25.-26.-27. Fejezet

Huszonötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Duncan keresztbe fonta a karjait a mellkasán, és a kicsi, kopár alagsori szoba falának dőlt. A melegítő fölé egy pólót húzott, és egy pár fekete Nike cipőt vett föl, nem fáradt semmi díszesebbel, mert teljes mértékben arra számított, hogy még az éjszaka vége előtt elégeti a ruhákat. Arra is számított, hogy az emberiség egy félelemtől remegő, az életéért könyörgő csomójával áll majd szemben. Ehelyett egy rejtvényt talált.

A homlokát ráncolva nézett a vele szemben ülő emberi őrre. A férfi karját megbilincselték a háta mögött, de ezen kívül nem volt lekötözve. És nem is volt különösebben rémült.

– Uram? – kérdezte a férfi tágra nyílt szemekkel, melyekben ártatlanság és zavarodottság látszott. – Történt valami?

Ez a férfi egy hegesztéshez használt propánpalackot cipelt el Alaric keleti szárnyban lévő építkezéséről, úgy állította be, hogy kis bombaként robbanjon fel közvetlenül Duncan második emeleti irodai lakosztálya alatt, majd festékhígítót locsolt szét egy csíkban onnan a főlépcsőházig. Ezután nyugodtan kisétált a házból a hátsó konyhaajtón keresztül, és visszatért a szokásos őrjáratához, bőven hagyva időt a szokásos bejelentkezésre. Bűnösségével kapcsolatban szó sem lehetett kétségekről; volt biztonsági felvételük kívülről és belülről is a mozgásérzékelős digitális kamerából, amelyet Miguel állított be, amint beköltöztek a házba. Amint a kamerák működésbe léptek, a képeket egy központba küldték, amely a Victor régi lakásától egy háztömbnyire lévő házban volt. Ez volt az a ház, amelyben Miguel és Louis lakott, amíg várták, hogy Duncan átvegye a területet, és amelyben most mindannyian laktak, amíg meg nem javítják a régi rezidenciát, vagy új lakást nem találnak és biztosítanak.

És mégis, e megdönthetetlen bizonyítékok ellenére is úgy tűnt, az őr nem emlékszik semmire. Demég akkor isfélnie kellett volna. Még ha nem is tett semmi rosszat, akkor is meg kellett volna rémülnie attól, hogy megbilincselve, és Duncannel, mint kihallgatójával találja magát szemben.

– Mr. Daniels, ugye?– kérdezte Duncan végül, bár tudta az őr nevét.

– Igen, uram – mondta a férfi készségesen. – Clint Daniels.

– Mondja, mi az utolsó dolog, amire emlékszik, mielőtt idehozták volna?

Daniels szomorúan megcsóválta a fejét.

– Arra, hogy megbilincseltek, uram – mondta, és zavarodottnak tűnt. – A főkapu bejáratánál álltam, hogy távol tartsam a nézelődőket a tűzvész alatt, és akkor megjelent Jackson Hissong, és az egyik fickóval rám rakatta ezeket.– Megpróbálta felemelni maga mögött a kezét, de azoka szék háttámlája mögött voltak, és elfintorodott. – Nem értem, uram. Mi történt?

– Megérinthetem önt, Mr. Daniels? Nem szükséges, de megkönnyíti a dolgot.

– Természetesen, uram.

Duncan homlokráncolása elmélyült. ClintDanielsnek nyilvánvalóan nem volt semmi rejtegetni valója, vagy legalábbis nem tudott semmit, amit megpróbálhatott volna elrejteni. Duncan gondolataiban gyanú ébredt, amitől a gyomra egyszerre szorult össze a dühtől és az előérzettől. Elmozdulta faltól, és megkerülte az asztalt, tudatában annak, hogy Miguel megmerevedik mögötte, ahogy közelebb kerül a fogolyhoz. Duncan Daniels fejére tette a kezét, automatikusanfélresöpörve a férfi haját a homlokáról egy megnyugtató mozdulattal, miközben könnyedén beleolvadt az ember tudatába. Daniels érzelmei tudatosultak először Duncanben, és amit talált, az csak megerősítette azt, amit néhány pillanattal ezelőtt észrevett. Clint Daniels aggódott és zavart volt, de nem félt. Pedig átkozottul jól tette volna.

