13.-14.-15. Fejezet

 

Tizenharmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma autója néhány házzal távolabb parkolt a házától, amikor megérkeztek. Duncan egy kereső erőszálat küldött a házba. Baldwin ott volt, ébren. Baldwin egyike volt azoknak, akik Duncannel voltak a múlt éjjel, ami azt jelentette, hogy már meghívták Emma házába. Ez fontos volt, mivel Emma mélyen aludt, és így is marad, amíg Duncan fel nem ébreszti. Sóhajtott, és remélte, hogy a lány édeset álmodik, mert amikor felébred, valósággá válik a rémálom.

Legszívesebben holnap estére halasztotta volna a dolgot. Victor játszóházának borzalmai az erőszak határára sodorták, és most semmit sem akart jobban, mint valakit véres péppé verni. Nem mintha valaha is bántani akarná Emmát. De az indulatai határozottan elszabadultak, és a lány biztosan vitatkozni fog vele.

Duncan ismerte a saját hírnevét, miszerint néhányan úgy vélekedtek, hogy milyen hihetetlenül képes nyugodt maradni a legrosszabb provokációval szemben is. Ez volt az oka, amiért Raphael úgy döntött, hogy ő lenne a tökéletes a Washingtonban vezetőnek álcázott emberi sarlatánokkal való foglalkozásra. És ebben a hírnévben volt is igazság. De ez egy nehezen kivívott igazság volt, és ma este a tartalékaitkomolyan próbára tették.

Sajnos nem tudta Emmát alvásban tartani másnap estig, és semmiképpen sem akarta, hogy napközben felébredjen anélkül, hogy előtte ne beszélt volna vele. Ismerve Emmát, még ha csak egy kicsit is, tudta, hogy nem fog napnyugtáig várakozni. Még ha nem is hívná a rendőrséget, akkor is visszavezetne Leesburgbe, ahol egyáltalán nem találna semmit. A holttest eltűnt, ahogy minden bizonyíték is, hogy valakit eltemettek ott. A házból szintén eltűnt minden, ami Victorhoz vagy általában a vámpírokhoz vezethetett volna. Már úton volt a washingtoni rezidenciára, ahol Duncan emberei majd átfésülik információkért, utána pedig megsemmisítik. Ebben a pillanatban még a leesburgi ház tulajdonjogát is megváltoztatták, olyan okmányokat helyeztek el, amelyek azt a látszatot keltették, hogy a ház néhány hónappal ezelőtt tulajdonost cserélt. Még Emma belső forrásai sem találnának semmit, ami ennek az ellenkezőjére utalna.

De ez nem állítaná meg Emmát. A következő lépése valószínűleg az emberi rendőrség lenne, és ez a lehető legrosszabb végkifejlet lenne minden érintett számára, beleértve magát Emmát is.

Ezért kell Duncannek ma este beszélnie vele.

Mély levegőt vett, elnyomva dühét, és elfedve agresszívabb ösztöneit. Nem kellene sokáig tartania, legfeljebb egy órát. Elég, hogy megnyugtassaEmmát, aztán visszatérjen a washingtoni házba aludni. És amikor holnap este felébred, eltölt egy kis időt az edzőteremben, hogy ledolgozza a dühe javát.

A ház ajtaja csendben kinyílt, amikor Miguel és ő elindultak felé. Odabent nem égett a villany. Baldwin sziluettje egy rövid, négyzet alakú, sötét árnyéktömb volt, ahogy ott állt, és nyitva tartotta az ajtót.

– Van valami, amit tudnom kell?– kérdezte Duncan tőle.

– Nincs, uram.

– Akkor csatlakozzArihoz a teherautóban! Te is, Miguel!

Miguel azonnal megmerevedett, a szája pedig tiltakozásra nyílt, de Duncan csak nézett rá. A hadnagya elkomorult, de élesen bólintott, és követte Baldwint a teherautóhoz.

Duncan megkönnyebbülten felsóhajtott. Ma este elég nehéz lesz megőrizni a nyugalmát Emmával szemben. Nem volt szüksége arra, hogy a vámpírok érzelmei tovább terheljék a pajzsát. Ők nem voltak olyan érzékenyek a ház rémálomszerű kisugárzására, mint ő, de eleget érzékeltek belőle ahhoz, hogy ösztönösen összezárjanak körülötte. Ami otthagyta őt a felháborodásuk viharjának középpontjában.

Szüksége volt erre a kis időre egyedül, a vámpírjainyüzsgése nélkül, hogy helyreállítsa a saját lelki békéjét, mielőtt beszélne Emmával. Megkerülve az ódon kanapét átment a nappaliba. Emma az oldalán feküdt, egy horgolt takaró alatt, amelyet Baldwin dobhatott rá. Összegömbölyödve feküdt, térdét a mellkasához húzta, karját szorosan maga elé tartotta, kezét ökölbe szorította, mintha egy közelgő csapás ellen védekezne.

A férfi leült mellé, és a kanapé megereszkedett a súlya alatt. Nem lehetett kényelmes neki itt aludni. Talán előbb fel kellene vinnie az emeletre. Enyhén elmosolyodott, felismerve a gondolatot annak, ami volt – egy mód, hogy késleltesse az elkerülhetetlent.

A nő sötét haja előrehullott, eltakarva a fél arcát. A férfi félresöpörte, és azt suttogta: – Emma!

A lány szempillái megrebbentek, sötétek a világos bőrén, és a légzése kevésbé szabályossá változott. Duncan végigsimított ujjainak hátuljával a lány selymes arcán.

– Ébredj fel, Emmaline!

 

* * * *

 

Emma érezte Duncan jelenlétét, mielőtt még meghallotta volna a hangját. Azt hitte, hogy ez csak egy álom, de valóságosnak érezte. Olyan érzés volt, mint Duncan mindig, a nyugalom takarója, ami az ellentéte volt annak, ahogy idegessé tette a legtöbb embert, legalábbis kezdetben.

Bármi is volt, tudta, hogy fel kell ébrednie, mert valamire emlékeznie kell. Valamire, amiért Duncan itt volt.

– Emma! – A férfi hangja behatolt az álmába, arra ösztönözve, hogy felébredjen. De hirtelen már nem akart felébredni. Olyan szép volt az álmában. Biztonságos. És valami szörnyűség vár rá, amikor majd felébred.

A férfi keze végigsimított az arcán.

– Ébredj fel, Emmaline!

Az álom utolsó maradványai is elszálltak az igazi nevének váratlan használatától, és halkan felnyögött. Próbált megfordulni, elfordulni a férfitól, de Duncan nem engedte. Erős kezét a vállára téve gyengéden, de hajthatatlanul a helyén tartotta.

– Tudom, hogy ébren vagy, Emma!

Emma szeme kinyílt. Duncanre meredt, bár alig látta a félhomályban.

– Szeretnéd, hogy felkapcsoljam a villanyt? – kérdezte a férfi. Úgy tűnt, mindig tudja, mire gondol a lány. Azt mondta, az arcok olvasásában való jártassága miatt, de a lány eltűnődött, hogy talán valami többről van szó.

– Nem – válaszolta rekedten az álomtól. Tudta, miért van itt a férfi. Lacey miatt. És ő sötétséget akart. Felült. Még mindig rajta volt Duncan kabátja, és összefogta magán, miközben a nagymamája takaróját a kanapé végéhez tolta. Nem emlékezett a hazafelé útra, ahogy arra sem, hogy elaludt volna.

– Kérsz egy kis vizet?– kérdezte Duncan. A kanapé szélén ült, és a lány megkerülte, hogy a lábát a padlóra eresztve felüljön.

Átölelve magát előrehajolt, és megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm.

Hallotta, ahogy a férfi felsóhajt, miközben átült a kanapéról a robusztus, régi dohányzóasztalra, amelyet ő és Lacey a járdaszegély mellől mentettek meg, amikor beköltöztek ebbe a házba. Valaki két háztömbnyire innen tette ki a szemétbe, de Lacey hazafelé menet meglátta, és visszarángatta Emmát magával, hogy összeszedjék. Az az átkozott dolog olyan nehéz volt, hogy nehezen tudták még félig is betuszkolni Emma csomagtartójába, aztán alig voltak képesek felcipelni a lépcsőn a házba. Mindketten úgy nyögtek, mint a gyökereket túró disznók, és ötpercenként megálltak pihenni. Elmosolyodott az emlékre, és elszörnyedve érezte, hogy könnyek égetik a szemhéját.

