7.-8.-9. Fejezet

 

Hetedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

A vérház nem éppen úgy nézett ki, mintha vámpírtevékenységtől forrna. Leesburg egyik stílusoskülvárosában, egy előkelő lakóparkban állt, és egy gondosan karbantartott, modern, alacsonyépítésű ház volt, érintetlen környezettel. A házak ezen a környéken távol helyezkedtek el egymástól, és széles, zöld erdő vette őket körül, ami a természetbeni élet illúzióját keltette. A hatás szép volt, és nagyon bensőséges.

Hajnali két óra volt, vagyis vámpír koradélután, de a felhajtón, vagy a ház előtt nem álltak autók. Duncan azonban két vámpírt érzékelt odabent, mindketten ébren voltak.

– Elég csendes egy vérházhoz képest, nem igaz?– kérdezte Louis, gyanakodvaszemlélve a házat.

Duncan egyetértően bólintott. Valami nem volt itt rendben.

– Nos, valaki van itthon. Legyünk jólneveltek, és csengessünk be.

Az ajtó kinyílt, miközben még csak a kövezett sétányon haladtak a bejárat előtti tornác felé. Miguel és Louis is megfeszült, és azonnal falat képeztek Duncan előtt.

Velük ellentétben, az ajtóban álló karcsú, sötét hajú vámpír széles mosollyal fogadta őket, és kecsesen meghajolt.

– Üdvözlöm, uram – mondta, és diszkréten megpróbált Duncanre nézni a vámpírfal mögött. – Kérem – folytatta kiegyenesedve, hogy megtegye az üdvözlő gesztust –, jöjjenek be, és melegedjenek fel!

– Köszönöm, Brendan – mormolta Duncanmegkerülve a két testőrét.

Mivel még sosem találkoztak, Brendan megrándult a neve hallatán, de Duncan tudta, hogy ő BrendanFolmer. A vámpír agyából már azelőtt kivette ezt az információt, hogy kinyitotta volna az ajtót.

– Duncan vagyok – mondta, miközben belépett a házba. A többiekre mutatott. – A hadnagyom, Miguel, és a biztonsági főnököm, Louis.

Brendan becsukta mögöttük az ajtót.

– Erik mindjárt lent lesz, uram – mondta a házban lévő második vámpírra utalva, akit Duncan az emeleten érzékelt. – Nem számítottunk Önre, és...

Brendan aggódó magyarázata félbeszakadt, amikor megjelent a második vámpír a lépcsőkön. Lerohant a lépcsőn, és azonnal letérdelt Duncan elé.

– Duncan, uram – mondta tisztelettudóan. – Köszönöm, hogy eljött!

Brendanelszörnyedt tekintettel kecsesen térdre ereszkedett a társa mellett, és lesütötte a szemét.

Duncan végigsimított a kezével a lehajtott fejükön, elismerve a megalázkodásukat. – Örülök a fogadtatásuknak – mondta.

Erik azonnal talpra ugrott, amint Duncan felemelte a kezét.

– Itt nem fog gyászt találni Victor halála miatt, uram. És gondolom, sehol máshol sem a területen.– A kandalló előtt álló néhány, egymáshoz illő, halvány bőrkanapéra mutatott. – Szeretne leülni? A tűz kellemes, különösen ezeken a hideg éjszakákon.

Brendan felnevetett.

– Erik szerint hetven Fahrenheit-fok[1] alatt minden fagyos!

Duncan magában egyetértett ezzel az értékeléssel. Meg kell majd szokni a washingtoni teleket az annyi évnyi L.A.-ikellemes klíma után.

– Szóval, ez az otthonod? – kérdezte, és a tűz melege miatti elégedettség egy elfojtott sóhajával letelepedett a kanapéra.

– Igen, uram.– Erik leült Duncannel szemben, és keresztbe tette a lábát, egyik bokáját a térdére támasztva. – Bren és én néhány éve vettük ezt a házat egy Scovill nevű vámpírtól. Egy idősebb vámpírtól. Mit mondanál, Bren, két-háromszáz éves?

– Ó, ennél sokkal idősebb – mondta Brendan. – És azzal sem volt túlságosan megelégedve, ahogy Victor vezette a dolgokat. Azt hiszem, valahol a BlueRidge-hegységben vett házat. – Diszkréten megborzongott. – Nagyon kellemetlen vámpír, de erős is. A helyiek valószínűleg azt hiszik, hogy Big Foot végre hazatért megpihenni.

Miguel eddig járkált a földszinten, de most elfoglalta a helyét Duncan mögött, és így szólt: – Victor ezt a helyet vérháznak jelölte meg. Miért?

– Ja, az – mondta Erik elutasítóan. – Van egy kis csapat vámpírunk, akik minden hétvégén összejönnek, uram – szólt Erik Duncanhez. – Magánügyek, nagyon diszkrétek. Van azonban egy vérház ezen a környéken. Leesburg másik oldalán. Valószínűleg az volt Victoré. És van egy másik épület is, inkább birtok jellegű – nagy ház, sok birtokkal. Gondolom, most már mind az öné, uram.

Duncan bólintott, és jelzett Miguelnek.

– Ellenőrizni akarom a címeket, amelyekkel rendelkezünk.

Erik elővette a PDA-ját, és tanácskozni kezdett Miguellel. Brendan azonban komor pillantást vetett Duncanre.

– Úgy gondolom, amire igazán kíváncsi, azok Victor partijai.– Válaszra várva elhallgatott. Amikor Duncan egyszerűen csak ránézett, sietve folytatta. – Erre használta a birtokot. Rendszeresen kijárt ide egy csomó nagymenővel. Szenátorok, kongresszusi képviselők, sőt, néha még a kabinet tagjai is, és egy csomó lobbista. Ez volt a partik igazi célja. A lobbisták korlátlan hozzáférést kaptak a politikai döntéshozókhoz, távol a washingtoni sajtó kameráitól. Victort pedig nagyon-nagyon jól megfizették azért, hogy ezt lehetővé tette.

– És mit kaptak a döntéshozók?– kérdezte Duncan halkan.