Duncan mélyebbre ásott, látta Daniels szemei keresztül az égő házat, a kapu előtti tömeget. A tömeget, amelyet Duncan elkerült, amikor Emmával a folyó mentén tették éjféli sétájukat. A gondolat Emmára, és a veszély, amelyet épphogy csak elkerült, megújította a céltudatosságát, és könyörtelenül belefúrta magát Daniels gondolataiba. A lehető legóvatosabb volt, de szüksége volt az igazságra.

Duncan lehunyta a szemét, és összpontosított. Látta a felszíni emlékeket, ugyanazokat, amelyeket Daniels már elmesélt az előbb, a zavarodottságot, amikor Jackson Hissong megparancsolta, hogy bilincseljék meg, de ennél többet nem látott. Mélyebbre ásott, arra kényszerítve Danielst, hogy emlékezzen. Az ember remegni kezdett. Felnyögött, a lábai kapálództak, nekirugaszkodott az asztalnak, mintha menekülni próbálna. Duncan ekkor meglátta a gátat, a falat, amelyet valaki emelt ennek a férfinak az emlékeiben, valaki, aki elég ügyes volt ahhoz, hogy ezt úgy tegye, hogy az ember ne egy nyáladzó idióta maradjon. Ez nem Victor műve volt. Látta, ahogy Victor összekuszálta Violet emlékeit, az elhamarkodott foltozást, amitől a lány zavarodottá, és működésképtelenné vált. Nem, ez valaki sokkal ügyesebb és türelmesebb munkája volt. Valakié, aki előre gondolkodott, aki úgy állította be, hogy Daniels felállíthassa a csapdáját, és zökkenőmentesen folytathassa a munkáját. Ha nem lett volna Miguel kamerája – amiről csak Duncan és nagyon kevesen tudtak –, valószínűleg soha nem tudták volna meg, ki gyújtotta a tüzet. Hogy gyújtogatás volt, mostanra már mindenki tudta, még az emberi tűzvizsgálók is. De talán soha nem tudták volna visszavezetni a tettet ehhez az emberhez.

Daniels sírni kezdett, szívszorító zokogás fojtotta el a hangját, miközben újra és újra bocsánatot kért, a várt félelem végre átjárta az érzelmeit.

– Nem tudtam, uram! Én soha nem...– A hangja ismét megtört, ahogy a zokogás eluralkodott rajta.

– Semmi baj, Clint – mondta Duncan gyengéden, és végigsimított egyik kezével Daniels lehajtott fején. – Nem a te hibád volt! – Tovább simogatta az ember fejét, miközben dolgozott, és a saját emlékeivel helyettesítette az emlékeket. Kár volt érte. Ez az ember hűséges alkalmazott volt, remek őr. Ha Duncan előbb elkapta volna, ez soha nem történt volna meg. De nem volt elég ideje; túl sok válság csapott le egyszerre. Duncannek nem volt ideje arra, hogy minden egyes nappali őrt átvizsgáljon az ilyen időzített bombák után kutatva, és védelmet építsen az elméjükbe az alkalmi behatolás ellen.

Sóhajtott, és elengedte Daniels elméjét, óvatosan előreengedve a férfit, amíg az az asztalra dőlt, és mélyen elaludt.

– Szedd le a bilincseit! – mondta Miguelnek. – Van családja?

– Nincs – mondta Miguel, leszedte a bilincseket, és élénken megdörzsölte az ember karját, hogy helyreálljon a vérkeringés. – Ő egyike azoknak, akiket a nyugati partról hoztam magammal. Jó ember, uram.

– Igen – értett egyet Duncan fáradtan. – Egy jó ember, akit valaki megpróbált felhasználni ellenünk. Valaki elkapta őt, Miguel. Egy mestervámpír, akiről valahogy lemaradtunk.

Miguel riadt pillantást vetett rá. – Lehet, hogy valaki, akivel már találkoztunk? Mint az a művész Erik, vagy a társa, Brendan?

De Duncan máris megrázta a fejét. – Nem. Egyikük sem mestervámpír. Valaki, akit eddig nem vettünk észre – ismételte meg. – A fenébe is! Mintha nem lenne már így is elég dolgom! – Undorodva nézett félre. – Rendben – mondta tárgyilagosan. – Küldd vissza a barátunkat Kaliforniába, adjneki egy jó munkát!Ebből semmi sem az ő hibája!

Miguel bólintott. – És most mit fog tenni, uram?

Duncankeserűenelnevette magát. – Megvárom, amíg az, aki ezt tette, megmutatja magát. Tudja, hogy most már tudok róla, és hogy keresni fogom. Jobb neki cselekednie, mint megvárni, hogy megtaláljam. Hamarosan lépni fog, és mi készen állunk, amikor megteszi.

Huszonhatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Duncan levetkőzött, teljesen szennyezettnek érezte magát, annak ellenére, hogy ma este nem volt szükség valódi erőszakra. Legalábbis vér nem volt. Amit Clint Daniels agyával kellett tennie, az erőszak volt, de legalább az ember még mindig működőképes maradt, még mindig képes volt élni az életét, mint korábban.

Ledobta a pólót a padlóra, és odament a nagy ágyhoz, ahol Emma aludt. Mélyen, egyenletesen lélegzett, a szíve egyenletesen dobogott, ami mágnesként vonzotta. Becsúszott mellé az ágyba, és a testéhez húzta, félig remélve, hogy a nő felébred. De nem ébredt fel. Egyszerűen csak elmosolyodott álmában, és a férfihoz simult, puha ajkai megpuszilták álmában a férfi mellkasát.

Érezte, hogy a nap a horizont alatt leselkedik. Már csak percek voltak hátra, hogy a napfény elragadja a tudatát. Szorosan átölelte Emmát, arcát a meleg, selymes hajába temette, és lehunyta a szemét.

 

* * * *

 

Emma kipihentebben ébredt, mint hetek óta bármikor. Legalábbis addig, amíg ki nem nyitotta a szemét egy sötét szobában egy ismeretlen házban. Akkor volt egy rossz pillanata, mielőtt minden visszatért volna – a tűz, a várakozás, hogy megtudja, Duncan és a többi vámpír életben van-e még, a zuhanyozás... Elmosolyodott az emlékre, végigsimított a testén, szexinek és kívánatosnak és nagyon-nagyon nőiesnek érezte magát. Duncan mellette aludt, a légzése lassú és egyenletes volt – talán egy kicsit túl lassú, most, hogy belegondolt. Ha nem tudta volna, hogy a férfi vámpír, aggódott volna. A gondolatai megdermedtek, és gyorsan átfordult, felkapva az óráját az éjjeliszekrényről. Későre járt, alig több mint egy óra volt napnyugtáig, de egyelőre még nappal volt, ami megmagyarázta a vastag függönyöket és a sötét szobát. Megfordult, hogy Duncanre meredjen. Nem csak aludt. Elaludt. Nos, ez volt az első – egyike azoknak a pillanatoknak egy kapcsolatban, amelyeket az ember sosem felejt el. Persze ő volt az egyetlen, aki emlékezhetett rá, hiszen Duncan, bár valójában nem halt meg, a világ számára biztosan halott volt.

A mobiltelefon csörgésére felugrott az ágyból, hogy felvegye, mielőtt felébresztené Duncant. Körülbelül akkor, amikor a lába a szőnyegre ért, rájött, hogy ez nem számít. Duncan körül akár a ház is összedőlhetett volna, nem ébredt volna fel rá. Ami azt illeti, a ház tegnap majdnem összedőlt körülötte, és ő a nagy részét átaludta. Legalábbis amennyire ő tudta. Erről majd meg kell őt kérdeznie.

De az az átkozott mobil még mindig csörgött. Emma felkapcsolta az éjjeli lámpát. A fénye alig volt elég ahhoz, hogy ne menjen neki semminek, miközben a csörgést követve a telefonjához ment. Csakhogy az nem az övé volt. Hanem Duncané. A hívásazonosítóra meredt. Cynthia. Ki a fene volt Cynthia?

Kissé bűntudatot érezve, a válla fölött az alvó szeretőjére pillantott, majd felvette a telefont.

– Halló?

Csend. Aztán: – Ki a fene az? – követelte egy női hang.

Emma szeme bosszúsan összeszűkült.

– Azt hiszem, ez az én vonalam, hiszen te hívtálengem!

– Nem téged hívtalak, hanem Duncant! Hol a fenében van?

– Alszik. Amit te is tudnál, ha tudnál róla valamit.

– Drágám, én többet tudok Duncanről, mint te, beleértve azt is, hogy alszik. Arra számítottam, hogy a hangpostáját kapom, de ehelyett téged kaptalak. Szóval, ki vagy te, és mi a fenét csináltál Duncannel?

– Sok mindent! Órákon át. Birkózz meg vele! – Emma megszakította a kapcsolatot, egyszerre érezve magát kicsinyesnek és nagyon elégedettnek. Persze Duncan ezt nem biztos, hogy így látja majd.