Emma az ajkába harapott, miközben az önuralmáért küzdött. Nem akart sírni. A könnyek nem hoznák vissza Lacey-t. Semmi sem hozná vissza. Emma feladata most az volt, hogy rendesen eltemesseLacey-t. Aztán megtalálja azt, aki ezt tette, és megölje. Volt fegyvere, és tudta, hogyan kell használni. Nem lehetett úgy felnőni ott, ahol ő felnőtt, hogy ne tanult volna meg lőni. Még egy virginiai lőtérnekis tagja volt. Semmi értelme fegyvert tartani, ha nem tudsz vele eltalálni semmit. Nem ment ki olyan gyakran a lőtérre, mint szeretett volna, de elég jól célzott. És közelről és személyesen nem számított volna.

Akárhogy is, Emma nem akart a rendőrségre várni. A rendőröket túl könnyen meg lehetett vásárolni ebben a városban. Különben is, ha komolyabban vették volna, amikor bejelentette Lacey eltűnését, talán a legjobb barátnője most nem lenne halott. Ki tudta, mennyi ideig volt eltemetve abban a...

De nem akart erre gondolni. Addig kell tartania magát, amíg meggyőzi Duncant, hogy jól van, és utána a gyilkos jobb, ha elkezd a háta mögé nézelődni, mert valakivel meg fogja ezt fizettetni.

– Emma?– szólalt meg Duncan halkan.

Emma felnézett a férfi szemébe. Aggódónak tűnt, de nem volt rá szükség. Ő jól volt. Még annál is jobban. Hideg céltudatosság volt.

– Duncan – mondta, és büszke volt arra, hogy milyen egyenletes a hangja, milyen nyugodt. Duncan értékelte a nyugalmat. – Nem kell aggódnod miattam! Jól vagyok.

Duncan éber tekintete mintha megdermedt volna, és egy pillanatra Emma azt hitte, hogy a férfi meleg barna szemét mély bronzos ragyogás váltja fel. Abban a pillanatban meg volt győződve arról, hogy a férfi tudja, mit akar csinálni, mit tervez holnapra és holnaputánra. De aztán a férfi pislogott, és Emma meggyőzte magát, hogy ez lehetetlen. Mindig is élénk képzelőerejevolt.

– Sajnálom, Emma!

– Nagyon kedves tőled – mondta a lány emlékezve a nagymamája tanításaira. Egy közhely minden alkalomra. Bármi, amivel elfedheted, amit valójában érzel, hogy soha senkinek ne kelljen elszenvednie a valódi érzelmek okozta kínos helyzetet.

Duncan szeme mogorván összeszűkült.

– Hagyd ezt abba!

A nő dühösen viszonozta a pillantást. – Mit hagyjak abba?

– Hagyd abba, hogy kizársz az udvariaskodó déli modoroddal!

– Fogalmam sincs, miről beszélsz!

– Én egy vámpírlord vagyok, Emma. Nem tudsz átverni!

– Jó neked! – vágott vissza a lány. – Én ember vagyok, és megteszek minden tőlem telhetőt.– Mégis mit képzelt magáról, ki a fenének képzelte magát? Ha úgy akart tenni, mintha nem szakadna meg a szíve, ha azt kellett hinnie, ki volt ő, hogy megmondja neki, hogy nem teheti?

– Rendben! – Felállt, félrelökte az útjából a nehéz asztalt, mintha az semmit sem nyomna. Hátat fordított neki, egy pillanatig figyelmen kívül hagyva őt. A lány látta rajta, hogy dühös, és próbál uralkodni rajta. Néhány férfi ököllel a falba csapott volna, vagy talán még szét is hajigált volna valamit. Duncan ehhez túlságosan visszafogott volt, de azért voltak jelek. Nem ő volt az egyetlen, aki tudott olvasni a testbeszédben. Ő és Lacey hét évet éltek túl a nevelőszülőknél. Átkozottul értett a testbeszéd olvasásához.

– Van néhány dolog, amit tudnod kell – mondta végül, de nem fordult felé.

– Hol van Lacey teste? – kérdezte helyette.

Erre a férfi megfordult, hogy rábámuljon. Először azt hitte, nem fog válaszolni a kérdésére, de aztán azt mondta: – Egy Falls Church-i ravatalozóban.

A lány a homlokát ráncolta. – Miért ott? A rendőrség nem fog...

– Nem lesz rendőrség!

Emma felállt, hirtelen ugyanolyan dühösen, mint amilyen dühös volt Duncan az előbb. Elfeledkezett arról, hogy ő maga is ki akarta zárni a rendőrséget, hogy bosszút állhasson. Nem hagyhatta, hogy a férfi eltussolja az ügyet, és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna.

– Hogy érted, hogy nemlesz rendőrség? – követelte. – Te és a vámpírjaid meggyilkoltátok Lacey-t! A rendőrség ráveszi Victort, hogy visszajöjjön, és...

– Victor halott.

Emma megdermedt, hirtelen zavarba jött.

– De hogyan? Úgy értem, mikor?

– Négy estével ezelőtt.

A lány a homlokát ráncolva számolt vissza.

– De ez azt jelenti, hogy az első este, amikor találkoztam veled a követségen...

– Az nem egy kibaszott követség! – vicsorogta a férfi– És igen, már halott volt. Így működik ez a vámpíroknál.

– Mi működik hogyan? – erősködött a lány, egyáltalán nem zavartatva magát a férfi hangulatától. Válaszokat akart.

A férfi válaszolni kezdett, aztán elharapta, amit mondani készült, és helyette azt mondta: – Nem számít! Ami számít, az az, hogy vámpírok is részt vettek ebben a bűntényben, és a vámpírok majd gondot viselnek róla.

– Ez meg mit jelent? – erősködött a lány, és úgy érezte, hogy maga is vicsorogni szeretne. – Tehát Victor halott. Nagyszerű, fantasztikus! Ezzel már egy meg is…

– Öt van meg – vágott közbe a férfi. – Voltak testőrei.

– Akkor öt– csattant fel a nő. – Nem érdekel! Ha bármi közük volt Lacey...– Megakadt a szó a torkán, és kényszerítenie kellett magát, hogy folytassa, felszította a dühének lángját, hogy tovább folytassa, hogy befejezze a mondatot. – …Lacey halálához – folytatta szenvtelenül –, akkor megérdemelték a halált. De nem ők voltak az egyetlenek.

– Igazad van! Nem csak ők voltak. De tudom, hogy ki volt, és gondoskodom róla.

Emma először nézett rá némán. Már tudta, hogy ki ölte meg Lacey-t?

– Gondoskodom róla, Emma. Ígérem!

– Bármit is fogsz csinálni, én is benne akarok lenni!

– Szó sem lehet róla!

Dacosan felemelte az állát.

– Gondold át még egyszer, vámpír! Nem akarod, hogy a rendőrségre menjek? Akkor én is benne akarok lenni. Ha megadod, amit akarok, megkapod, amit akarsz.

Duncan hirtelen ott termett előtte, fölé tornyosult, elnyomta a puszta méretével és erejével. Eltűnt a hűvös visszafogottsága, és a helyébe valami jéghideg, halálos, abszolútveszélyes lépett. Ez volt az igazi Duncan, a vámpír, aki elég erős ahhoz, hogy parancsoljon másoknak, és a lány ösztönösen tudta, hogy egy gondolattal is képes lenne megölni őt.

– Fogalmad sincs, mit akarok – mondta a férfi megfontoltan. – Légy nagyon óvatos, Emmaline!

A lány nagyot nyelt. A szíve olyan vadul kalapált, hogy úgy érezte a torkában dobog.

– Oké – suttogta, majd megacélozta a bátorságát, és viszonozta a férfi dühös pillantását. – De attól még benne akarok lenni!