Brendan nyilvánvaló kényelmetlenséggel félrenézett, Erikre pillantott, majd vissza, láthatóan vonakodott folytatni.

Erik mormogott valamit Miguelnek, aztán bólintott, és a PDA-ját az oldalsó asztalra dobta.

– Folytasd csak, Bren! – sóhajtott fel. – Ha már idáig eljutottál, akár el is mondhatod az egész mocskos történetet.

– A politikusoknak más jutott – mondta Brendan kitérően. – Néhány derék megválasztott vezetőnk kenőpénzes kampányadományok formájában kapott hozzájárulást. Mások...– Összeszorította az ajkát az undortól. – Szexet, azt hiszem.

Duncan a homlokát ráncolta. Szex? Ez volt a nagy titok? A hatalmon lévő férfiaknak szexet ajánlottak szívességekért cserébe? Ez annyira gyakori volt, hogy már-már triviálisnakszámított. Valami többnek kellett lennie a dologban, valaminek, amiről a takarosan öltözött Brendan nem akart beszélni.

– Nem csak szex – magyarázta Erik, és megértő pillantást vetett Brendan irányába. – Victor elcsábította a nőket ezeknek a férfiaknak, gyakran nagyon fiatal nőket, és mindannyian nagyon szépek voltak. Olyan dolgokra vette rá őket, amiket a legtöbbjük, abban egészen biztos vagyok, hogy másképp soha nem tett volna meg. A pokolba is, olyan férfiakra vette rá őket, akikkel valószínűleg soha nem tették volna. Tudom, hogy a hatalom afrodiziákum, meg minden, de a legtöbb embernél még ez is csak egy bizonyos határig hat.

– Szóval, Victor pénzt kapott ezekért a partikért?

– Úgy érti, hogy a lobbisták közvetlenül neki fizettek?– tisztázta Erik. – Igen, azt hiszem. Nem egy közülük viccelődött ezzel. Victor ragaszkodott hozzá, hogy néhányan közülünk részt vegyenek a mocskos kis ügyletein, még akkor is, ha nem voltunk hajlandóak kurválkodni neki. Mindannyian profik voltunk valamilyen szinten, és Victor úgy gondolta, hogy az ügyfelei jobban tisztelnék őt, ha látnák, milyen vámpírokat irányít, ha látnák, milyen hatalmas.

– Mintha – motyogta Brendan.

– Igen, rendben! Ő legalábbis így gondolta – folytatta. – És aztán ott volt a többi buli, a különlegesek.

Duncan érezte, ahogy Miguel figyelme kiélesedik mögötte.

– Victor partijain szabadon folyt a pia, és a vendégei szerettek beszélgetni. Az egyik dolog, amiről imádtak beszélni, a különleges partik voltak. Mindig így hívták őket, „a különleges”. Például rámutattak egy bizonyos nőre, és azt mondták: „Remélem, az ott lesz a következő különlegességen”. Victor nem tartott ilyen partikat gyakran, talán évente csak néhányszor, de azok kemények voltak. Ha el lehet hinni, amivel a férfiak hencegtek – és én elhiszem –, a nőket simán megerőszakolták, méghozzá nem is csak egy férfi. Néhányukat elég csúnyán bántották is. A férfi, aki mindezt elmesélte nekem, nevetett, amikor arról beszélt, hogy Victor utána meggyógyítja a nőket, hogy másnap este újra készen álljanak. Rosszul lettem tőle, de nem lepődnék meg, ha Victornak vagy a csatlósainak lenne egy honlapja, ahonnan le lehet tölteni egy videót a „különlegességeiről”, méghozzá pénzért.

Miguel előrehajolt.

– Az érintettek biztosan nem akarnák, hogy felfedjék a kilétüket.

– Tehát hátulról filmeznek – mondta Brendanmegvonva a vállát. – A néző egy szenátor fehér seggének felvételét kapja, miközben valami szerencsétlen lányt döngöl.

– Jelentetted ezt?– kérdezte Duncan.

– Kinek, uram?– kérdezte Erik szelíden. – Victor volt a mi urunk. Jog szerint neki kellett volna jelentenünk egy ilyen visszaélést. És az ország összes vámpírlordja a nyomunkba eredt volna, ha az emberi rendőrséghez fordultunk volna. Sosem élnénk elég sokáig ahhoz, hogy tanúskodhassunk.

Duncan kénytelen volt egyetérteni. Még ha Erik vagy Brendan panaszt is tett volna egy másik vámpírlordnál, elmondták volna Victornak, és a két vámpírt kivégezték volna anélkül, hogy bárki is ellenezhette volna egy szóval is.

És Duncan még most, amikor először hallott erről, nem tudta, mit mondhatna, ami nem semmitmondó közhelynek hangzana. Csak a szavát adhatja, hogy ő más, mint Victor, hogy az ő uralma alatt ilyen dolgok soha nem történnek majd. Duncan felállt, Erik és Brendan felé fordult, akik felpattantak.

– Ha valaha szükségetek lesz valamire – mondta Duncan –, hívjatok! Ha nem vagyok elérhető, beszélhettek Miguellel vagy Louisszal. Ők majd tájékoztatnak, én pedig visszahívlak benneteket. Én nem Victor vagyok, uraim! Ezt idővel meg fogjátok látni.

Megkerülte a kanapét, és jelzett Louisnak, aki a bejárati ajtónál várakozott.

– Köszönöm az információt, és a vendéglátást!

– Uram – mondta Brendan, amikor Duncan már félúton volt az ajtó felé.

Duncan megfordult, és kérdő pillantást vetett rá.

– KöszönömÖnnek, uram!Attól a pillanattól kezdve tudtuk, hogy más, amióta átvette a területet. A rémület és a zűrzavar azon néhány perce alatt többet törődött velünk, mint Victor az egész uralma alatt. Már azzal, hogy megszabadult tőle, máris szolgálatot tett minden vámpírnak ezen a területen. Beszélni fogunk a többiekkel is, és tájékoztatjuk őket.

Duncan bólintott.

– Még találkozunk, Brendan! Nem áll szándékomban idegenné válni az embereim számára.