Megrándult, amikor a telefon azonnal újra csörögni kezdett. Cynthia. Micsoda meglepetés. Emma fontolóra vette, hogy felveszi, már csak azért is, hogy ismét elégtételt érezzen a kapcsolat megszakításáért, de úgy gondolta, a ribanc csak tovább fog hívogatni. Feltéve, hogy egy ribanc volt. A pokolba is, lehet, hogy ez a Cynthia Duncan könyvelője volt, vagy ilyesmi. Emma már kezdett elgondolkodni a durvaságán, amikor a saját mobilja is csörögni kezdett valahonnan a szoba másik végéből.

– Mi van ezekkel a telefonokkal? – morogta, és elindult megkeresni a kabátját. A telefonjának, amely az egész tegnap esti traumát mindössze egy kis sárral vészelte át, még mindig a kabátja zsebében kellett lennie. Volt egy vad gondolata, hogy talán Cynthia őt is felhívja, de ez csak a bűntudata szúrása volt. Nem mintha Emma kételkedett volna abban, hogy egy elszánt valaki meg tudja találni a mobilszámát, de nem ilyen gyorsan. Még a neve nélkül sem. Végre megtalálta a ruháját, és előkotorta a telefont, a homlokát ráncolva nézte, amit ott látott. A hívás az irodájából érkezett. Pontosabban abból, ami az irodája volt, amíg Sharon ki nem rúgta. Csak tegnap volt? Úgy tűnt, túl sok minden történt ilyen rövid idő alatt.

Vitatkozott magával, hogy fel sem veszi. Végül is már nem tartozott nekik semmivel. De lehet, hogy Noreen vagy valamelyik másik törvényhozási asszisztens volt az. Nem az ő hibájuk volt, hogy Sharon egy seggfej volt, vagy hogy Guy Coffer nem tudott szembeszállni a feleségével. Sóhajtott, és megnyomta a vétel gombot.

– Emma Duquet – válaszolta óvatosan.

– Emma, nagyon örülök, hogy elértem – mondta egy férfihang, túlságosan is kellemesen. Egy politikus hangja. Maga Guy Coffer volt az, aki hívta. Ez nem jelenthetett semmi jót.

– Coffer képviselő úr – sikerült kimondania. – Miben segíthetek?

– Egyáltalán semmiben, Emma! Valójában azért hívom, hogy bocsánatot kérjek a tegnapi módszerért, ahogy a dolgok intéződtek.Fogalmam sem volt róla, hogy Sharon el fogja bocsátani magát. Természetesen a személyzeti ügyeket rá bízom, de ha tudtam volna...– A hangja elakadt, mert mindketten tudták, hogy ha tudta volna is, akkor sem tett volna semmit.

– Ez nagyon kedves, uram – mondta Emma, megszánva a férfit. Nem volt rossz ember. Egyszerűen csak hiányoztak belőle bizonyos alapvető anatómiai részek.

– Igen, nos, jelentős bűntudatom van amiatt, ahogy a dolgok alakultak. Írtam önnek egy ajánlólevelet, és több kollégámnak is ajánlottam önt. A legjobb lenne azonban, ha személyesen venné át a levelet. Nem szeretném, ha elkeveredne a szokásos hivatali postai küldemények között.

Ami azt jelentette, hogy ha Sharon meglátja, olyan gyorsan bedobja az iratmegsemmisítőbe, hogy még az egyik ujját is elveszíti közben. Emma mérlegelte a helyzetet. Tényleg szüksége volt arra a levélre, és még mindig nála volt a beléptető kártyája, mivel nem vette a fáradságot, hogy leadja, amikor elment. Gyorsan felszaladhatna a dombra, felkapná a levelet, és pillanatok alatt visszaérhetne ide. Coffer soha nem javasolta volna Emmának, hogy jöjjön az irodába, ha a legkisebb esély is lenne rá, hogy Sharon a közelben van, így nem állt fenn annak a veszélye, hogy összetűzésbe keveredik.

Emma a válla fölött odapillantott, ahol Duncan tökéletesen mozdulatlanul, teljesen kiszolgáltatottan aludt. Tegnap valaki megpróbálta megölni őt, és valószínűleg őt is. Tegnap este azt mondta neki, hogy ez a ház jobban megfelel a vámpíroknak, és tudta, hogy nappal emberek őrzik majd a helyet, ahogy a régi házban is. Elgondolkodva ráncolta a homlokát. Jackson Hissong valahol a közelben lesz, és biztos volt benne, hogy a férfi biztosítana valakit, aki elkísérné őt Coffer irodájáig és vissza.