A férfi néhány másodpercig még bámult rá, aztán egy apró mosoly ívelt felfelé az ajkán, ott volt és eltűnt, szinte mielőtt Emma észrevehette volna.

– Rendben van – egyezett bele.

Emma nem is lehetett volna jobban megdöbbenve. Most beleegyezett?

– Megegyeztünk – folytatta Duncan simán. – Várlak a követségen, ahogy te nevezed, minden este egy órával napnyugta után, amíg ez be nem fejeződik. És elvárom, hogy ugyanúgy dolgozz, mint mi többiek!

– Rendben – mondta a lány, és a gondolatai megbicsaklottak, ahogy próbált váltani. Segíteni akart neki megtalálniLacey gyilkosát. Pontosabban ő akart segíteni neki, de ami igazán számított, hogy a férfi sokkal gyorsabban meg tudta volna csinálni, mint ő egyedül. És amint a férfi a megfelelő irányba tereli, a saját kezébe veszi majd a dolgokat. Elvégre a vámpírok egész nap aludtak. Semmit sem tehetett volna, hogy megállítsa.

Duncan áthatóan figyelte őt, és a lány gyorsan elfedte a gondolatait, azzal foglalva le az elméjét, hogy igyekezett felidézni, mikor megy le a nap, és hogyan győzhetné meg Sharont, hogy egy ideig minden nap korábban távozhasson a munkából.

– Mikor kezdünk? – kérdezte.

Duncan tekintete megenyhült.

– Vegyél ki néhány napot. Temesd el a barátnődet. Azok az emberek, akiket keresünk, a felelősök, nem fogják tudni, hogy megtaláltuk Lacey holttestét. Nincs okuk gyanakodni, nincs okuk menekülni. De ha mégis megteszik, én megtalálom őket.

Emma rá meredt, hitt neki, tudta, hogy segíteni fog igazságot szolgáltatni Lacey-nek.

Lacey. A szomorúság figyelmeztetés nélkül támadt fel benne. Egyedül akart lenni. Egyedül kellett lennie, hogy a párnába temesse az arcát, és olyan helyen nyilvánítsakia vesztesége fájdalmát, ahol senki sem hallhatja. Duncan arca elhomályosult, és a lány pislogva próbálta elfojtani a hirtelen jött könnyeit. Volt még egy utolsó dolog, amit tudnia kellett.

– Meg tudnád adni a ravatalozó nevét, kérlek? Gondot kell viselnem az én Lacey-mről.

 

* * * *

 

Duncan becsukta maga mögött az ajtót, és hallgatta, ahogy Miguel és a többiek lepihennek aznapra. Ajtók csapódtak, és a hangok elhalkultak, míg végül csak a csend maradt. Levetkőzött, hagyta, hogy a ruhái a padlóra hulljanak. Olyan halálszagot árasztottak magukból, ami soha nem jönne ki belőlük. Holnap elégeti őket a szeméttel együtt.

Átment a szobán, és közben automatikusan ellenőrizte az ablakokat, meggyőződött róla, hogy a redőnyök le vannak húzva, a nehéz függönyök szorosan össze vannak zárva. Fáradt volt ma este, testét és lelkét egyaránt meggyötörte a feltárt szörnyűség, de még inkább Emma gyászának súlya. Ez megérintett egy helyet a lelkében, egy régi sebet, amely annyira behegedt, hogy már alig volt ott. Ez az a zsigeri veszteség volt, amikor valaki oly kedveset veszít el, valaki olyat, akiért szívesen odaadta volna az életét. Egy fájdalom, amit olyan régen eltemetett, hogy már meggyőzte magát, hogy tényleg elmúlt.

De Emma gyásza visszahozta az egészet...

 

* * * *

 

1862, Stones River, Tennessee

 

 

Feküdt a sárban, hallgatva a körülötte haldoklók sikolyait, és azoknak a halk nyögéseit, akik már túlságosan eltávolodtak, hogy sikoltozzanak. A nap már néhány perce lenyugodott, bár ennél sokkal régebbnek tűnt. Figyelte a vörös izzást a horizonton, és azon tűnődött, hogy vajon mennyi ebből a színből a nap, és mennyi a vérköd a napi kegyetlen harcokból. Isten tudja, hogy ma annyi vér folyt ki, ami ezernyi naplementét is kiszínezhetett volna. Egyetlen vigasza az volt, hogy tudta, hogy a frontvonal mindkét oldalán voltak halottak, és ez valóban csekély vigasz volt. Sokkal vigasztalóbb volt a bizonyosság, hogy legalább az ő harcának vége.

Nem sikoltozott, még nem, de attól tartott, hogy hamarosan fog. Felemelte a kezét, rávéve magát, hogy lenézzen mocskos egyenruhájának véráztatta foszlányaira, és felnyögött a látványtól. Nem volt sebész, de látott már elég levágott állatot ahhoz, hogy tudja, mit lát. Olyan biztosan kizsigerelték, mint egy disznót nyáron. A bőre felhasadt, a belei nagy, szürke hurkákban domborodtak ki, szürkébbek voltak, mint az egyenruha, amit csak hetekkel ezelőtt kapott. A zubbony egy halott katonától származott, valakitől, akit sosem ismert. Megborzongott, amikor odaadták neki, nem akarta egy halott ember ruháját. De nehéz idők jártak. Ha valaki elutasította a szürkét, bármilyen okból is, az emberek gyanakodva néztek rá errefelé. Ez Tennessee volt, ahol majdnem annyian voltak a Konföderáció mellett, mint ahányan nem, és nem számított, mit mondasz. Az számított, hogy mit tettél. Duncan tehát felvette a szürke zubbonyt, és megvonta a vállát, úgy érezte, mintha maga a halál telepedett volna a csontjaira. És nem is tévedett nagyot.

Ismét a hasára tette a kezét, nem törődve a belei nyálkás érzetével az ujjain. Legszívesebben az ég felé üvöltött volna. Nem a fájdalomtól, bár úgy érezte, mintha egy forró piszkavasat döftek volna a hasába, amit időnként megforgattak. De nem ez dühítette fel annyira, hogy az Istent, a tábornokait, és az összes többi egyenruhás embert átkozza, akik a hozzá hasonló parasztokat küldték harcolni. Maga a halál volt az, ami feldühítette. Nem mintha félt volna tőle. Úgy gondolta, hogy elég jó életet élt ahhoz, hogy a Szentírás által ígért mennyei jutalom legyen végül az övé. Az dühítette fel, amit hátrahagyott, a dolgok, amik elvégezetlenek maradtak – még akkor is, ha tudta, hogy ezek közül néhány nem keresztényi jellegű volt, és valószínűleg egyenesen a pokolba küldte volna. De még itt fekve a halál szélén is, megérte volna. Magát a mennyországot is feladta volna, hogy megbosszulja a sérelmeket, amelyeket a szerettei ellen követtek el.

Felsóhajtott, és hátradőlt a sárban, már nem foglalkozott a mocsokkal, de még a bűzzel sem. Már nem tűnt olyan rossznak, és úgy vélte, vagy megszokta, vagy haldokolnak az érzékei. Akárhogy is, nem volt benne annyi, hogy törődjön vele.

A hozzá legközelebbi katona hirtelen elhallgatott, és Duncan lehunyva a szemét a férfi lelkéért imádkozott. Csak remélni tudta, hogy lesz még valaki, aki érte is imádkozik, amikor eljön az ideje.

Egy árnyék takarta el a hold fényét a csukott szemhéja mögött, és a szíve megugrott egy kicsit. Talán mégiscsak ez volt az.

– Nem is sérültél meg olyan nagyon, fiú – mondta egy mély hang, olyan akcentussal, amilyent még sosem hallott.

Duncan szeme kinyílt, és a fölé hajoló férfira meredt. A korábban arra járó sebész óta senki sem szólt hozzá, ő pedig csak szomorúan megrázta a fejét, és továbbállt. Duncan nem hibáztatta a férfit. Semmi értelme a képességeit olyanokra pazarolni, akiket nem lehetett megmenteni. És ebbe Duncan is beletartozott, és minden másik ember, akinek megsérültek a belei. Előbb-utóbb összeszedik majd őket azok, akiknek az volt a feladatuk, hogy összegyűjtsék a halottakat és haldoklókat. De Duncan még nem volt halott, szóval ki volt ez az idegen, és mit akart?