 

* * * *

 

– Kibaszott Victor! – káromkodott Duncan, miközben Louis a nagy terepjárót irányította a kanyargós felhajtón. – Nem hiszem el, hogy egyikünk sem vette észre, mennyire korrupt!

– Hogy is tehette volna, uram? Az őrein kívül senkit sem engedett a kerületben élni, és bárki más, aki tudhatott volna róla, túlságosan félt ahhoz, hogy cselekedjen.

– Ez nem mentség! Minden átkozott évben láttam őt a Tanács ülésein, és soha nem gyanakodtam semmire. Raphael sem, és őt nem könnyű átverni.

Miguel megvonta a vállát.

– Nem, ha kereste volna, de miért keresett volna bármit is ebből? Sosem voltam még a Tanács ülésén, de tudom, hogy nem tartanak sokáig. Talán néhány órát? Nem mintha utána összejönnének koktélozni és vacsorázni. És amikor együtt vannak, gondolom, mindenki olyan szorosra zárja a pajzsát, mint egy szűz a bugyiját.

Duncan feddőn pillantott a hadnagyára.

– Nem vagy elég idős ahhoz, hogy tudj a szüzekről vagy a bugyikról, Miguel – mondta szárazon.

– Hé, nekünk még vannak szüzeink!– tiltakozott Miguel mosolyogva.

– Ha te mondod – értett egyet Duncan. Hálás volt a hangulatváltozásért. – Ellenőrizted a címeket Erikkel?

Miguel bólintott.

– Ugyanaz a kettő, ami nekünk is van, bár az egyik, vérházként működő ingatlanról nem volt feljegyzésünk. Abból, amit Erik mondott, az is elég aktív. Száz mérföldes körzetben ez az egyetlen.

– Kezdem azt hinni, hogy ez az egész út időpocsékolás volt, de akár azt is megnézhetnénk következőnek!

– Elég időt kell hagynunk, hogy még ma este visszaérjünk a városba, uram – jegyezte meg Miguel. – És az a vérház jó egyórányi autóútra van Leesburg másik oldalán. Nem akarom, hogy a végén egy idegen vérházban, vagy ami még rosszabb, Victor bulizóhelyén töltsön egy napot őrizetlenül! Isten tudja, milyen embereket engedett be oda. Ma este vissza kellene mennünk, és holnap korán indulnunk. Akkor majd mindkettőt megnézzük.

Duncan a homlokát ráncolta. Az összes gondolata Victor bulijaira újra és újra arra késztette, hogy megint meg akarja ölni a vámpírlordot, de amúgy nagyon úgy hangzott, mint amit Lacey leírt Emmának, és ez nem jelent jót. A saját szemével akarta látni a házat, de Miguelnek igaza volt.

– Rendben – mondta. – Holnap mindkettőt meglátogatjuk. A vérházat és Victor bulizóhelyét, bár gondolom, ott már nem maradt más, csak a fájdalom szellemei és régi vér.

 

* * * *

 

Másnap este, amikor Duncan Victor leesburgi birtokának udvarán állt, visszanézett, és eszébe jutottak azok a szavak. Emlékezett, és arra gondolt, milyen ostoba volt, amikor azt hitte, hogy már megértette Victor romlottságának teljes mélységét.

---

[1] 21 Celsius fok

Nyolcadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma szinte képtelen volt koncentrálni. Két nap telt el azóta, hogy beszélt Duncannel a vámpírkövetségen, és a férfi még mindig nem jelentkezett. Annyira feszült volt az idegességtől, hogy kihagyta a reggeli kávéját, mert úgy gondolta, nincs szüksége koffeinre, pedig alig aludt az elmúlt éjszaka. De ha jobban belegondol, azóta az első éjszaka óta nem aludt igazán jól, amikor Lacey eltűnt. És gondoljon bárki is bármit, Emma soha nem kételkedett abban, hogy Lacey eltűnt. Tizenegy éves koruk óta ismerték egymást, azóta aszörnyű év óta, amikor Emma édesanyja meghalt a ráknak ugyanattól a fajtájától, ami évekkel korábban a nagymamáját is elvitte. Egyik napról a másikra maradt árva, és nem volt senki más az anyai ágon, aki befogadta volna. Az apja családjából soha nem is ismert senkit; azt sem tudta, hogy volt-e egyáltalán valaki. Így hát Emma egyedül maradva a világban nevelőszülőkhöz került, a hozzá hasonló több ezer gyerekkel együtt. És teljesen egyedül maradt volna, ha nincs Lacey.

Mire Emma megérkezett, Lacey már három éve élt a nevelőszüleiknél. Lacey vér szerinti szüleit jobban érdekelték a drogok, mint az egyetlen gyermekük, ki-bejártak a börtönből, míg végül az éhségtőlfélholt és rémült Lacey-t végleg elvették tőlük. De ez látszólag nem hagyottnyomot Lacey-n. Olyan sugárzó volt, mint amilyen szőke a haja, egy vidám kislány, aki kézen fogta a magányos Emmát, és kijelentette, hogy ők ketten testvérek. Csak úgy. Mintha ez a döntés valahogy így tett volna.

De Lacey számára ez így volt, és végül Emma számára is. Azóta elválaszthatatlanok voltak, az egyetem alatt borzalmas lakásokon osztoztak, minden egyes fillér anyagi támogatást kipréseltek a rendszerből, és két-három munkahelyen is dolgoztak, hogy kipótolják a maradékot. A főiskola után Lacey rögtön munkába állt, míg Emma jogi egyetemre ment. Aztán jött a nagy döntés, hogy Washingtonba költöznek, a hatalom központjába, a helyre, ahol megalapozzák a szerencséjüket – vagy ahol beházasodnak, Lacey esetében.

És most, miközben Emma az íróasztalánál ült, és vakon meredt az előtte lévő számítógép képernyőjére, azon tűnődött, vajon Lacey akkor is eltűnt volna, ha Emma nem ragaszkodik ahhoz, hogy ide költözzenek.

– Emma!

Elrejtette grimaszát a főnöke – vagy inkább a főnöke feleségének hangja hallatán –, ami ugyanazt jelentette.