De Duncan nem örülne neki. És igaza is lenne.

– Nagyra értékelem, képviselő úr – mondta Coffernek. – De nem vagyok otthon. Valójában épp úton vagyok vissza a kerületbe. Beletelik pár órába, amíg odaérek, és utána be az irodába. Nem kérhetem, hogy ennyit várjon.

– Egyáltalán nem probléma, Emma. Ma a nyugalom és a csend miatt jöttem, és van egy kis dolgom, úgyhogy nem bánom.

– Nos, köszönöm, uram. Ez nagyon kedves öntől. Amint tudok, megyek is.

 

* * * *

Emma a Capitolium épületének szinte üres folyosóin lépkedett. Az irodai folyosók messze voltak az épület nyilvános részeitől, és hétvége volt. Az alkalmi alkalmazottakon kívül senkit sem lehetett látni, aki az általában zsúfolt folyosókon sietett volna.

Emma nem vette a fáradságot, hogy kiöltözzön. Nem tervezte, hogy elég sokáig marad itt ahhoz, hogy ez számíthasson. Így is, úgy is el kellett mennie a házához, hogy átöltözzön. Minden, ami Duncan régi lakhelyén volt, megsemmisült, így nem maradt semmi más, csak a szürke kosztüm és a selyemblúz, amit akkor viselt, amikor Sharon tegnap kirúgta. Ez és a hét centis sarkú cipője, amelyek mindegyike kétségbeesetten tisztításra szorult. De ígéretétől függetlenül félt, hogy Coffer nem fogjamegvárni, ezért csak annyi időre állt meg a házánál, hogy átöltözzön egy kifakult farmerba és egy vastag kötött pulóverbe, valamint lapos talpú csizmába. A lapos talpú csizmát arra az esetre kellett felvennie, ha esetleg Sharonfelbukkanna váratlanul. Emma kuncogott az ötleten, és kinyitotta Guy Cofferkongresszusi irodájának ajtaját.

A legkülső rész üres volt. Nem számított rá, hogy a recepciósok szombaton itt lesznek, de a belső irodák is csendesek voltak. Elfintorodott. Ez már szokatlanabb volt, de minden a képviselő munkarendjétől függött, és attól, hogy mikor milyen törvényhozás van napirenden. Két nappal ezelőtt Emma gondolkodás nélkül fel tudta volna sorolni ezeket az információkat, de úgy tűnt, a tudás abban a pillanatban elhagyta, amikor már nem volt rá szüksége.

Elérte Coffer irodájának ajtaját, és halkan bekopogott.

– Coffer képviselő úr?

Alig emelte fel az ujjait a tömör fáról, amikor az ajtót felrántották, és maga a gonosz boszorkány állt ott gyűlölködve bámulva.

– Emma – gúnyolódott SharonCoffer. – Most már elveszem a beléptető kártyádat!

Emma megforgatta a szemét. Tudnia kellett volna. Guy Coffermég pisilni sem ment anélkül, hogy előtte ne egyeztetett volna Sharonnal.

– Tényleg, Sharon – mondta vontatottan. – Ha csak a beléptető kártyát akarta, felhívhatott volna maga is. Szívesen elpostáztam volna Önnek.

– Nem érdekel a hülyekártya! Egyszer és mindenkorra be akartam bizonyítani magamnak, hogy igazam volt veled kapcsolatban. Egyszerűen nem hagyhattad ki az alkalmat, hogy a férjemet egyedül kapd el!

– Ó, kérlek! – nyögött fel Emma. – Miért akarnám megosztani veled Guy-t, amikor őteljesen az enyém lehet, csak az enyém?– A válla fölött hátramutatott a hüvelykujjával, ahol Duncan sétált be a külső irodából.

– Bocsánat, Emma drágám – mondta a férfi, és játékosan rákacsintott. – De szörnyű itt a parkolás. Tényleg írnom kéne a képviselőmnek erről.

SharonCoffer szeme úgy kidülledt, mint egy rajzfilmfiguráé, és úgy sziszegett, mint egy macska. – Ez a lény a fiúd?

– Igen – mondta Emma büszkén –, bár semmi fiús nincs benne.– Felnyúlt, hogy végigsimítson Duncan bőrdzsekis karján. – Hát nem gyönyörű?

– Ő egy szörnyeteg!

