, ha valóban ez volt a gyilkos, akit keresett. De a szoba teljesen sötét volt, és csak egy meglepett morgolódás fogadta érkezését.

Duncan érezte, ahogy Raphael ereje elhullámzik mellette. Gyertyák lobbantak fel, felfedve a sötétben rejtőzködő férfit, akit keresett. Az ágyban feküdt, a mellkasáig felhúzott takaróval, a könyökére támaszkodva felemelkedett, és hunyorogva meredt a betolakodókra.

– Milford – mondta a férfi. – Azt reméltem, meghaltál.– Felsóhajtott, majd magasabbra tolta magát az ágy mögötti falhoz, és fáradtan megkérdezte: – Mit akarsz?

Duncan a gyilkosra meredt, tekintetével felmérte a férfi izmos vállait a hálóing alatt, majd tovább haladva a még mindig a takaró által takart lábakat. Felemelve a tekintetét, a gyilkos szemébe nézett, aki dacosan bámult vissza rá.

– Így van, most már nyomorék vagyok, de még mindig tízszer olyan férfi vagyok, mint amilyen te valaha is leszel!

– Gyilkos és erőszaktevő vagy, kevesebbet érsz, mint a szarban élő csótány!

A gyilkos megvonta a vállát. – Akkor itt végeztünk? Mert fáradt vagyok.– Raphael kilépett a fénybe, és a gyilkos felnézett rá. – Hoztál valakit, aki elvégzi helyetted a piszkos munkát? Nem lep meg!

Raphael megnézte a gyilkos összeaszott lábait a takaró alatt, és felnevetett.

– Láttam már ilyet, Duncan. A farka valószínűleg már ugyanolyan használhatatlan, mint a lábai. Ebben van némi igazságszolgáltatás.

Duncan megérintette a jobb kezében lévő pengét. Bólintott.

– Igazságszolgáltatás, uram – értett egyet, majd két gyors lépést tett előre, és a gyilkos mellkasába döfte a kést, a keskeny penge könnyedén átvágta a húst, és behatolt a férfi szívébe. Vörös vér csordult a hálóing fehér vászonjára, a férfi pedig felüvöltött, és döbbenten meredt Duncan kezéről, amely még mindig a penge markolatát szorította, az arcára.

– De én nem az igazságszolgáltatást keresem – morogta Duncan. – Hanem bosszút.

Megvárta, amíg az élet kihuny a gyilkos szemében, amíg a teste súlyosan a kezére roskad, aztán kihúzta a kést, és felemelte a takarót, hogy megtisztítsa a pengét. Visszacsúsztatva a kést a hüvelyébe, rádöbbent, hogy épp most ölt meg hidegvérrel egy embert, és mégsem érzett mást, csak elégedettséget. Bizonyára éreznie kellene némi bűntudatot, legalábbis némi konfliktust a bosszúvágya és ez a nyers kivégzés között. Ezt jelentette vámpírnak lenni? Valóban nem volt többé ember?

– Még mindig emberek vagyunk, Duncan – mondta Raphael, mintha olvasott volna a gondolataiban. – De több is vagyunk. Egy vámpír számára nincs szürke, csak fekete és fehér. Ha valaki elvesz valamit, ami az enyém, ha árt valakinek, aki fontos nekem, vagy ellop valamit, ami nekem értékes, meghal. Ez egy egyszerűbb élet, de sokkal brutálisabb is. Néhányan közülünk élvezik; mások úgy döntenek, hogy úgy élnek, mint az emberek. Nem lehet tudni az ember újjászületése előtt, hogyan alakulnak majd a dolgok, de örömmel látom, hogy igazam volt veled kapcsolatban. Van hatalmad és tehetséged, és nem hátrálsz meg az ellenségeddel szemben. Ez jó, Duncan, mert szándékomban áll egy nap uralni ezt a kontinenst. Szükségem lesz az oldalamon egy olyan emberre, mint te.

Duncan szembefordult az atyjával. Hallotta az őszinteséget a vámpírlord szavaiban. Ennél is inkább érezte a vele járó érzelmeket, és tudta, hogy Raphael csak az igazat mondja. Hátralépett egy lépést, és udvariasan meghajolt.

– Megtiszteltetés számomra, hogy szolgálhatom, nagyuram!

Raphael elvigyorodott, és megpaskolta Duncan vállát.

– Akkor tűnjünk el innen! A halott ellenség látványa kielégítő, de a bűz kevésbé üdvözlendő.

Mindketten nevettek, miközben elindultak az úton, és belélegezték a friss, éjszakai levegőt. Duncan büszkén lépkedett atyja mellett, és a családja halála óta először tudta, hogy van miért élnie.

 

* * * *

 

– Visszanéztél valaha is, és megbántad?– kérdezte Emma. Ismét egymás mellett feküdtek, és a lány,egyik könyökére támaszkodva felemelkedett, hogy Duncan arcába nézhessen, amikor a férfi válaszolt neki.

A férfi megrázta a fejét, és egyenesen Emma ibolyaszínű, tiszta pillantásúszemébe nézett. És ugyanazt mondta neki, amit neki mondott Raphael, amikor évekkel ezelőtt elhagyták azt a házat.

– Vannak dolgok, amelyeket nem lehet megbocsátani, ha az ember önmagával akar élni, vannak tettek, amelyek meghatározzák, kik vagyunk. Az a férfi megerőszakolta a feleségemet, megölte őt és a gyerekeimet. Nem hagyhattam életben, és tekinthettem magam férfinak.

Emma bólintott, majd ismét Duncan vállára hajtotta a fejét. A szívére tette a kezét.

– Ez egy nőre is vonatkozik, tudod. Nem felejthetem el, hogy Lacey gyilkosa odakint van. Nem tudok ezzel együtt élni.

– Nem is kell, Emmaline. Egyikünknek sem kell.

 

---

[1]Graft jelenthet korrupciót is