– Sharon?– nézett fel Emma a monitorja fölött.

SharonCoffer fintorogva nézett le rá, gondosan festett és formázott hajának minden szála tökéletesen egy vonalban volt, arca szinte mozdulatlan volt az olyan vastag sminkréteg alatt, amelynek már a látványától is Emma bőre oxigénért kapkodott. Mi volt ezzel a sok politikus feleséggel, hogy szükségét érezték ennyi sminknek? És akkor még azt a sisakra emlékeztető frizurát nem is említette.

– Befejezted már a választói levél tervezetét?– követelte Sharon, ami eléggé megszokott volt Sharontól. Soha nem kérdezett;ő követelt.

Emma bólintott.

– Most fejeztem be. Kívánja, hogy kinyomtassam?

Sharon fintora tovább mélyült, miközben láthatóan azon töprengett, hogy Emma gúnyolódik-e vele vagy sem. Isten ments, hogy a nőnek el kelljen olvasnia egy átkozott egyoldalas levelet a számítógép monitorján. Ez azt jelentené, hogy fel kellene tennie a szemüvegét, ahelyett, hogy a táskájában rejtegetné, mint valami szégyenletes torzszülöttet.

– Tedd azt! – mondta végül Sharon, majd sarkon fordult, és elmasírozott, hogy valaki más szerencsétlent kínozzon.

– Azt hiszem, nem kedvel téged – suttogta Noreen az Emma mellett lévő asztaltól. Noreen,Coffer képviselő személyes titkárnője volt, nem mintha Sharon valaha is megengedte volna neki, hogy egyedül találkozzon a képviselővel. Sharon nem bízott egyetlen nőben sem, ha a férjéről volt szó. Az a csupa-amerikai jó megjelenés és sárm, ami Guy Cofferta megválasztásához segítette, túlságosan is vonzóvá tette őt,hogy Sharon nyugodt maradjon. Emma azonban soha nem hallott még csak egy pletykát sem a kongresszusi képviselőről és egy másik nőről. Pedig ha lett volna valami, hallott volna róla. A pletykafészkek ezekben a megszentelt termekben teljesen amatőröknek állították be mendemondáikban az otthoni öregasszonyokat.

– Nem szeret semmit, aminek vaginája van – mormolta vissza Emma Noreennek, aki ezt elfojtott nevetéssel jutalmazta.

Nem mintha Emma törődött volna Sharonnal vagy a jóképű férjével. Csakhogy Sharon őrült féltékenysége komoly akadálya volt annak, hogy a képviselői irodában bárki, aki nő és hatvan év alatti, előbbre jusson, és Emmának olyan céljai voltak a karrierjével kapcsolatban, amelyek jóval túlmutattak a választói panaszok kezelésén. Jogi diplomája volt, a fenébe is, és néha kételkedett a döntésében, hogy egyáltalán idejött, ami visszavezette a gondolatait Lacey-hez.

– Em, a szomszédban születésnapi buli van, és szükségem van tortára. Te kérsz?

Emma üres tekintettel nézett Noreenre.

– Föld hívja Emmát, akarsz tortát? Lefogadom, hogy cso-ko-lá-dés.– Noreen kínzóan elhúzta az utolsó szót, de Emma megrázta a fejét, és az órájára pillantott. Nem tudta ezt csinálni. Nem ülhetitt, mintha minden a szokásos módon menne, amíg arra vár, hogy a vámpírok eldöntsék, történt-e valami Lacey-vel.

– Ma korábban el kell mennem.

Noreen ránézett. Senki sem távozott korábban, sem ebből az irodából, és nagyjából sehonnan sem a Hillről, amikor ülésezett a kongresszus.

Emma érezte, hogy elvörösödik, de nem foglalkozott a barátnője hitetlenkedésével, hogy kihúzta az íróasztalfiókját, és elővette a hatalmas táskát, amit kistáskának nevezett. Milliószor próbálkozott már valami kisebbel, de kivétel nélkül, minden alkalommal a nagy táskánál kötött ki. Éppen becsukta a fiókot, amikor a magas sarkú cipők kopogása bejelentette SharonCoffer visszatérését.

– Emma, a képviselő úr szeretné, ha részt vennél a megbeszélésen.

Emma hitetlenkedve fordult meg. Őt soha nem hívták a megbeszélésekre, főleg nem ilyenekre, mint ez a mostani. A képviselő belpolitikai prioritásait tekintették át az ülésszak hátralévő részére, ami azt jelentette, hogy minden fontos törvényt, amely a nyári szünet előtt valószínűleg napirendre kerül, megvitatnak és elemeznek. Ez volt minden, amire vágyott.

De miért pont ma kellett ennek megtörténnie?

– Emma, menjünk!– Sharon hangja élesnek hangzott a türelmetlenségtől, amikor megfordult, és elindult vissza a képviselő belső irodája felé.

Emma visszatolta a táskáját a fiókba, felkapott egy üveg vizet, a hóna alá dugta a laptopját, és a nő után sietett.

Kilencedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma becsukta a kocsija ajtaját, és elbotorkált a Lacey-vel közösen bérelt házig, hálát adva, hogy sikerült elcsípnie egy parkolóhelyet közvetlenül a ház előtt. Hirtelen párás légáramlat fújt végig az utcán, egy újság maradványait görgetve, amelyet valaki elejtett vagy félredobott. A lapok az ereszcsatornán hevertek, zörögve gurultak a jeges szél előtt. Felmászott a lépcsőn, az ujjai szinte elzsibbadtak, ahogy a kulcsot a zárba dugta. Az ajtó egy hideg, sötét házba nyílt, és Emma egy pillanatra elveszettnek érezte magát.

Szerencséje volt, hogy éjfél előtt hazaért. Ahogy a találkozó elnyúlt az éjszakába, azt várta volna, hogy Sharon rendel néhány ágyat, hogy ott aludhassanak. És Emma tudta, hogy nem szabadna panaszkodnia, még akkor sem, ha a megbeszélés a hajnali órákig tartott volna. Ma volt az első alkalom, hogy úgy érezte, valóban azt a munkát végzi, amit ígértek neki, amikor Guy Cofferhez jött dolgozni. És mégsem érezte ezt semmiféle győzelemnek. Nem volt adrenalinlöket, és semmi olyan izgalom, amire számított volna. Valahogy, Lacey nélkül, aki segített volna megünnepelni, üresnek tűnt az egész.