Emma oldalra döntve a fejét ránézett a másik nőre, érdekesnek találta, hogy Sharonanélkül tudta, hogy Duncan vámpír, hogy elmondták volna neki. Emma nem sok vámpírral találkozott, de azok közül, akikkel találkozott, Duncan volt a legemberibb kinézetű. Soha nem gyanította volna, hogy vámpír – valójában akkor sem, amikor először találkozott vele. Márpedig SharonCoffer nemcsak gyanította, hanem tudta is. Emmának kezdett rossz előérzete lenni. Violet nem azonosította Guy Coffert, mint Victor egyik perverz partnerét. De hát a legtöbb érintett férfit sem ismerte név szerint, és Guy Coffer nem olyan ember volt, akinek az arca szerepelt az esti hírekben. Aztán ott volt az az ismeretlen nő, aki megjelent Lacey halálának éjszakáján, a nő, aki mindenkivel úgy kiabált, mintha joga lett volna hozzá. Emmát megborzongott a félelemtől. Hála Istennek, hogy megvárta, amíg Duncan vele tarthat ma este. Ha már itt tartunk...

– Duncan – mondta, hagyva, hogy látszódjon a riadalma.

– Nincs miért aggódnod, Emmaline – biztosította a férfi, megfogta a kezét, és röviden az ajkához emelte. A férfi persze észrevette ugyanezt a furcsaságot Sharon reakciójában, mint ő. Valójában valószínűleg ő még előbb rájött a kapcsolatra, mint a lány.

Duncan Emma elé lépett, de egy szót sem szólt Sharonhoz. Csak bámulta a képviselő feleségét, a fejét kíváncsian oldalra döntve, úgy tanulmányozva, mintha valami különös bogár lenne. A nő visszabámult rá, a kezdetben dacos tartása ellazult, miközben a pillantása üvegessé vált, a karja pedig ernyedten az oldalára hullott. Néhány percig így maradtak, aztán Duncan megfogta Sharon karját, megfordította, és visszavezette a képviselő irodájába. Emma követte, és megállt, amikor meglátta az ott ülő Guy Coffert. Vagy talán a fekvés jobb leírás lenne. A feje arccal az íróasztalra volt hajtva, a szeme pedig csukva, mintha aludna.

– Jól van?– suttogta Emma, nem akarva megzavarni Duncan koncentrációját.

– Nem kell suttognod – mondta Duncan a szokásos hangján. – És igen, a képviselő jól van. Egyszerűen könnyebbegyesével foglalkozni velük.

– Tudod, uralhatnátok a világot – jegyezte meg Emma, miközben figyelte, ahogy Duncan átvezeti Sharont egy egyenes támlájú székhez az ablak mellett.

– Ki mondta, hogy nem? – kérdezte szórakozottan.

Emma a homlokát ráncolta, eléggé biztos volt benne, hogy csak viccelt. – Szóval, mit fedeztél fel? Mit tudnak?

– Attól tartok, rengeteg unalmas dolgot. Ami azonban a bájos Mrs.Coffer tudását és a vámpír természetemmel szembeni ellenszenvét illeti, az egyenesen Max Graftontól származik egy nemrégiben tartott vacsorapartiról. Ami azt illeti, tegnap estéről. Érdekes egybeesés, nem gondolod? Hogy miközben én tragikusan haldokoltam egy tűzben, amit feltételezhetően valamilyen gyűlöletcsoportra fog kenni, Max Grafton máris mérgezte a kutat, hogy megmagyarázza szerencsétlen halálomat.

– Mi van vele?– kérdezte Emma, a láthatóan alvó Guy Cofferre mutatva. – Ő mit tud?

– Őcsak egy szánalmas kifogása az embernek.– Duncan a válla fölött a lányra pillantott. – Kérlek, mondd, hogy soha nem tápláltál romantikus gondolatokat vele kapcsolatban!

– Pfúj! – mondta Emma elfintorodva. – Egy politikus?

Duncan felnevetett. – Gyanítom, Sharon ugyanígy reagálnaegy vámpírral való randizásra.

Emma elutasítóan fújt egyet.

– Ez is megmutatja, mit tud. Kérdezd meg bármelyik nőt, a pokolba is, valószínűleg bármelyik férfit is a Facebookon, hogy inkább egy vámpírt, vagy egy politikust szeretne-e szeretőnek. Egyértelműen a vámpírok nyernének.

– Tényleg? – mondta Duncan, túlságosan is érdeklődően.