A férfi felnézett, és Duncan azon tűnődött, hogy talán Isten mégiscsak megbüntette utolsó bosszúálló gondolataiért, és a pokolra küldte. Mert ez nem egy átlagos ember volt. A szeme éjfekete volt, a peremén gonosz ezüstös csillogással, mintha valami kileselkedne mögüle. És termetesebb volt, mint bármelyik férfi, akit Duncan valaha is látott. Nagyobb volt, mint Duncan, pedig ő nagydarab embernek számított.

Az idegen elmosolyodott, a fogai tiszták és fehérek voltak.

– Nem a te keresztény ördögöd vagyok. És ez nem a pokol.– Homlokráncolva nézett körbe. – Vagy legalábbis nem az, amire te gondolsz.

Duncan bámult. – Honnan tudod, mire gondolok? – suttogta, és a szája szinte túl száraz volt, hogy megformálja a szavakat.

– Sok mindent tudok – mondta az idegen, és ismét felé fordította azt a fekete tekintetét. – Tudom, hogy nem kell ma meghalnod.– Figyelmesen tanulmányozta Duncant. – Hacsak nem akarsz mégis.

Duncan reményt érzett, amit gyorsan a félelem követett. Élni akart, legalább addig, amíg bosszút állhat, de vajon milyen árat követelhet tőle ez az ördögi férfi? Az ilyen emberek semmit sem adtak ingyen. De hát néhány dolog minden árat megért.

– Élni akarok – mondta, megkockáztatva a dolgot.

– Nincs kérdés, nincs alku? – csúfolódott könnyedén a férfi. – Ilyen gyorsan egyezséget kötsz az ördöggel, Duncan Milford?

– Honnan tudod a nevem?– kérdezte Duncan nagyot nyelve.

– Már mondtam neked. Sok mindent tudok. De előbb beszéljük meg az alkunkat. Ma este megmenthetem az életed, de cserébe a szolgálatodat akarom!

Duncan pislogott. Akkor az idegen az Unió kémje volt? Azt hitte, hogy Duncannek van valami használható információja? Mert neki biztosan nem volt.

– Miféle szolgálatot? – kérdezte, akaratlanul is kíváncsian.

A férfi megvonta a vállát.

– Utazó vagyok ezen a helyen. Szükségem van valakire, aki ismeri a helyi szokásokat, sőt még a nyelvet is. Bár azt hittem, elég jól beszélem, mielőtt idejöttem – tette hozzá a férfi mellékesen.

Duncan megvizsgálta a férfi szavait. Valójában elég jól beszélt, bár talán egy kicsit túl jól. Már a beszédének korrektsége is elárulta külföldi származását, ez és az akcentus, amit Duncan még mindig nem tudott hova tenni.

Duncan megmozdult, próbálta enyhíteni a gyomrában újra jelentkező fájdalmat.

– Azt akarod, hogy...– Felzihált, amikor az a forró piszkavas újra beledöfött és forogni kezdett. Elhallgatott, és azt kívánta, hogy bár még néhány percig ne lenne ott. Lehunyta a szemét, megpróbált visszaemlékezni a gyermekei arcára, elképzelte a fiát, amint a nap végén odarohan hozzá, hogy üdvözölje. Elmosolyodott, de az arcuk kezdett elhalványulni, ahogy a friss kín hulláma felperzselte a beleit, és a feketeség a gondolataival együtt az emlékeit is elrabolta.

Amikor újra kinyitotta a szemét, tudta, hogy sok idő telt el.

– Mennyi ideig? – kérdezte az idegentől, aki mellette térdelt a sárban. – Mennyi ideig voltam eszméletlen?

– Elég sokáig – morogta a férfi. – Hogy érzed magad?

Duncan elfintorodva nyalta meg kiszáradt ajkát. Furcsa ízt érzett a szájában. Nem rossz, sőt, jobb, mint az epe keserű íze, amit a sebesülése óta érzett. Óvatos lélegzetet vett, nem akarta felébreszteni a fájdalmat, és rájött, hogy a gyomrában csak enyhe fájdalmat érez. Döbbenten nézett lefelé. A nadrágja még mindig szakadt és véres volt, de a hasa ép, a bőrét nyers, vörös hegek ráncolták, ahelyett, hogy szétnyílt lett volna, amelyek között kibuktak a fénylő, szürke belek. Duncan bámulta, majd hirtelen elszörnyedve felnézett. Ez bizonyára istentelen dolog volt.

A férfi türelmetlen hangot adott ki.

– Elég volt, Milford! Már mondtam neked, hogy nem vagyok ördög. A te Istened nem gyógyít is? Most pedig, akarod az alkumat vagy sem? Te életben maradsz, és cserébe a segédemként szolgálsz.

Duncan bámult. – De hát te már meggyógyítottál engem.

A férfi szelíden elmosolyodott. – Így van.

Nos, ez bosszantó volt, gondolta Duncan. Hiszen ez nem trükk volt. A legrosszabb fájdalom elmúlt. És nemcsak a seb fájdalma, amely minden bizonnyal megölte volna, hanem a fájdalom a lábában is, amelyet még gyerekkorában tört el. A törés rosszul gyógyult, és azóta minden nap fájt neki. Mégis, itt fekve a sárban és a vérben jobban érezte magát, mint amire gyerekkora óta emlékezett. És talán ez az égiek ajándéka volt, mert az idegen nem hasonlított egyetlen démonra sem, akit Duncan a könyvekben látott, és nem is úgy viselkedett, ahogy a lelkészek a prédikációikban figyelmeztették. Sőt, semmi jelét sem adta annak, hogy visszavonná a gyógyulását, ha Duncan visszautasítaná az alkut, amit az ördög szolgája bizonyára megtett volna.

Ugyanakkor Duncan jóhiszeműen nem utasíthatta vissza az alkut, hiszen az idegen ténylegesen meggyógyította őt. Valóban kellemetlen helyzet.

– Meddig? – kérdezte hirtelen.

A férfi kérdőn felvonta finom szemöldökét.

– Meddig kellene szolgálnom téged?

A férfi megvonta a vállát. – Az életed hátralévő részében vagy az enyémben – mondta, és megfordult, hogy ismét felmérje a csatateret.

Duncan felsóhajtott. Erre számított. Nem mintha fontos lett volna. Nem volt már semmi és senki, akihez hazamehetett volna. Kételkedett benne, hogy egyáltalán létezik-e még az otthona.

– Rendben van – mondta. – Elfogadom az alkut.

– Még valami – mondta az idegen, és széles vigyorral Duncan felé fordult.

Duncan megdermedt a fekete tekintet meglepő súlya alatt. A szíve hevesen kezdett dobogni, és a légzése is felgyorsult, mintha a teste már tudott volna valamit, amit az elméje még nem fogott fel. Valamelyik része tudta, hogy rettegve kellene nyüszítenie, négykézláb elmásznia, ha ez kell ahhoz, hogy elmeneküljön az előtte álló nem emberi szörnyeteg elől. Ehelyett csak feküdt és szinte csodálkozva bámult, amikor a férfi vigyorából olyan hosszú agyarak nőttek, mint bármelyik vörös farkasé, és ahogy a szeme ezüstös fénye úgy kezdett csillogni, mint maguk a csillagok. Talán az idegen valahogy megbűvölte őt, vagy talán mégiscsak meghalt, és ez az egész beszélgetés nem volt más, mint egy haldokló képzelgése.

– Mi vagy te? – hallotta magát a kérdést feltenni.

– Vámpír vagyok – mondta a férfi. – És ha úgy döntesz, hogy velem maradsz, te is az leszel.

– Nem tudom, mi az – mondta Duncanmeglepődve a saját nyugalmán.

A férfi – nem, a vámpír – felnevetett. – Csodálatos dolog – mondta, majd lehajtotta a fejét, és ismét figyelmesen Duncanre meredt.