Sóhajtott, és a lábával belökte az ajtót, majd a kulcsait az ajtó melletti kis asztalkán álló ronda tálba dobta. Átsétált a nappali falán lévő villanykapcsolóhoz, és ismét az jutott eszébe, milyen ostobaság minden este egy sötét szobán átsétálni, amikor hazaérkezik. Szereznie kellene egy kis lámpát az asztalra. Persze, már két éve hajtogatta ezt magának. És általában Laceymég sötétedés előtt ért haza, legalábbis hétköznap esténként, így a legtöbbször nem számított.

De mi van, ha Lacey soha többé nem jön haza?

– Nem – mondta hangosan. – Haza fog jönni, és tele lesz nagyszerű történetekkel a dögös, vámpír szeretőjéről, aki elvitte őt...– Egy egész hétre, Emma?

A torka összeszorult a félelemtől, és legszívesebben azonnal leült volna a lépcsőn, hogy kisírja a szemét. De nem volt hajlandó engedni a késztetésnek. Olyan átkozottul fáradt volt, hogy nehéz volt tisztán gondolkodni. A hosszú órák a munkahelyén, párosulva az álmatlan éjszakákkal, kezdték megviselni, és a mai volt a leghosszabb nap mind közül.

Egyik kezét a korlátoszlopnak támasztotta, egyesével felemelte a lábát, és levette a magassarkúját, majd harisnyában, cipővel a kezében felsétált a lépcsőn. Egy dolog volt jó az egész napos üléseken való ücsörgésből, a lába közel sem fájt annyira, mint amikor egész nap a Capitolium épületében rohangált, mint egy túlfizetett fullajtár. Másrészt viszont fájt a feneke, és kínozta a dereka.

Mire a második emeleti hálószobájába ért – az övé az a hálószoba volt, amelynek nagy öblös ablaka úgy állt ki a kis előkert fölé, mint egy torony egy régi viktoriánus házon –, kigombolta a blúzát, és már vágyott a forró fürdőre, amit egész hazafelé vezető úton ígért magának.

Lenézett az utcára, mielőtt elfordította az ablak fölött lévő olcsó redőny rúdját, és kizárta az éjszakát. A ház, amelyet ő és Lacey béreltek, nem a legjobb környéken volt Washingtonban, de nem is a legrosszabbon. És teljesen felújították, mielőtt beköltöztek, beleértve a fürdőszobát is. Lacey ragaszkodott hozzá, hogy Emma a nagyobb hálószobát válassza, a nagy ablakkal és a hozzá tartozó fürdőszobával, mert ő fizette a lakbér nagyobb részét. Vagyis azokban a hónapokban, amikor nem ő fizette az egészet.

A cipőjét a szekrénybe dobta, ahogy elhaladt mellette, egyenesen a kádhoz ment, és megengedte a vizet, hagyta, hogy folyjon. Néha eltartott néhány percig, amíg a forró víz feljutott a második emeletre.

Már levetette a maradék ruháit is, az egész halmot a szennyeskosárba dobta, és magára húzott egy meleg köntöst, amikor úgy döntött, hogy a hosszú nap miatt megérdemel egy pohár bor a fürdőhöz. Semmi sem volt pihentetőbb, mint egy jó forró fürdőzés egy pohár...hmmm, fehér vagy vörös? Majd megnézi, mi van nyitva.

A hideg keményfa padlóra gondolva, beletuszkolta a lábát egy pár bélelt mamuszba, elzárta a vizet, és lesietett a lépcsőn, még egy pillantást sem engedve meg magának Lacey üres szobájára a folyosó másik végén. Egy része még mindig arra számított, hogy hazaérve ott találja majd Lacey-t kimerülten és másnaposan, tele történetekkel és bocsánatkérésekkel arról, hogy váratlanul lelépett valami gazdag fickó karjain, akivel éppen megismerkedett. De az elmúlt napokban, amikor Emmának nem a munkája miatt kellett tépelődnie, a gondolatai túl gyakran fordultak sokkal sötétebb képzelgések felé, és azon tűnődött, vajon látja-e még valaha Lacey-t.

– Hagyd abba, Emma! – rótta meg megint magát, miközben megkerülte a lépcső alját, és a konyha felé vette az irányt. A bor ezen is segítene. Segítene tompítani az aggodalmat, és néhány órára kikapcsolni az agyát.

Éppen a konyhai villanykapcsolóhoz nyúlt, amikor egy nehéz autó ajtaja csapódott be a bejárat előtt. Az első után még két ajtó csapódott keményen, és egy mély férfihang mondott valamit, amit nem tudott kivenni. Azt mondta magának, hogy az egyik szomszédja az. Az itteni házak közül kevésnek volt garázsa, és a legtöbb lakó az utcán parkolt, ahogy Emma is tette ma este. De valami a zajban kíváncsivá tette. Lábujjhegyen – vajon miért lopakodott a saját házában? – odalépett az ajtó melletti ablakhoz, és elhúzta a vékonyszövetet a széléről, hogy kinézhessen az utcára.

Felszisszent, majd azonnal be is fogta a száját, hogy lefojtsa a hangot. A vámpíroknak állítólag szuper hallásuk volt, és az ott kint Duncan volt! És ami még rosszabb, az a Miguel nevű fickó volt vele.

– A francba! – mormolta halkan, és elhátrált az ajtótól. Ide jöttek? Hát persze, hogy ide jöttek. Hova máshova mennének? Már majdnem a konyháig hátrált, amikor megszólalt a csengő, és megdermedt. Nyissa ki az ajtót? Talán ha nagyon csendben marad, azt hiszik majd, hogy nincs itthon, és elmennek.