– Nem a te dolgod, szépségem! Te nem vagy az étlapon! Ha már itt tartunk, mi van ezzel a nővel, aki azért hívogat, hogy megnézze… – Emma elhallgatott, hirtelen rádöbbenve, hogy Duncan talán még nem hallgatta meg Cynthia hangposta üzenetét.

Duncan elvigyorodott, ahogy átkelt az irodán, vissza Emmához, járása lassú, halálos sétája a kellemnek és a hatalomnak. Emma szíve keményen a bordáihoz csapódott, és érezte, hogy a nyála csorogni kezd.

– Féltékeny vagy, Emmaline? – suttogta Duncan a fülébe. A férfi karja a dereka köré fonódott, szorosan a testéhez húzta, és a lány majdnem hangosan felnyögött, amikor megérezte a férfi izgalmának határozott dudorát.

– Őrülten, ádázul, indokolatlanul féltékeny – sziszegte vissza. – És tudom, hogyan kell használni a fegyvert!

A férfi ismét felnevetett, majd keményen és gyorsan megcsókolta a nőt, majd elhúzódott tőle.

– Cynthia – és igen, meghallgattam az üzenetet, és nagyon szeretne találkozni veled – a barátom. Valamint a párja is atyámnak, Raphaelnek, aki a nyugati területek ura. Ami azt illeti, te és Cynthia sokban hasonlítotok egymásra. Isten óvjon mindannyiunkat!

– Hé!

Újra megcsókolta, majd megpördítette, és a fenekére csapott, hogy kifelé irányítsa az irodából.

– Menjünk innen, mielőtt a szerencsétlen Cofferék felébrednek a szundikálásból. Ma este meg kell ölnöm egy gyilkost, Emmaline, és fel kell készülnünk!

 

 

Huszonhetedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Szó sem lehet róla!– füstölgött Emma, miközben átviharzott a hálószobán, és egy kis sporttáskát dobott le az íróasztal mellé. – Nem hagysz itt engem, amíg ti elmentek szórakozni!

– Ez nem szórakozás, Emma – mondta Duncan azzal a dühítő nyugalmával. – Max Grafton egyszer már ölt, amiről tudunk. Biztos vagyok benne, hogy nem kell emlékeztetnem téged, hogy majdnem megint gyilkolt, amikor elintézte, hogy felgyújtsák a rezidenciámat. Nem is beszélve arról...

Emma már vitatkozni készült, de Duncan egy pillantással megelőzte, és folytatta: – …hogy egy vámpír is érintett. Egy vámpír, aki elég ügyes ahhoz, hogy manipulálja az egyik saját őrömet, és közben elkerülje a lebukást.

– Te nem tudod...

– De tudom, Emma – mondta kérlelhetetlenül. – Ismerem a vámpírokat. Tudom, hogy mire képesek.

– De ma este nem csak vámpírok lesznek ott – érvelt a lány. Louis, ügyesen és meglehetősen törvénytelenül lehallgatva a szenátor személyes telefonját, nyomon követte Max Graftont a közeli Virginiában lévő rezidenciájáig. Grafton ma este vacsorát rendezett a virginiai házban. Ellentétben a korábbi adománygyűjtéssel, vagy a tegnap esti eseménnyel, ahol SharonCofferrel beszélt, a mai este nagyon zártkörű, néhány barát számára rendezett eseménynek ígérkezett. – Még ha egy vámpír is van a dologban...

– Van – jelentette ki Duncan.

A lány figyelmen kívül hagyta a félbeszakítást. – …nincs okunk azt hinni, hogy ott lesz ma este. Louis nem hallott semmi olyat, ami arra utalna, hogy ez üzlet lenne. Csak néhány barátról van szó, szóval nincs ok arra, hogy...

– Emma!

A nő óvatosan nézett rá. Emma lehet, hogy csupa vad érzelem, de Duncan nem lett dühös, pontosabban nem mutatta ki. Csak csendesebb és ridegebb lett, a szavai élesebbek. És ezt az egy szót, a nevét, nagyon élesen ejtette ki.

– Mostanra – magyarázta Duncan lassan, mintha a lány túl ostoba lenne ahhoz, hogy megértse, vagy talán azért, mert már harmadszor mondta el neki ugyanezt –, SharonCoffer felhívta Max Graftont, hogy elpletykálja, hogy látott engem a férje irodájában.

– Nem tudhatod...– kezdte mondani Emma, de elhallgatott, amikor Duncan egy komoly pillantást vetett rá. Megforgatta a szemét, és várt.

– De tudom! Megkértem Louist, hogy ellenőrizze Grafton telefonjának lehallgatását, mert azt is tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem!