– Te… ember vagy?– kérdezte Duncan.

A vámpír felvonta az egyik vállát.

– Embernek születtem. Bizonyos értelemben még mindig az vagyok. De a vámpírrá válás megváltoztat. Többé tesz, mint ami voltál. Még mindig Duncan Milford maradsz, de több is leszel. Erősebb, keményebb, hatalmasabb.

Duncan elgondolkodott ezen.

– Kérhetek egy adományt tőled?

Az idegen meglepettnek látszott ettől, de bólintott.

– Kérhetsz.

– Ha veled megyek, ha olyan...vámpírrá válok, mint te, akkor arra kérlek, engedj meg nekem egy utolsó dolgot, mielőtt elmegyünk.

A vámpír kíváncsian döntötte oldalra a fejét.

– Milyen dolog az?

– Bosszúállás – mondta Duncan halkan.

A vámpír szemében felragyogott az ezüstös szín, Duncan már attól tartott, hogy ez futásra késztet másokat.

– Megegyeztünk – mondta a vámpír. Felállt, és a kezét nyújtotta.

Duncan megragadta, és érezte, hogy úgy húzza fel a talpára, mintha semmit sem nyomna.

– Hogy szólíthatom, uram?

– Raphael – mondta a vámpír. – A nevem Raphael.– Hátralépett, és egy lendületes mozdulatot tett. – Vezess, Duncan Milford!Vár rád a bosszúd!

Az éjszaka nagy részében gyalogoltak. Duncan eleinte aggódott az őrök miatt, hogy dezertőrnek vagy még rosszabbnak bélyegzik. De Raphael biztosította őt, hogy nem fogják őket észrevenni, és nem is látták meg őket. Többször elhaladtak egy-egy őrszem közelében, egyszer még a parancsnoki sátor mellett is elsétáltak. Mégsem tűnt úgy, hogy bárki is észlelte volna, hogy ott vannak. Az állatok teljesen más lapra tartoztak. A lovak megérezték őket, nyugtalanul mozogtak és felhorkantak, amikor átcsúsztak az őrök között, de Raphael és Duncan már régen elmentek, mire bárki ellenőrizte volna az állatokat – feltéve, hogy bárki is foglalkozott velük.

Miközben sétáltak, Raphael mesélt valamennyit Duncannek arról, hogy ki ő, és mit jelent vámpírnak lenni.

– Mint az atyád – mondta Raphael, miközben egy elhagyatott országúton haladtak –, megtanítalak arra, hogyan élj túl, hogyan használd az újjászületés által rád ruházott adottságokat.

– Újjászületés? – ismételte meg Duncan.

A nagydarab vámpír bólintott. – Így hívjuk, mert ez az, amiről szó van. Minden, ami korábban voltál, megváltozik. Mindenkit magad mögött hagysz, akit ismersz, még a családodat is. Van családod, Duncan?

A bánat hulláma végigsöpörtDuncanen, majdnem megfojtotta, és több lépésbe telt, mire újra meg tudott szólalni. Raphael csendben maradt, és Duncan hálás volt érte. Végül azt mondta: – Egyszer volt. Többé már nincs.

Raphael először nem szólt semmit, mintha azon töprengett volna, hányféleképpen veszítheti el egy ember a családját.

– Ez a bosszú, amit kértél, a családodért van.– Tényként közölte, nem kérdésként, de Duncan mégis válaszolt.

– Igen.– Lenyelte a torkát eltömő veszteség kemény csomóját. – A feleségem és a gyermekeim.

Percek teltek el, mire Raphael ismét megszólalt.

– Ez nehéz teher minden férfinak.

Duncan bólintott, majd alaposan tanulmányozta a vámpírt, és azon tűnődött, vajon ő is elvesztett-e valakit.

– Hátrahagyta a családját, uram?

Raphael arcán ádáz kifejezés futott át, és Duncan arra gondolt, hogy talán túl messzire ment, túl sokat feltételezett. Bocsánatkérésre nyitotta a száját, de Raphael szólalt meg előbb.

– A szüleimet – mondta hirtelen. – Bár apámnem nagy veszteségnek számított, anyámat meggyászoltam. A húgomat is, legalábbis egy ideig azt hittem.

Duncan kíváncsi volt ez utóbbira, de úgy döntött, nem kísérti tovább a szerencséjét.

– Azt mondta, hogy nemrég érkezett ebbe az országba, uram? Rossz időpontot választott.

– Az igazság az, hogy néhány évvel ezelőtt érkeztünk. Ennyi időbe telt, amíg berendezkedtünk, és elhatároztuk, hogy nyugatra költözünk.

– Mi? – kérdezte Duncan kissé idegesen. – Többen is vannak?

Raphael bizonyára kihallotta az idegességet a hangjából. Rávigyorgott Duncanre, a szemei megint azt a furcsa ezüstös színt öltötték.

– Ha a vámpírokra gondolsz, akkor többen is vannak, bár az emberek nagyrészt nem tudnak rólunk. A saját csoportom kicsi, csak azok, akiket az óhazából hoztam magammal. De azért nem kell aggódnod. Ők teljesen hűségesek hozzám.

– Megkérdezhetem, hogy hol vannak, felség?

– Hagyd abba a felségezést, fiú! Ha muszáj, a címem lord, mert az vagyok, egy vámpírlord.

– Igen, Lordom! – mondta Duncan kötelességtudóan, bár furcsa volt kimondani. Ebben az országban nem léteztek ilyen címek. Az alapítók maguk mögött hagyták az ilyesmit, de talán a vámpírok másképp voltak ezzel.

– Akkor sok földbirtoka van, uram? – érdeklődött.

Raphael felkacagott.

– És ezzel csak jól megbökted a büszkeségemet, Duncan!

– Nem úgy értettem, hogy bármilyen...

– Ne kérj bocsánatot! Jogod van hozzá. Nincs semmim, csak néhány hűséges emberem és egy pénzzel teli erszényem. Az embereket gondosan választottam ki, a pénz pedig könnyen jön. Ami a többit illeti, légy biztos benne, Duncan Milford, egy birodalmat fogok uralni, mielőtt végzek!

Duncan egyetértően bólintott, és egy ideig szótlanul folytatták az utat. A hold már lenyugodott, és az éjszaka kezdte felvenni a hajnalt megelőző csendet, amikor Raphael hirtelen letért az útról, és mélyen a fák közé tartott. Duncan követte, nem tudta, mi mást tehetne. Ő választotta az útvonalat, amelyen visszatértek az otthonába, de még sok mérföldet kellett megtenniük, és nem ismerte a vidéket, amelyen keresztülhaladtak. Raphael azonban úgy tűnt, tudja, merre kell mennie, és addig tört át a sűrű erdőben, amíg el nem értek egy kis kunyhóhoz. Néhány alacsonyan lógó ág alatt rejtőzött, egy durva építésű, kezeletlen rönkökből és sárból készített építmény volt, de elég stabilnak tűnt, és valószínűleg vadászok használták nyáron. Mivel most tél volt, a hely üres volt, amennyire Duncan meg tudta állapítani, és az ajtón lévő erős zár nem hívta a látogatókat. Raphael azonban nem habozott. Egyenesen odalépett, és úgy csavargatta a vastag fémzárat, mintha papír lenne, majd félredobta.

Duncan az immár használhatatlan lakatról Raphaelre bámult, majd vissza.

– Hamarosan te is megteszed ugyanezt – biztosította Raphael, majd belökte az ajtót, és belépett. Duncan lassabban követte, és belépve azt látta, hogy Raphael kritikusan szemügyre veszi a helyet. – Aludtam már jobb helyen is – mondta. – És rosszabbon is. Ez megteszi.

Rövid időre lehunyta a szemét, majd kinyitotta, és azt mondta: – Épp elég időnk van. Ülj le, Duncan! – Nem várt, hanem a földre ereszkedett, hátát a falnak szorítva.

Duncan megvonta a vállát, és leült mellé, azon tűnődve, mi következik.