De mi van, ha hírei vannak Lacey-ről?gondolta kétségbeesetten, és fáradt agyába végre visszatért némi józan ész. Ennek kell lennie. Mi másért lennének itt?

Elindult az ajtó felé, aztán lenézett magára, és ismét megdermedt. Fürdőköpeny volt rajta! Egy lila, bolyhos köntös. És nem volt rajta alsónemű. Ah, a pokolba is, melltartó nélkül, és Emmának nem olyan volt a melle, hogy melltartó nélkül is elférne anélkül, hogy ez ne lenne szembeötlő.

Elkeseredetten kifújta a levegőt.

– Emma?– szólította Duncan hűvös hangja, némi aggodalommal árnyalva.

Aggódott? Miatta? Ez kedves volt, nem igaz?

Igen, de Emma, rajtad nincs bugyi!

Persze, persze... Előbb a fehérnemű, aztán a jóképű vámpírok.

– Emma, tudom, hogy ott vagy! Nyisd ki az ajtót!

Tudta, hogy itt van? Honnan tudta?

– Ööö, csak egy perc! – kiáltotta a lány. Elrohant az ajtó mellett, és eléggé lelassított ahhoz, hogy elfordítsa a zárakat, és felrántsa az ajtót, miközben elhaladt mellette.

– Jöjjenek csak be! Mindjárt jövök!

Mielőtt felért volna a lépcső felére, a háza tele volt vámpírokkal, és az egyikük ott állt előtte, elállva az útját. A szemei tágra nyíltak a döbbenettől, és a szíve a bordáihoz csapódott. Olyan gyorsan mozgott, hogy ő semmit sem érzékelt, csak egy gyenge szellőt, ami elhaladt mellette a lépcsőn. Megdöbbent tekintete felismerte a férfi vonásait a félhomályban, és elkomorult. Miguel volt az. A morgó. Egy lépést elhátrált a férfitól.

– Hová megy, Ms Duquet? – kérdezte a férfi.

– Semmi baj, Miguel – mondta Duncan valahonnan a háta mögül.

Miguel nem mozdult, és Emma homlokán elmélyültek a ráncok. Nem volt hajlandó összezárni a köntösét, mint valami szűz nénike, ezért zsebre dugta a kezét, és Duncan felé fordult. Az ajtó részben nyitva volt, és a lány megborzongott a hideg levegőben.

– Éppen fel akartam öltözni – magyarázta lassan, mintha túlságosan ostobák lennének ahhoz, hogy megértsenek egy ilyen egyszerű fogalmat.

Duncan tekintete könnyedén végigsiklott a mamusszal borított lábától a bolyhos fürdőköpenyig, egy leheletnyit tétovázott a melltartó nélküli mellkasa felett, majd továbbhaladt– Emma tudta, hogy dühös arckifejezéséhez. De ahelyett, hogy a lelkiismeret-furdalás legkisebb jelét is mutatta volna, a fattyú elmosolyodott. Mintha szórakoztatónak találta volna az egész helyzetet. Már megint. Emma kezdett nagyon belefáradni abba, hogy a szórakozásának forrása legyen.

A szeme összeszűkült, de Duncan mosolya csak szélesebb lett.

– Semmi baj, Miguel – mondta újra. – Engedd el őt!

– Nos, köszönöm szépen – mondta, hagyva, hogy déli neveltetésének cukros édessége ízesítse a szavait.

Duncan szeme elismerően tágra nyílt, és Emmának kedve támadt vicsorogni. Nem ezt a reakciót akarta elérni.

Elszántan, hogy megőrizze azt a kevéske méltóságot, ami még megmaradt benne, újra elindult felfelé a lépcsőn. A morgó félreállt az útjából, de csak közelebb húzódott a falhoz, így a lánynak át kellett furakodnia a tömege mellett. Egyébként is, miért voltak ezek a vámpírok mind ilyen nagyok? Semmi mást nem fogyasztanak, csak vért, az ember azt hinné, hogy csak girhes soványak, sápadtak és kiéhezettnek látszók. Ezek a fickók nem. Mindegyikük – és Duncanenés Miguelen kívül több is volt a házában, bár nem vette a fáradságot, hogy megszámolja őket – borzasztóan egészségesen nézett ki. Talán minden este véres steaket fogyasztottak? A lány a homlokát ráncolta, miközben arra gondolt, honnan származhat az a steak. Miféle állat.

Ne légy nevetséges, Emma! Visszafogta élénk képzeletét, berontott a hálószobájába, kiemelkedő gondossággal becsukta az ajtót, és elkezdett öltözködni.

 

* * * *

 

Duncan figyelte, ahogy Emma Duquet formás feneke ringatózik a nevetséges lila fürdőköpeny alatt, miközben felsiet a lépcsőn, és úgy sietett el Miguel mellett, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban ráugrik. A második emelet egyik szobájában tűnt el anélkül, hogy akár csak hátrapillantott volna, és határozott kattanással csukta be az ajtót. Léptei kopogtak fölötte a nehézkes mamuszban, mielőtt egy pár szolid puffanás elárulta volna, hogy lerúgta őket. Elképzelte, ahogy legközelebb a köntös esik le róla. Meztelen volt a köntös alatt. Ez nyilvánvaló volt, legalábbis számára. Miguel mintha attól tartott volna, hogy a nő azért siet az emeletre, hogy felfegyverkezzen, de Duncan tudta, hogy egyszerűen csak fel akart öltözni. Kár. Jobban tetszett neki úgy, ahogy volt.

Duncan beljebb sétált a házba, és hálás volt, amikor Louis végre becsukta az ajtót, kizárva a hideg levegőt. Be kellene ruháznia néhány vastag télikabátba, ha ez még sokáig tart. Egyébként is, mikor jön errefelé a tavasz? Túl régen élt már olyan helyen, ahol nem volt igazi tél. Nem is emlékezett pontosan, meddig tartottak ilyen messze délen a keleti parton. Nem mintha Washington D.C. már a déli résznek számított volna. A Mason-Dixon-vonaltól délre volt, de ma már túl sok jenki élt itt.