Emma fintorogva nézett a férfira, bosszúsan, hogy igaza volt. Már megint. Nehéz lehet neki, hogy mindig igaza van.

Duncan szája félmosolyra húzódott, miközben folytatta.

– Max Grafton viszont kapcsolatba lépett a vámpír szövetségesével, mert tudja, hogy el fogok jönni érte.

– Szóval tudod, ki a másik vámpír?

– Nem tudom. Grafton hívása hangpostára ment, és nem sikerült lenyomoznunk a tulajdonosát. A népem évezredek óta él árnyékban, és nagyon jók vagyunk a magunk védelmében. Sokan az idősebbek közül még most is inkább az árnyékot választják. A lényeg az, Emma, hogy az igazi összecsapás ma este köztem és a másik vámpír között lesz. Semmilyen más küzdelem nem fog számítani. És nem akarom, hogy a közelében legyél, amikor ez megtörténik. Ha elveszítem azt a harcot, én...

Emma szíve hirtelen a torkában dobogott. Eszébe sem jutott, hogy Duncan veszíthet. Gyönyörű volt, erős, legyőzhetetlen. Ő... Duncan volt.

– Várj! – mondta. – Mi történik, ha veszítesz?

– Ha veszítek, bár nem áll szándékomban, de ha mégis, tudnom kell, hogy biztonságban vagy! És ez azt jelenti, hogy messze tőlem.

Emma a férfira meredt. Nem igazán gondolt bele, mit jelenthet, hogy egy másik vámpír is érintett, valaki, aki talán ugyanolyan erős, mint Duncan. Valaki, aki annyira elszántan meg akart szabadulni Duncantől, valaki, aki annyira gonosz, hogy felgyújtotta a rezidenciát, tudva, hogy Duncan és a vámpírjai élve bennégnek. De ez a tudat ahelyett, hogy elrettentette volna, még inkább elszántabbá tette, hogy ott legyen ma este.

– Megyek! – mondta határozottan. – Itt hagyhatsz, de hacsak nem zársz be, magam is odatalálok!

Duncan szeme összeszűkült.

– Elaltathatnálak – mondta halkan. – Soha nem tudnád meg!

Emma kifejezéstelenül nézett a férfi szemébe.

– Tudnám – biztosította. – És soha nem bocsátanék meg neked!

Duncan állkapcsának izmai láthatóan megrándultak, ahogy visszabámult a lányra. Ez volt az egyetlen jele a benne zajló indulatoknak.

– Rendben – mondta végül. – De te maradj hátrébb, Emma! Én megyek be először. És ha bármi történik velem, te menekülsz!

Emma egy bólintással jelezte egyetértését, bár kizárt, hogy elmeneküljön, ha Duncannek szüksége van rá. Ezt a gondolatot azonban elrejtette, helyette egy különösen idegesítő dal szövegével töltötte meg a gondolatait, amit ma hallott a rádióban.

– Szóval, mikor indulunk? – kérdezte.

Duncan figyelmesen nézett rá, és Emma megesküdött volna, hogy a férfi barna szemében frusztráció villant fel. Tehát mégis működött a dalszöveg, hogy megakadályozza, hogy meghallja a gondolatait. Elrakta ezt az információt a jövőre nézve, és ártatlanul nézett a férfira. A férfi elutasítóan felhorkant, és azt mondta: – Gyere le tíz perc múlva! Meg kell beszélnem néhány dolgot Miguellel és Louisszal.

Elkezdett megfordulni, de Emma azt mondta: – Hé!– Duncan kérdőn felvonta a szemöldökét. – Mit szólnál egy szerencsét hozó csókhoz?

Duncan elvigyorodott, és egyik nagy kezét a lány tarkójára fonta, majd magához húzta egy mély, kielégítő, lábujjhegy-görbítő csókra. Végül felemelte a fejét, és a nyelvét végigsimította a lány ajkainak találkozásán.

– Szeretlek, Emmaline Duquet!

– Én is szeretlek, Duncan! Úgyhogy légy óvatos!

Még egyszer hozzáérintette a száját az övéhez, aztán eltűnt. Emma figyelt, de még a lépteit sem hallotta a lépcsőn. Megvonta a vállát, és odasietett a táskához, ami az egyetlen másik dolog volt, amit korábban felkapott a házában. Ebben volt a fegyvere és a lőszere, és volt egy olyan érzése, hogy ma este szüksége lesz rájuk.