– Vannak dolgok, amelyeket meg kell beszélnünk, mielőtt továbbmegyünk – kezdte Raphael. – Engem akaratomon kívül tettek vámpírrá, vagy legalábbis tudtomon kívül. Senki sem kérdezte meg, hogy akarom-e vagy sem, de annyit mondhatok, hogy nem bánom. Páratlan ajándék ez. Közel háromszáz éveélek, Duncan. Olyan hatalmam van, amit nem hinnél el, ha elmondanám, de meg fogod érteni, ha csatlakozol hozzánk. Sok mindent meg kell majd tanulnod a vámpírlétről, de a legfontosabb ez. Ahhoz, hogy túlélj, emberi vért kell innod.

Duncan szeme tágra nyílt a rémülettől.

– Uram! Harcoltam már háborúban, mint jól tudja, de nem vágyom arra, hogy ártatlanok megölésével maradjak életben!

Raphael megrázta a fejét.

– Nem szükséges megölni azokat az embereket, akikből inni akarsz, Duncan. Sőt, ha egyszer vámpírrá válsz, maga a harapásod is élvezetes lesz számukra. Néhányan valójában fel is kínálják majd, hogy igyál a vérükből, cserébe ezért az élvezetért, bár lesz olyan is, hogy neked kell majd elvenned, amire szükséged van. De soha nem kell majd ölnöd érte.

Duncan félrenézett, és elgondolkodott azon, amit az imént hallott. Ez minden bizonnyal új megvilágításba helyezte a döntését. Meg tudná ezt tenni? Meg tudna harapni egy másik embert, és inni a véréből?

– Ismétlem, nem teszlek vámpírrá az akaratod ellenére, Duncan. Az áldásommal még mindig tekintheted a gyógyulást ajándéknak, és visszatérhetsz ahhoz, ami vár rád. Vagy jöhetsz továbbvelem és a többiekkel. A döntés a tiéd, de most kell meghoznod!

Duncan ugyanazt az üres ajtót bámulta, mint Raphael, a saját múltját és a jövőjét keresve... és nem talált semmit. A múltját ellopták, amikor megölték a családját, és a jövője is meghalt velük együtt.

– Megteszem, uram – suttogta, majd erősebben megismételte: – Megteszem.

– Akkor el kell kezdenünk, mert a nap már nincs messze. Fontos lecke, Duncan! A nap az ellenségünk. Egész nap álomba zár minket, és ha kitevődünk a fényének, hamuvá égünk, ha ott maradunk. Ez talán a legnagyobb sebezhetőségünk.

– Megölhetnek minket másképp is, uram?

Raphael bólintott. – Karóa szívünkbe, vagy karddal, ha megfelelően bánnak vele. Tűz, ha a sérülés túl nagy ahhoz, hogy gyógyítható legyen. És senki, még egy vámpír sem élheti túl, ha levágják a fejét.

Duncan idegesen felnevetett. – Jó tudni, uram.

Raphael megveregette a vállát, majd felállt, és körülnézett.

– Feküdj oda! – mondta.

– Uram? – kérdezte Duncanzavartan felnézve rá.

– Feküdj le! – ismételte meg Raphael. – Így mindkettőnknek könnyebb lesz.

Duncan szíve egy kicsit dadogni kezdett, korábbi szavai ellenére. – Most?

– Most, Duncan – mondta Raphael gyengéden.

Duncan felállt. Majdnem túl sötét volt ahhoz, hogy lásson, de ki tudott venni egy magányos priccset a túlsó falnál. Alig volt több egy fakeretnél és léceknél, még szalmazsák sem volt rajta. Bárki is használta nyáron ezt a helyet, tudta jól, hogy ilyesmit nem hagy hátra. A következő szezonbanmár hemzsegett volna a kártevőktől. Odalépett a priccshez, aztán egyik kezével lenyúlt, ránehezedve a lécekre, hogy tesztelje azok szilárdságát. Kicsit behajoltak, de kitartottak, így hát leereszkedett, és úgy gondolta, hogy még ez is jobb, mint a hideg föld, amelyen azóta aludt, hogy részt vett Bragg tábornok hetekig tartó Tennessee-i menetelésén. Kiengedett egy fáradt sóhajt, és úgy gondolta, hogy valószínűleg tudna aludni, csakhogy...

– Kényelmes, Duncan?

– Ööö, igen, uram.

Raphael föléje magasodott a sötétben.

– Megharaplak – mondta, miközben letérdelt a priccs mellé. – A nyakadon, mert az a leggyorsabb.

– Fájni fog?

– Csak az elején – mondta Raphael meglepő őszinteséggel. – De utána először és utoljára fogod megtapasztalni a vámpírharapás élvezetét. A vámpírok nem tudnak egymásból táplálkozni, és a harapásuknak sincs olyan hatása, mint egy emberre.

Raphael határozottan oldalra fordította Duncan fejét, és ott tartotta. Lélegzete forró volt, ahogy közelebb húzódott hozzá, és Duncan szíve dühösen verdesett a mellkasában. Valami kemény és hegyes érintés következett, majd olyan éles fájdalom hasított a nyakába, mint egy kés. Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán bolondot csináltak belőle, de aztán a vére felforrósodott, és a teste úgy megmerevedett, ahogy a felesége halála óta eltelt hónapokban még soha. Az agyának egy kis része azt súgta neki, hogy ez nem helyes, de nem érezte rossznak. Úgy érezte, hogy... csodálatos! Aztán egyáltalán nem érzett semmit.

Amikor Duncan felébredt, egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, és hallgatózott, csodálkozva a körülötte lévő hangok sokaságán. Egy kaparászó hangra elfordította a fejét, és tudta, hogy egy egér cikázik a fal mentén, bár nem látta. Odakint egy bagoly suhant el a feje fölött, szárnya keményen csapkodott. Duncan elmosolyodott. Mintha eddig csak a világ egyik felében élt volna, a másik fele pedig kívül esett volna a szánalmas érzékszervein. De többé már nem.

Kinyújtózkodott, erősnek és hajlékonynak érezte magát, és ismét rácsodálkozott a fájdalom, vagy a fájdalmak hiányára. Vigyora szélesebbre húzódott, és legszívesebben hátravetette volna a fejét, és olyan örömtől nevetett volna, amilyent évek óta nem érzett.

– Felébredtél.– Raphael lehajolva lépett be az ajtón, és Duncan rájött, hogy még mindig éjszaka van. Vagy volt?

– Meddig aludtam? – kérdezte.

– Csak egy napot – mondta Raphael. – Eleinte tovább fogsz aludni a sötétben, mint néhányan közülünk, de a vérem erős, és az erőd elég gyorsan fel fog épülni. Utána már csak rajtad múlik. Senki sem tudja megjósolni, milyen ajándékokat ad a vámpírlét. Ki kell várnunk és meglátjuk.

– Ez elég ajándék – mondta Duncan lelkesen. Felállt, egyenként próbálgatta a lábait, ide-oda hajlongott, és engedett a nevetésre való késztetésnek.

Raphael visszavigyorgott rá. – Mennünk kell! Ott van a bosszúállásod, aztán csatlakoznunk kell a többiekhez.

Bosszú, gondolta Duncan. Felegyenesedett, és szembefordult új urával.

– Készen állok, uram!

 

* * * *

 

Washington, D.C., napjainkban

 

 

Bosszú. Ez volt Duncan első gondolata, amikor másnap este felébredt. Nem tudta visszahozni Lacey-t Emmának, nem tudta elvenni a halála okozta fájdalmat. De bosszút állhatott azokon, akik bántották őt.

 

Tizennegyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Falls Church, Virginia

 

Emma tökéletesen egyenes háttal ült, kezét összekulcsolta az ölében. Két napba telt, mire mindennel elkészült. Két nap, hogy megfelelő búcsút rendezzen annak az egyetlen személynek a világon, aki igazán számított neki. A temetkezési vállalkozó nagyon kedves volt, de annyi döntést kellett meghoznia, olyan dolgokról, amelyekre egyedül soha nem gondolt volna.

De a rohanás, a temetés ilyen gyors megszervezésével járó stressz ellenére minden gyönyörű volt. És tökéletesen Lacey. A zene, a virágok, még a gyönyörű mahagóni koporsó is, a bronz díszítésekkel.