Elmosolyodott, és eszébe jutottak az igazi dél hosszú, forró nyarai. Fiatalkorát a Tennessee állambeli tűző nap alatt töltötte a földeken. Neki nem voltak hosszú, lustálkodással teli iskolai szünetek. Iskola sem volt, ami azt illeti.

Az emeleten kinyílt egy ajtó, és Duncan néhány lépést elhátrált, amíg meg nem látta, hogy Emma kilép a fölötte lévő lépcsőfokra.

– Jó estét, Emma – mondta, és megpróbált úgy tenni, mintha nem látta volnaa lányt abban a bolyhos, lila szörnyűségnek számító köntösben.

A lány összeszűkítette azokat az ibolyaszín szemeit, mintha próbálná megítélni az őszinteségét, és láthatóan úgy döntött, hogy a férfi átment a vizsgán.

– Jó estét, Duncan – mondta végül. – Mi a helyzet?

– Az egész beszélgetést úgy fogjuk lefolytatni, hogy te ott állsz?

A nő zavartan kifújta a levegőt.

– Nem, természetesen nem.

Gyorsan lesétált a lépcsőn, ugyanabban az ormótlan mamuszban, de farmerben, kapucnis pulóverben, és sajnálatos módon melltartóban is. Bár, elmélkedett, talán egy csinos melltartó volt, valami csipkés és nőies. Szerette a csinos melltartókat. Szerette levenni őket a csinos nőkről... mint Emma.

– Hozhatok valamit inni?– kérdezte Emma udvariasan. Felkapcsolt két állólámpát, egyet-egyet egy régi, párnákkal teli kanapé két végén. A kanapé előtt egy ütött-kopott dohányzóasztal állt, mindkét darab úgy nézett ki, mintha a szebb napokat már régen maguk mögött hagyták volna.

– Nem, köszönöm! Nem maradhatunk.

Emma megállt félúton a konyha felé. Megfordult, hogy idegesen tanulmányozza a férfit, a keze a pulóveregallérját csavargatta. – Te… találtál valamit?

– Még semmi konkrétumotLacey-vel kapcsolatban, bár haladunk Victor tevékenységének nyomon követésével. Rengeteg partit rendezett, sokat közülük a városon kívüli házaiban. Valószínű, hogy Lacey is részt vett az egyik ilyen partin, abból kiindulva, amit neked mondott. Sajnos, nem valószínű, hogy a többi résztvevő önkéntesen szolgáltatna hasznos információkat.

– A Hillről való emberekről beszélsz – mondta kissé keserűen.

Duncan bólintott.

– És valószínűleg még másokról is. A szokásos washingtoni választék. Azt mondtad, Lacey egy lobbicégnek dolgozott?

– Még mindig ott dolgozik!

– Természetesen – mondta, elfogadva a helyesbítést. Még mindig fennállt a lehetőség, bármennyire is csekély, hogy Emma barátnője, Lacey még mindig életben van. Megértette, hogy a lánynak szüksége van arra, hogy belekapaszkodjon minden reménybe.

– Biztosan voltak más nők is a partikon – mondta Emma. – Ők talán hajlandóak lennének beszélni veled. Vagy velem.

Duncan bólintott. – Victornak több kedvence is volt a nők között. Számon tartotta, hogy kit mikor hívott meg, de nevek nem voltak. Vannak fotóink, innen tudom, hogy Lacey is köztük volt, de ezek a nők nem voltak a nyilvánosság előtt. Még a fényképek birtokában is nehéz megtalálni őket. Ha segíteni szeretnél, átnézhetnéd az aktáinkat, hátha felismersz valakit.

– Feltétlenül – mondta Emma lelkesen. – Magaddal hoztad őket?

– Á. Attól tartok, ma este elhagyjuk a várost. Nem voltam biztos benne, hogy itthon leszel. Még mindig vizsgáljuk Victor...

– Úgy érted, valamelyik buliházba mentek?

– Talán, de...

– Vigyél magaddal!

Duncan némán nézte Emmát. Nem volt hozzászokva, hogy minden alkalommal félbeszakítják. Nem sokan merték megtenni, még Raphael hadnagyaként eltöltött évei alatt sem, és kissé meglepődött, hogy ez mennyire irritálja. Emma azonban boldogan tudatlannak tűnt mind a vétkéről, mind az ő ingerültségéről.

– Nos? – kérdezte türelmetlenül.

Duncan nem nézett Miguelre, de érezte a hadnagya dühét Emma udvariatlansága miatt, és ez olyan volt, mint egy tűz, amely percről percre forróbban ég. Mint Duncan gyermeke és a hadnagya, Miguel ösztönösen védte nemcsak Duncan személyét, hanem a méltóságát is.

– Ha befejezhetném – mondta Duncan finoman.

Emma pupillái kitágultak, érzelmei egyformán jelezték a férfi empatikus érzékei számára a felháborodást és a szégyent. A nő kifújt egy nyugtató lélegzetet, láthatóan próbált megnyugodni, és intett a férfinak, hogy folytassa. Duncan majdnem elvigyorodott, korábbi ingerültségét elűzte az a nyilvánvaló erőfeszítés, amit a lánynak kellett tennie, hogy csendben maradjon.

– Mondtam, hogy utánanézünk Lacey eltűnésének – kezdte –, és...

Elhallgatott. Emma kinyitotta a száját, hogy ismét félbeszakítsa. Majd becsukódott a szája.

– És megígértem – folytatta Duncan, a tekintetével kihívta a lányt, hogy kimondjon egy szót –, hogy néhány napon belül jelentkezem. Emiatt jöttem hozzád. Haladunk, de semmi konkrétumot nem találtunk. Ha holnap este felhívsz minket, akkor megbeszélhetünk egy időpontot, amikor átjöhetsz, és megnézheted a fényképeket.

Emma némán bámult vissza rá, mintha csak arra várna, hogy biztos legyen benne, nincs több mondanivalója, majd sietve megszólalt: – Elmehetek ma este veletek?

– Nem! – mondta a férfi határozottan.

– De...

Duncan kihasználta vámpírsebességét, és nagyon gyorsan, nagyon közel lépett Emmához. A lány számára úgy tűnt, mintha meg sem mozdult volna, mintha hirtelen csak úgy ott termett volna. Elég közel volt ahhoz, hogy a lány melle a mellkasát súrolja, amikor belélegzett, elég közel ahhoz, hogy érezze a bőrének melegét, és hallja a szíve dobogását. És látta a lány szemében az izgalom villanását.

– Emma – mondta halkan. Ujjainak hátával végigsimított a lány bársonyosan puha arcán, és azt kívánta, bárcsak ne kellene itt hagynia. De lesznek még más éjszakák is. Biztosra fog menni. – Nem lesz biztonságos számodra, ahová megyünk – mondta. – Ebben meg kell bíznod bennem!

Közelebb hajolt, alig érintette a lány száját az ajkával, mielőtt sajnálkozva hátralépett.

– Miguel – mondta, és megfordulva az ajtó felé tartott.

Louis elfordította a kilincset, és a nyílásba lépett, elég sokáig megállt, hogy felmérje az utcát, és megkapja az engedélyt a terepjáróknál álló biztonsági embereiktől, mielőtt elindult volna lefelé a lépcsőn.

Duncan átlépett az ajtón. Mögötte Emma felkiáltott: – Hé!

Nem válaszolt, mert tudta, hogy egyrészt semmi, amit mondana, nem elégítené ki a lányt, másrészt pedig, hogy semmiképpen sem fogja hagyni, hogy velük menjen. Még ha nem is tervezte, hogy megáll a vérháznál, egyetértett Miguel tegnap esti értékelésével. Rossz előérzete volt Victor leesburgi házával kapcsolatban, és nem akarta, hogy Emma a közelébe menjen. A homlokát ráncolta, és csodálkozott ezen a hirtelen támadt védelmező késztetésen, amit a lány iránt érzett.

Emma léptei sietősen koppantak mögötte a fapadlón, miközben lement a kinti lépcsőn. Louis már kinyitotta előtte a terepjáró ajtaját, miközben a sofőrje, egy Ari nevű vámpír a nyitott sofőrajtónál állt, és megerősítette, hogy most Leesburg felé tartanak. Miguel szorosan Duncan háta mögött maradt, megakadályozva Emmát abban, hogy megpróbálja követni.

– Menjen vissza a házba, Ms Duquet! – mondta Miguel türelmetlenül. És akkor Miguel hirtelen halkan elkáromkodta magát, Emma pedig fájdalmasan felkiáltott.

Duncan hátrafordult, dühe hirtelen fellángolt. Miguel Emma mellett állt, a kezét a magasba emelve jelezte Duncannek, hogy nem nyúlt hozzá. Emma azonban a karját dörzsölgette, és könnyek csillogtak a szemében.

– Mi történt?– követelte Duncan.

– Uram...– kezdte Miguel, de Emma a szokásához híven túlbeszélte.

– Az őrkutyádnak olyan a felépítése, mint egy téglafal. Megpróbáltalak követni téged, és belerohantam.

Duncan dühe azonnal lehűlt.

– Miguel a hadnagyom, Emma, nem pedig egy házőrző kutya!Ezenkívül,nagyon is komolyan veszi a biztonságomat, és szinte senkiben sem bízik meg. Ma este nem jöhetsz velünk! Ahogy egy barátom mondaná, törődj bele!

Majdnem elnevette magát a lány arckifejezésén – a lány felháborodottan bámult rá, a változatosság kedvéért szótlanul. Miguel és ő már elhagyták a lépcsőt és a terepjáróban ültek, mielőtt a lány összeszedte volna magát, és az utolsó dolog, amit látott, amikor elhajtottak a járdaszegélytől, az volt, hogy Emma a verandán áll, és dühösen bámult feléje.

 

* * * *

 

Emma a távolodó terepjárókra meredt – két nagy, fekete monstrumra, amelyek úgy néztek ki, mintha tankok hajtottak volna végig a régi környék szűk utcáján. Már csak egy nagy mélynyomó kellett volna hátul, és úgy néznének ki, mint a város összes többi stricije.

Seggfejek!

Elgondolkodva összeszorította az ajkait, és hirtelen eszébe jutott Duncan szájának érzése az övén, a kemény mellkasának nyomása a... Dühösen felsikoltott. Szándékosan tette ezt! Megpróbálta elterelni a figyelmét, hogy jó kis emberkévé tegye. Egy engedelmes kis emberré.

– Majd meglátjuk, vámpír!

Berohant a házba, felkapta a kulcsait és a mobilját az asztalról, felvette a táskáját, aztán megfordult, és visszarohant a házba, csak annyit késlekedve, amíg bezárta a bejárati ajtót. Hideg volt, de felhúzta a kapucniját, és a kezét a melegítő zsebébe dugta. A kocsija a ház előtt állt, és amint beszállt, olyan magasra tekerhette a fűtést, amennyire csak akarta.

De nem hagyhatta, hogy ennyivel megússzák. Hallotta, mit mondott az a vámpír, aki a terepjárót vezette, amelyben Duncan ült. Odaszólt a haverjainak, és mondott valamit Leesburgről, valami olyasmit, hogy „Most Leesburgbe megyünk?”. Vagy valami hasonlót.

Nos, ez egy szabad ország volt. Elmehetett Leesburgbe is. Még jobb, ha megtudja, hogy Victornak van-e ott háza. Duncan azt hitte, hogy csak neki vannak kapcsolatai? Nos, gondolja át újra. Egy átkozott képviselőnek dolgozott. A pokolba is, az volt a munkája, hogy olyan választópolgárok problémáit kezelte, akik túl lusták voltak ahhoz, hogy maguk oldják meg; olyan emberekét, akik azt hitték, hogy néhány ezer dollárért kapnak segítséget a képviselőjüktől... vagy a munkatársaitól. És ha jobban belegondolt, igazuk volt. De az eredmény az volt, hogy Emmának voltak kapcsolatai. És kideríteni, hogy kinek van egy ingatlana szinte bárhol az országban, gyerekjáték volt.

A fülébe tette a Bluetoothját, és már telefonált is, mire a Beltway felé fordult.