Lacey kedvenc zenéjének halk dallama elnyomta a körülötte zajló suttogó duruzsolásokat. Nehéz volt megtalálni a megfelelő dalokat a ma estére. Lacey mindig is rock and roll típusú lány volt, az általa kedvelt zenék jobban illettek volna egy lehúzott ablakokkal és bömbölő zenével száguldáshoz az autópályán.

Emma szomorúan elmosolyodott az emlékre, és ideges ujjaival végigsimított a szoknyáján. A legjobb fekete kosztümjét vette fel egy szürke selyemblúzzal, sőt még a fekete Jimmy Choo cipőt is, amit Lacey-től vett meg, de aztán soha nem viselte, mert túl szép volt a munkához. És mivel Emma a munkán kívül sehová sem ment, a szekrényében maradtaka dobozban, és egészen ma estig soha nem viselte őket. Lacey-nektetszett volna, hogy a temetésére elővette a Jimmy Choo-t.

Emma lehunyta a szemét, képtelen volt tovább elviselni a koporsó látványát. Félig-meddig azt várta, hogy Duncan is megjelenik, de örült, hogy nem tette. Nem gondolta, hogy most elviselne egy vámpírt. Még ha tudta is, hogy nem a férfi hibája, hogy őt hibáztatni azért, amit Victor tett, olyan lenne, mintha a szomszéd srácot hibáztatná azért, amit valaki a város másik végén tett. Még mindig nem állt készen arra, hogy szembenézzen vele. Még nem.

A temetés csak holnap lesz; az magánügy, csak rá és Lacey-re tartozik. De Lacey-nek annyi barátja volt, és mindannyian felhívták Emmát, hogy valahogy részt akarnak venni, hogy elbúcsúzzanak tőle. A temetkezési vállalkozó javasolta ezt a megemlékezést. Megnézésnek nevezte, de Emma nem volt hajlandó engedélyezni a nyitott koporsót. Lacey utálta volna azt.

Emma korán érkezett, és először az ajtó mellett állt, kezet rázott, ismeretlen arcokra bámult, miközben azok a megfelelő dolgokat mondták. Lacey barátai voltak, nem az övéi. Lacey mindig is sokkal társaságkedvelőbb volt, mint Emma. Olyan könnyen barátkozott.

És az egyik ilyen barátja segített megölni őt. Valójában valószínűleg több is, abból ítélve, amit Duncan mondott.

De a ma este itt megjelenők ezt nem tudták. Mindannyian azt hitték, hogy baleset történt. Hogy Lacey elvesztette az uralmát a kocsija felett, és lefordult az útról, miközben meglátogatott valakit otthon. Persze Lacey-nek nem volt senkije otthon. Nemvolt otthona. De ezek az emberek ezt sem tudták.

Emma kinyitotta a szemét, és egyenesen előre bámult, az első sorban lévő padon ült, ahol menedéket talált, képtelen volt megbirkózni további jószándékú idegenekkel. Nem bírt elviselni még egy megértő mosolyt, még egy finoman letörölt könnycseppet, még egy gyengéd kézszorítást sem.

Meg akart halni. Nem tudta elképzelni, hogy ezzel a fájdalommal, ezzel a szörnyű ürességgel éljen. Laceymeghalt, és Emma szörnyen, lehetetlenül egyedül maradt. A gyász súlya addig nyomta a hátát, amíg kétrét nem görnyedt,már-már úgy érezve, hogy összezúzza. Elveszített már másokat is korábban – a nagyanyját, az anyját, még az apját is, akit soha nem ismert.

De Lacey-nek nem kellett volna meghalnia. Lacey-nek nem. Emma tanult; Emma dolgozott. De Laceyélt. Nem számított, hol kötöttek ki, vagy hogy milyen kevés pénzük volt, Lacey mindig talált valami okot az ünneplésre, amin nevethetett, amiért táncolhatott. Ő volt a nővér, aki Emmának sosem volt, az egyetlen barátnő, akire valaha is szüksége volt, a családja.

És ő meghalt.

Emma újra lehunyta a szemét, attól félt, hogy ha megmozdul, ha csak megrebben is a szemhéja, szétesik, apró darabokra hullik, amelyek már nem tudnák újra összerakni magukat. Hogyan létezhetne Emma Lacey nélkül, aki összetartotta? Visszafojtott egy zokogást, és azon tűnődött, vajon véget ér-e valaha is ez az éjszaka.

Tisztában volt a pillanattal, amikor megérkezett a férfi. Érezte, ahogy a vigaszt nyújtó meleg takaró a megfagyott lelke felé nyúl, érezte a jelenlétének biztonságát, jóval azelőtt, hogy a férfi elindult volna a folyosón, hogy leüljön mellé. Nem nyújtotta ki a kezét, nem érintette meg. Mintha ő is tudta volna, hogy a lány összetörhet és eltűnhet.

Egyetlen könnycsepp csúszott ki a lehunyt szemhéjak alól, és vakon kinyúlt a férfi keze után. Ő megfogta a kezét, majd még többet tett, magához húzta meleg és erős karjával, és ahogy Emma feje a vállára süllyedt, végre eleredtek a könnyei, átáztatva a finom öltöny anyagát.

Értelmetlen szavakat suttogott, miközben a lány sírt, összetartotta, miközben reszketett a bánattól. A férfi a nyugalom szigete volt egy olyan világban, amelyet már nem értett.

Nem tudta megmondani, meddig ültek ott. Már régen abbahagyta a sírást; a testében nem maradt több nedvesség a könnyeknek. Végül felemelte a fejét, félresöpörte összekócolódott haját. Zavarban kellett volna lennie, de nem volt. Duncan egy tökéletes, fehér zsebkendőt nyújtott neki. A lány rábámult, aztán a férfira nézett. Ki hord ma még zsebkendőt?

A férfi viszonozta a pillantást.

– Régimódi vagyok – magyarázta, mintha tudta volna, mire gondol a lány, mint mindig. De valamiért ez a gondolat már nem zavarta Emmát. Egyszerűen csak az volt, aki volt. Ő Duncan volt, és vámpír vagy sem, nagyon jó ember volt.

Megcsókolta a lány homlokát, az ajkai melegek és határozottak voltak.

– Meg fognak fizetni, Emma – mormolta. – Megígérem neked!

Mások együttérzésüket fejezték ki, azt mondták, milyen nagyszerű ember volt Lacey, mennyire fog hiányozni.

Csak Duncan ajánlotta fel azt, amire szüksége volt. A bosszút.

 

Tizenötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Emma kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett. Sötét volt. Még mindig nem jutott eszébe, hogy égve hagyja a villanyt, még mindig arra számított, hogy Laceyfog hamarabb hazaérni. Sóhajtott, és elindult a szobán keresztül a villanykapcsoló felé, de Miguel megelőzte.

– Köszönöm.– Lehajtotta a fejét, kissé elszégyellte magát a férfi kedvessége miatt, miután olyan szörnyű dolgokat gondolt róla.

Duncan az állával az ajtó irányába mutatott, Miguel pedig távozott, behúzva maga mögött az ajtót, bár Emma biztos volt benne, hogy nem megy messzire. Lehet, hogy már nem gondolta, hogy aljas tervei lennének Duncannel, de nem is bízott benne teljesen. Vagy talán úgy volt, ahogy Duncan mondta; egyszerűen senkiben sem bízott. Ezt meg tudta érteni.

– Emma – mondta Duncan alig visszafogott türelmetlenséggel. – Szeretném, ha hazajönnél velünk! Nem kellene itt maradnod egyedül.

Emma sajnálkozó mosollyal fordult felé. Egész úton hazafelé ugyanezt az érvet hozta fel neki, de a válasza nem változott.

– Ezt nagyra értékelem, Duncan. Őszintén. De...– Körbenézett a halványan megvilágított szobában. Olyan hívogatónak, szinte kényelmesnek tűnt. Ő és Lacey hihetetlenül szerencsésnek tartották magukat, hogy rátaláltak erre a helyre, és boldogok voltak itt. De Emma tudta, hogy amint lehet, elköltözik. Kizárt, hogy ebben a házban maradjon úgy, hogy Lacey nincs itt.

Sóhajtott.

– Holnap korán kell kelnem. Olyan sok a tennivaló, és a temetés...

– Akkor tedd át a temetést holnap estére, és énelkísérlek!– Egyik kezét a lány arcára tette, a másikkal pedig félretolt egy hajtincset a szeme elől. – Nem kell ezt egyedül csinálnod!

Ez volt az érvelés vége, amit a ravatalozótól hazáig tartó úton mondott. Igazából az érvelés nem is volt jó szó. Egyszerűen megmondta neki, hogy mi lesz. Vagy legalábbis megpróbálta. Emmának volt egy olyan érzése, hogy Duncan nem szokott hozzá, hogy nemet mondjanak neki. De ezúttal hallani fogja. Mert Lacey eltemetése olyasmi volt, amit tényleg egyedül kellett megtennie.

– Sajnálom – mondta szelíden –, de nem. A magam módján fogok elbúcsúzni Lacey-től. Aztán mennem kell dolgozni. Nem voltam ott, mióta... – félbeszakította a mondatot, nem tudta, milyen szavakkal írja le a Lacey halálával kapcsolatos eseményeket. Behunyta a szemét, ahogy a nemrégtőlismerős fájdalom összeszorította a szívét. Vajon eljön-e valaha az a nap, amikor nem érzi majd ezt a szörnyű fájdalmat a meggyilkolt barátnője gondolatára? Vajon képes lesz-e egy nap úgy emlékezni a közös örömre, hogy nem kell emlékeznie arra, hogyan ért véget mindez?

– Néhány napja nem voltam az irodában – javította ki magát, és Duncan összeszűkült szemébe nézett. – Ki kell derítenem, mikor várnak vissza, és valami kifogást kell találnom, hogy korábban távozhassak, hogy minden este veled dolgozhassak, amíg meg nem találjuk Lacey gyilkosát.– Összefonta az ujjait a férfiéval, és megszorította a kezét. – Ugye nem gondoltad meg magad? Még mindig hagyod, hogy segítsek?

Duncan egyetértően lehajtotta a fejét. – Én betartom az ígéreteimet, Emma! Mindet.

Emma megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Számítok erre.

– De nem gondolod meg magad, és nem jössz haza velünk – nem ütemezed át a temetést.

A lány ferde mosolyt villantott rá. – Nem. De holnap este eljövök a követségre, mármint a házba, és készen állok a munkára.

A férfi láthatóan elégedetlenül ráncolta a homlokát, de aztán minimálisan megvonta a vállát, ami inkább kifejezés volt, mint mozdulat a részéről. – Ahogy óhajtod. Akkor várlak holnap este. Egy órával napnyugta után.

– Ott leszek, főnök!

Duncan nem mosolyodott el. Feszülten meredt a nőre, a szemei lángoltak az érzelmektől. Emma közelebb hajolt, vonzódott a férfi nyers erejéhez, a civilizált külső mögött megbúvó veszélyhez. Duncan tekintete végigsiklott Emma arcán, majd megállapodott a száján, és a nő megadta magát a hirtelen támadt, égető vágynak, hogy megnyalja az ajkát. A férfi fél lépést tett előre, és a lány szíve hevesen kezdett kalapálni. Duncan nagy keze birtoklóan a lány csípőjére fonódott, még közelebb húzta magához, miközben lehajtotta a fejét. Emma pedig elfelejtett lélegezni.

A férfi szája egy szűzies csókban megérintette az övét, az ajkai melegek és meglepően puhák voltak. Emma kinyitotta a száját, többet akart, meg akarta ízlelni a férfit. A nyelve végigcsúszott a férfi ajkainak találkozásánál. Duncan ujjai pedig Emma csípőjébe fúródtak, egészen a testéhez húzva a lányt, miközben a másik kezével a hajába túrt.

A teste kemény volt, a nő mellei a mellkasához nyomódtak, miközben Emma hátrahajtotta a fejét, és hívogatóan kinyitotta a száját. Duncan halk morgással válaszolt, elmélyítette a csókot, nyelve a lány szájába siklott, körbeforgatta a nyelvét, és a vágy borzongását küldte végig a testén. A lány lábujjhegyre emelkedett, többet akart, és éhes nyögéssel karjait a férfi nyaka köré kulcsolta.

Duncan karjai megfeszültek körülötte, és a lány érezte, ahogy a merevedése összetéveszthetetlenül a hasához nyomódik, egy hosszú, vastag, keménység, amitől folyékony forróság árasztotta el a lábai között. Hirtelen képek jelentek meg a meztelen, izzadságtól csillogó Duncanről, amint izmos karjain támaszkodva fölé emelkedik, csípője ki-be mozog...

Duncan egy nyögéssel szakította félbe a csókot, a lehelete forrónak érződött a lány nyakánál, amikor szorosan magához ölelte, kezeit a lány hátára tapasztva.

– Emma – zihálta figyelmeztetően, levegő után kapkodva.

Emma hallotta őt, de nem válaszolt, nem talált levegőt a válaszhoz. Meg akarta védeni őt, tudta. Próbált józan és figyelmes lenni. De Emma nem akart józan lenni. El akart veszni a forróságban és a szenvedélyben, amely Duncan hűvöskülseje alatt rejtőzött. Melegedni akart a tűzben, amelyet a férfi oly gondosan magában tartott, és elrejtettszem elől.

– Emma – ismételte meg a férfi, ezúttal halkabban.

A lány sajnálkozva sóhajtott fel, mert tudta, hogy a férfinak igaza van. Duncan annyira eltávolodott, hogy a testük már nem ért össze.

– Bocsánatot kérek! – mondta. – Ez nem a megfelelő hely és idő.

– Lesz olyan?

Duncan barna szemei felhevültek, ugyanabban a bronzos tűzben izzottak, mielőtt az ajkával végigsimított a lány fülén. – Lesz majd idő, Emmaline – suttogta. – És amikor eljön az idő, a hely már nem fog számítani.

Kiegyenesedett, és még egyszer megcsókolta a lány ajkát, egy gyengéd érintés, és már el is tűnt.

– Aludj jól! – mondta. – És ha bármire szükséged van, hívj! Vannak embereim, akik éjjel-nappal dolgoznak.

– Rendben– válaszolta, máris hiányzott neki a férfi. – Holnap este találkozunk.

Duncan karja Emma dereka köré kígyózott, közel húzta magához, a feje addig süllyedt, amíg a lány meg nem érezte az ajkait a nyakán. Felzihált, amikor a férfi fogai – agyarai– a bőréhez simultak. Duncan mély levegőt vett, mintha beszívta volna a lány illatát, majd morogva felemelte a fejét.

– Ne késs el!

Aztán eltűnt, és az ajtó megcsörrent a keretben.

Emma ott állt az előszoba halvány fényében, a szíve hevesen dobogott, miközben remegő ujjait a nyakához emelte, és érezte a bőrének melegét ott, ahol a férfi ajkai hozzáértek. Átölelte magát, és azon tűnődött, milyen lehet egy vámpírral szeretkezni, érezni, ahogy az agyarai megkarcolják a nyelvét, vagy... megborzongott, amikor eszébe jutott, ahogy a szája a nyakához simult. És tudta, hogy nem a félelemtől borzong.

Megdorgálta a túlzottan aktív képzeletét. Érzelmileg túlterhelt volt, ennyi volt ez az egész. Fáradt és kimerült volt, és Duncan ott volt, hogy átölelje, amikor szüksége volt rá. Olyan kedves volt, tökéletes úriember, és ő majdnem letámadta, amikor a férfi megpróbált segíteni neki, vigaszt nyújtani. És, oké, benne volt, de csak azért, mert ő rávetette magát, hozzá dörgölőzött... Majdnem hangosan felnyögött, amikor eszébe jutott a férfi farkának érzése a hasánál, a szemében izzó forróság.

Összeszorította hirtelen megsajduló melleit, tenyerével megdörzsölve a mellbimbóit, és felzihált a gyönyörtől, miközben a lépcsőre ereszkedett. Akkora nagy bajban volt.